Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Moyses Márton élete és tűzhalálaHegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék 2.

2019. augusztus 31., szombat, Irodalom

A Kriza-emlékünnepégen az Apám lakodalma mesét osztotta neki a tanító, már többször elmondta az osztályban, bizsergett egész testé­ben, amikor a híres legény mókás bolondságait sorolhatta.

  • Péter Alpár grafikája
    Péter Alpár grafikája

Két napig nem ment iskolába, a kénköves disznózsírtól szépen gyógyultak a sebei, s ő legalább olvashatott kedvére. A Vadrózsák kötet volt a kedvence, a népdalokat, a meséket, a közmondásokat tudta kívülről, s az Apám lakodalmát úgy szavalta, mint egy verset; megszállott olvasó volt, már óvodás korában megtanulta a betűket és a számokat.

Kriza János születésnapján, június 28-án már vakáció volt, de a tanító mindenkit az emlékházhoz rendelt, a felnőttek sem mentek a mezőre, méltósággal ünnepelt a falu.

Marci kiállt a tömeg elé, nyakát hetykén hátraszegte, két kezét ökölbe szorította, s erős, rángatódzó testmozgással toldotta meg a hangját.

„Hát az úgy volt, hogy házasságra adta a fejét az apa, s a suttyó legényke fiát tele-szekér búzával elküldte a malomba, mert sok kenyér kell a lakodalmas népnek. De a malom elment eprészni, a legény keresésére indult, az ostornyelet leszúrta a tehenek elé, hogy álljanak azok mint a cövek, de abból a nyélből ménkű magas fa nőtt. A hegyoldalban egy husánggal oldalba verte, s hazazavarta a kóricáló malmot, eközben seregélyek költöttek a fa odújában, felmászott, a tollas fiókákkal megrakta a kebelét, azok elszálltak vele az Olt fölé, ott megoldotta a nadrágszíját, a seregélyek továbbröppentek, s ő úgy csobbant a folyóba, hogy egy csepp víz sem maradt abban. Aztán rá egy évre ő, a székely legényke is megszületett, ha már nem volt más dolga az apjának, mint a házasodás.”

Ez tetszett neki a legjobban: a kecskebucskát vetett idő, és a hétrét görnyedt tér! Milyen csodálatos lenne korlátok nélkül élni! Valamit mesélt neki a tanítójuk a marosvásárhelyi székely zseniről, Bolyai Jánosról, abból ő nem sokat értett, de megsejtette, nincs nagyobb gyönyör, mint meglátni a végtelenség kilengő ingáját.

Mintha saját történetét olvasta volna, valahányszor kézbe vette az Apám lakodalmát. Ej, ha ő is megrakhatta volna a kebelét fiókákkal, amikor az ülük fészkét lerombolta! Milyen jó lett volna repülni!

Homályos gondolatok kóvályogtak a fejében, furcsa sejtések kínozták. Mi lehet az élet igazi célja? Órák hosszat elmélkedett:
„Vajon a tudósok vagy a költők tudják már, mi bogozza össze a testet a lélekkel? Hát a gondolattal? Vajon hová száll el a lélek a halál után? A templomban arról prédikál a pap bácsi, pokolba vagy mennyországba jutunk a második életünkben. De hogy van az berendezve? Milyen ott a táj? Vannak növények, állatok? Fúj a szél, esik az eső? Zúg a zöld erdő, mint itt, Erdővidéken? Van-e ott fény? Van-e ott nap? A mennyország csakis tündöklő ragyogás lehet! De mi a fény? S egyáltalán hol a létezésünk határa? Van annak széle-hossza, közepe? Átterjed a létezés a világűrbe, vagy véget ér itt, lenn a földön? Mi a különbség az ember és az Isten létezése között? Az egyik véges, a másik végtelen?”

Kéthetente kapaszkodott fel valamelyik lovas gazda szekerére, s ment Barótra, a könyvtárba, falta a verset, a regényt, a tanulmányt, az atomfizika érdekelte leginkább, az a titkos erő, ami az uránból kisugárzik. Lenne egy másik világ is a tárgyakban, kőben, fában, vasban, csontban, ami nem látszik? Az újságok évekig kürtölték, hogy atombombát dobtak az amerikai imperialisták Japánra, elpusztult két város. Akkor mégsem csak áldás, ami az atommagban rejtőzködik?

Halmozódtak a titkok, jobban feszítette őt a kíváncsiság, mint az ész. Szűk volt a világ, ami körülvette. Az apja temetésére halványan emlékezett. Még csak négyéves volt, amikor elvitte egy rejtélyes betegség, egyesek azt mondták, spanyolnátha, mások azt, hogy agyhártyagyulladás, de azt is rebesgették, a nővér cserélte fel tévedésből két beteg injekcióját, amiatt halt meg Moyses Frigyes, így ő lett, gyermekfejjel, a férfi családfő.

Édesanyja betegséggel küszködött, többet volt az ágyban, mint a mezőn, s Marci – Piroska nővérével és Éva húgával – kapált, aratott napszámban. A nagyajtai birtok egy részét árendába adták, mert se állatuk, se felszerelésük nem volt, nem tudták megművelni. Hírnevet azzal szerzett a falu előtt, hogy kamasz fejjel olyan buzgón húzta a kapát, később, gimnazista korában a kaszát, hogy azt még a vének is megcsodálták.

Az éjszakai kint hálást szerette a legjobban. Ha valamelyik gazda rábízta a lovakat, mert a lovak éjszaka is esznek, csak úgy, szőrmentén felült estefelé egy deresre vagy egy pirosra, a többit hajtotta maga előtt, rendszerint ötöt, hatot, ha több porta fogadta meg csikósnak, még tízet is. Fényes tomporú, boldog lovak poroszkáltak előtte kantár és zabla nélkül, dombok, erdők kövér árnyékai jöttek szembe velük, a vizes Nagyréten sok sás, lófarok és vadmenta nőtt, harsogva tépték, rágták, nem fostak attól, mint a tehenek, ha jóllaktak, állva pipáltak, szemüket lehunyták, szundítottak, lóálmot álmodtak.

Ő hanyatt feküdt, révülten nézte a csillagokat, érezte, átöleli a nyárest langyos levegője, ha föltámadt a szellő, vidám illatokat hozott az erdő felől, de az Oltról iszap- és halszagot; a hold kibomlott gyér felhőfátyolából, s szemérmetlenül tárulkozott ki a földi világnak; körben a hegyek a föld forró, gyulladásos gyomráról álmodtak; elhalkult minden, a csend úgy szállt le a rétre, ahogy a harmat a fűszálakra, lassan, észrevétlenül, először a madarak hallgattak el, aztán a falu harangjának kondulása hullott bele a közeli Oltba, a kutyaugatás is meggyérült, csupán a tücskök zenéltek megszállottan, de az nem zavarta a fantázia szárnyalását.

„Ha éjszaka földre szorítod a füledet – mesélték az öregek a faluban –, vészes nyerítést hallasz, hintó dübörgését, óriási reccsenést, sikoltozást, mert a Rika erdejében, fenn a dombon megijedtek a lovak egy fehér bikától, vad száguldásba kezdtek, szakadékba zuhant ember-állat, és Réka, Attila hun király szépségesen szép felesége halálnak halálával halt. Ha van időd kivárni, rabszolgák halálordítása is feljön a föld gyomrából, ők temették el három rend koporsóba, aranyba, ezüstbe, rézbe a felséges királynét, és hogy soha senki ne háborgassa a sírt, lenyilazták őket.”

Vajon mindezt csak kitalálták? Hol a határ a létező és a nem létező között? Létező vagy nem létező az a világ, amit a fantázia teremt? Ismerte a csillagképeket, lexikon is járt már a kezében, a Göncölszekér, a Fiastyúk, az Esthajnalcsillag lassú vonulását órákon keresztül figyelte.

– Életem titkát hordozza szekérderekában a Nagy Göncöl – mormolta félálomban –, súlyos gondjaimat aprítja föl csirkéinek a Fiastyúk, és Vénusz, a vörös bolygó szerelmet ígér nagy koromra.

A falu vénjeitől hallotta azt is, hogy a Göncölszekér valaha híres táltos volt, a Földön élt, járta a világot, beszélgetett növényekkel, állatokkal, gyógyította az embereket, de amikor egyszer eltörött szekerének a rúdja, fölhajtott az égre, azóta is ott poroszkál, bizonyára nyikorognak a kerekek, mert kenetlen a tengely, nagy ott a szárazság, s a ráfok is meglazulhattak eddig. A Fiastyúk bölcs kotló, úgy eteti, védi, vezetgeti a tojásokból kikelt pihés gombócait, mintha csak az Ágnes néne tyúkudvaráról szállt volna fel az égre, hogy ne ragadja el, ne hordja ki Cseredombjára csirkéit az ülü.

Akkor serken fel a falu népe, s megy ki a mezőre harmatos füvet kaszálni, amikor Kelet horizontján megjelenik a Hajnalcsillag, s akkor tér haza a fáradt ember, amikor Nyugaton fölragyog a Vacsoracsillag.

Néha lekoppant a szeme, ilyenkor megfordult a szerep, a lovak vigyáztak rá, megtörtént, hogy két oldalt és a szétvetett lábai között lelegelték a füvet, de óvatosan kikerülték a testét, nem léptek rá, egyedül egy fiatal kancával kellett óvatosan bánni, mert annak kiscsikója volt, viháncoló csődör-úrfi, nyugtalanul nyerített, harapott, rúgott az anyja, ha azt érezte, veszélyben van a fia.

Máskor ült, virrasztott, a falu látszott arról a határrészről, ahol ő legeltetett, az ablakokban rendre hunytak ki a fények, és ő találgatta, ki mikor fekszik le, ki mikor fújja ki a petróleumlámpát, de ahol kicsi buba vagy nagybeteg van, ott reggelig ég a lángja, világít, akárcsak fűben a szentjánosbogár.

– Így alusznak ki hajnal felé a csillagok is – gondolta –, rendre, sorban, attól függően, melyik milyen távolságra van tőlünk az irdatlan űrben. Mintha a csillagjárást utánozná az ember parányi, földhözragadt világában.

„Mekkora csoda, Uramisten – gondolta –, hogy ez a sok millió, sok milliárd test forog, kering, ismerik a törvényt, a gravitáció törvényét, emiatt nem gabalyodnak össze, nem keresztezik egymás útját, halad mindenik a kijelölt pályán. S a parányi embernek egyetlen eszköze van arra, hogy befussa ezeket a végtelen tereket, s ez a gondolat. Vajon minden gondolat egyforma? Van jó és rossz gondolat? Van szép és van vajákos, rút gondolat?”

Ezek a nyári éjszakák avatták Marcit felnőtté. Időnap előtt lett érett, igaz, mámoros fejű felnőtt. Az univerzumot közelebb érezte magához, mint az embereket, az állatokat, a fákat, a füveket, ez volt ifjúkorának stigmája, ez különböztette meg sorstársaitól, révült pillanataiban azt érezte, csillagot érintenek meg az ujjbegyei, ha kinyújtja a karját.

Kozmosz méretűvé nőtt a magánya. Gyakran szólította meg saját magát: – Vigyázz a szavakra, Marci! A szó úgy születik, mint a csecsemő, vajúdás árán jön a világra. A szó, ha nemes lélekkel nyúlsz hozzá, oltárkő, fétis, de ha gyilkos ösztönök vagy alattomos szándékok szálltak meg, akkor nadragulya, billog. Attól félek, sok bajod lesz a szavakkal, Marci!

A nyomorúság rángatta vissza a földre. Január közepén kilyukadt a bakancs talpa, a rongyos ruhákra már alig lehetett új foltot vetni, amit lehetett, csereberéltek, Marci felhúzta az Éva cipőjét, még a blúzát is néha ing helyett, ilyenkor Éva nem ment iskolába, vagy késett, megvárta, amíg a korai zimankó elmúlik, még az is megtörtént, Marci a nagyszünetben hazajött, átadta húgának a cipőt, s ő maradt otthon.

Jött az intő a tanító úrtól: „Az óralátogatás kötelező! Három napja nem jelent meg Moyses Éva az iskolában!”

Édesanyjuk szép, engesztelő levelet akart írni a tanító úrnak, de Marci kiragadta a tintaceruzát a kezéből, s nagy, nyomtatott betűkkel beírta a testvére füzetébe:
„TESTVÉREM A CSALÁD ANYAGI NEHÉZSÉGE MIATT NEM TUD RENDES IDŐBEN MEGJELENNI.” MM
Éppen csak nem lyukadt ki a papír.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Önk kire szavaz az elnökválasztás második fordulójában?








eredmények
szavazatok száma 78
szavazógép
2019-08-31: Világfigyelő - :

Fricz Tamás: Politikai háború kibontakozóban

Az európai politikai palettán új törésvonalakra alapulva új politikai koordináták jelennek meg, amelyek ha még nem is söprik el teljesen a bal-jobb skálát, jelentős mértékben új megvilágításba helyezik azt. Érdemes megnézni, vajon mindez hogyan mutatkozik meg konkrétan a 2019-es európai parlamenti választások eredményeiben, az erőviszonyok, illetve a politikai szövetségek újraformálódásában.
2019-08-31: Kiscimbora - :

Bajor Andor: A cukrász meg a kéményseprő

A városban, ahol születtem, volt egy igen nevezetes utca. Úgy hívták, hogy Zöldfa utca. Ebben ugyanis állott egy fa, amely tavasszal és nyáron zöld volt.