Amikor gyermekeink a kamaszkorba érnek, ez újabb kihívás nekünk, szülőknek. A tizenévesek nagyon hamar megérzik a különbséget, hogy mi a valódi és őszinte, és mi az, ami csupán álca, kirakat az életünkben. Így ez az időszak megkövetelheti, hogy saját magunk és gyermekeink előtt újra egészen őszinték és becsületesek legyünk, átgondoljuk saját életünket, azokat az értékeket, amelyek döntéseinkben vezetnek bennünket. Az ilyen korú fiatalokkal arról is beszélgethetünk, mi az, amit az életben nem értünk, ami probléma számunkra, és hogy milyen kérdéseink vannak.

A kamaszokat nevelő szülők gyakran kapnak kritikát a gyermekeiktől. Még ha némely megfogalmazás vagy szemrehányás nagyon sértő is, nem szabad ezeket ellenünk irányuló támadásnak látnunk. A fiataloknál ilyen módon nyilvánul meg saját bizonytalanságuk. Nem olyan szülőkre van szükségük, akik nem hagyják magukat elbizonytalanítani, akiknek szilárd meggyőződésük van, és akik akkor is kitartanak a véleményük mellett, ha emiatt a gyermekeik szemében pillanatnyilag régimódinak tűnnek. Kamaszkorú fiam többször is mondta már: Apa, látszik, hogy te még a múlt században születtél! Igen, igaza van: azokban az időkben, amikor még az elromlott dolgokat inkább megjavítani próbálták, és nem kidobni.

A felnőttkor felé vezető úton a tizenévesek a szülők hibáit is felfedezik, és –  gyakran joggal – a szemükre is vetik. Nagyon fontos, hogy ilyenkor ne adjuk a tökéletesség látszatát. Legyünk készek arra, hogy szembenézzünk a hibáinkkal  és tanuljunk belőlük. Ehhez az is hozzátartozik, hogy újra és újra bocsánatot kérünk egymástól.

A kamasz keresi önmagát, az énképét, ezért éreztetnünk kell vele, hogy egyedi alkotás, Isten alkotóműhelyéből származó eredeti darab. Nagyon sértő lehet számára, ha a testvéreihez hasonlítgatjuk vagy összemérjük osztálytársaival. Ezzel egy másik embert állítunk elé mércéül, pedig minden gyermek egyedi. A mostanra kialakult természete szerint mindegyik egyenértékű és egyformán becsülendő.

Ebben a korban már aligha lehetséges a nevelés, már csak kísérni tudjuk gyermekeinket. Nem uralkodhatunk rajtuk. Fogadjuk el őket olyannak, amilyenné lettek – nevelésünk által vagy annak ellenére. Ne akadékoskodjunk, ne kritizáljunk, hanem pozitív módon méltányoljuk az új nemzedéket!

Ebben a korszakban a fiatalok leginkább az időt és a beszélgetést igénylik. Édesanyaként és édesapaként késznek kell lennünk arra, hogy félretegyük saját programunkat egy spontán beszélgetés kedvéért. Lehet, hogy máskor már nem nyílik rá lehetőség.

A kamaszkorral vége szakad a gyermekekkel töltött közös időszaknak, azután már saját útjukat járják, maguk alakítják az életüket, és csak érintőlegesen vesznek részt mindennapjainkban.

Tökéletes szülők nem léteznek! Nem mutathatjuk fel gyermekeinket saját jó pedagógiai képességünk bizonyítékaként. A mi értékünk nem függ nevelési eredményeinktől. Egy nevelési folyamat végén számunkra, gyakran hibázó szülők számára nem marad más, mint Isten kegyelme és bocsánata. Ez az irgalom minket is irgalmassá tesz más szülők iránt, akik hozzánk hasonló hibákat követtek vagy követnek el.

Életünk nem attól értékes, amit mi alakítunk belőle, hanem attól, amit Isten helyezett el bennünk.
 

Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa