Amikor még réges-régen ember és állat együtt élt, az erdő, a mező, a rét közös birodalom volt. A fajok elkülönülésével aztán megkezdődött a helyfoglalás Az én házam az én váram felkiáltással.
Az állatok választottak: némelyik a levegőeget, a másik a fák koronáját, a dús rétet, a vizeket, mások a föld alatti világot. Az ember a békésebb, szelídebb tájakat kedvelte, a folyók, tengerek, patakok partját.
A vakond, kicsi állat lévén, s a csendesebbik fajtából, a föld alá szorult. Ilyen szelídnek tartották őt az emberek, s a zsákmányául szolgáló földigiliszták pedig — politikai megfontolásból — nem hangoztatták ellenvetésüket.
Történt egy napon, amikor az ember már benépesítette a Földet, és a természetbe csak kirándulni járt, hogy egy kiránduló egy vakondtúrásoktól tarkított helyen húzta fel a sátrát.
Amikor már minden elcsendesedett, és emberünket is elnyomta az álom, egyszer csak kaparászásra, neszezésre ébredt. Gondolván, hogy vakond áshatja valamelyik járatát, megdöngette a földet, ezzel is tudatva, hogy a hely már foglalt.
Ismét csend lett, majd ismét a neszezés, dobogtatás... így folyt ez egész éjjel. A kiránduló tudott egyet s mást a vakondokról, de fáradt volt a hosszú úttól, így eldöntötte, hogy reggelre halasztja a költözést.
Már hajnalodott, amikor a sátor alja domborodni kezdett.
— Ez már több a soknál, hát bírd ki, amíg felszárad a harmat! — méltatlankodott az ember, majd ismét megdöngölte a földet. Mire minden megszikkadt, álmosan, és az éjszakai ,,hadműveletektől" összetörten, arrább vitte a sátrat. Legnagyobb döbbenetére azonban a sátor helyén nem egy kis halmocskát, hanem egy féltenyérnyi kis állat tetemét találta.
A bosszúságot szomorúság váltotta fel, hiszen nem engedett pöttömnyi ellenfelének, aki visszakövetelte azt, ami szerinte az övé volt, de hiába.
Emberünk parányinak érezte magát a hegyek árnyékában, és rájött, hogy mindannyiunknak meg kell küzdenünk a létért és a talpalatnyi földért, mely a miénk. Néha veszítünk, néha győzünk, de a tisztelet minden küzdőfélnek egyformán kijár.
