Államelnököt választunk, közösségünk pedig ismét jelöltet állít. Igen, a Frunda-modell szerint ismét a legismertebb magyar politikust, a szövetségi elnök Kelemen Hunort. Különös jövőbe látási képesség nem kell a kampánytémák megjósolásához.
A stratégiát összeállítók a magyarságnak azt fogják üzenni, mint eddig mindig: minden magyar menjen el szavazni, mert ezen fog állni vagy bukni, lesz-e magyar nyelvű oktatás óvodától egyetemig, egyházaink visszaszerezhetik-e (vagy megtarthatják-e a már visszakapott) ingatlanjaikat, közbirtokosságaink pedig erdőiket, bővülnek-e jelképhasználati jogaink, megülhetjük-e háborítatlanul nemzeti ünnepeinket, támogatáshoz jutnak-e az önazonosságunk megőrzéséhez hozzájáruló kulturális programjaink, egyáltalán lesz-e még holnapja a magyarságnak.
A románságnak azt fogjuk üzenni, hogy a magyarok nem is olyan ördögiek, mint egyes politikustársaik hirdetik, sőt, valójában olyan „cool” közösséget alkotunk, amely nem Erdély elcsatolásában, hanem Románia építésében érdekelt. A jelöltek vitájában elnökünk elsüt néhány jó előre kigondolt poént, amit megtapsol a román közéletet meghatározók egy csoportja, minden bizonnyal akad olyan is, aki emberünket vállon veregeti, majd úgy fogalmaz: kár, hogy ez a domnul Hunor nem született rendes román családba, mert tényleg jó államelnök lehetne.
Az sem lesz nagy baj, ha szép számban akadnak majd olyanok, akik Kelemen Hunor jelölését provokációnak fogják mondani: micsoda obráznik ez a domnul Hunor, hogy bozgor létére a százéves Románia elnöke akar lenni. Elnökünk nemhogy kikérné magának (és nekünk) ezt a hangnemet, de még csak azt sem fogja mukkantani, hogy ő valójában domnu’ Kelemen. Számunkra viszont ismét egyértelművé teszi: ha nem megyünk el azokra a bölcs, a parlament padjait huszon-harminc éve koptató remek elvtársakra voksolni, lesz itt még sosem látott haddelhadd.
Pedig mennyivel élénkebbé, sőt, tüzesebbé lehetne tenni ezeket a kampányheteket!
Például azzal, hogy örökös jelöltünk helyett nem egy, hanem két jelöltek állítanánk. Például Szőcs Zoltánt és Beke Istvánt!
Ha őket – és ügyüket – tűznénk zászlónkra, minden bizonnyal robbanna a puliszka! Elmaradna a taps és a vállveregetés, a politikai szélrózsa minden irányából tüzelnének ránk, ám cserébe megkapnánk a nemzetközi figyelmet, a véres kard láttára pedig közösségünk is magához térne, és percig sem lenne kétséges, hogy a választási küszöböt átlépjük. (Arról nem is beszélve, hogy két ártatlan embert bár néhány hétre kiszabadítunk fogságukból, hiszen a hivatalos jelöltek immunitást élveznek.)
Áh, semmi esély, hogy ez megtörténjen. Hunor nem harcos, csak egy unalmas fickó.
