Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Fekete Lovas Zsolt a cigánylét mindkét oldalánAz Őrkő a város tükre

2019. szeptember 7., szombat, Nemzet-nemzetiség

Büdösek, lusták, megbízhatatlanok: erős általánosítással élve valahogy így hangzik a sepsiszentgyörgyi emberek véleménye az őrkői cigányokról. A félig cigány származású színművész, Fekete Lovas Zsolt élete során sokszor szembesült a megbélyegzéssel, az elmúlt években pedig már fajsúlyos szerepet vállal a cigányság helyzetének, a két közösség együttélésének javításában. A cigánylét különböző vonzatairól beszélgettünk vele.

– A kacagtató, ugyanakkor megdöbbentő vallomásokkal telített, Perkucigo című egyszemélyes produkcióval kezdődött a közelmúltban rendezett Manus Őrkői Cigánytalálkozó. Milyen mértékben tekinthető önéletrajzi ihletésűnek az előadás?
– Akár kilencven százalékban is. Hatéves korom óta, amikor elkezdtem az életemet a Váradi József-iskolában, sokszor szembesültem azzal, hogy „te cigány vagy”. Pályázati háttérrel ezeknek az emlékeknek a füzérével kerestem meg Székely Csaba drámaírót, sokat beszélgettünk arról, hogy miként éltem meg a lecigányozásokat. Ő dramatizálta a nyersanyagot, így született meg a Perkucigo szövege, tele iróniával és öniró­niával, amelyen első olvasatra nagyon sokat kacagtam. Aztán persze jött a következő gond, hogy miként lehet színpadra vinni ezt a nagyon jó szöveget úgy, hogy megfelelő üzenetet is hordozzon.

– Az előadásból az jött le, hogy a cigány sorsból, közösségből kiszakadni, attól eltávolodni próbáló családból származik, ennek a késztetésnek pedig az édesanyja volt a mozgatója.
– Szerelemgyerek vagyok, édesanyám elmagyarosodott mikójfalusi cigány családból származik, édesapám gidófalvi magyar ember, nemrég találkoztam vele életemben először. Nagyanyám tizenegy gyermeket szült, megkapta a Hős anya kitüntetést is, nagyapám ismert nagybőgős és kőfaragó volt. Nagyjából olyan körülmények között éltek, mint egy jobb módú őrkői cigány család, amely igyekszik a gyermekeit iskoláztatni. Édesanyám nagyon fiatalon került Sepsiszentgyörgyre, munkával, megbízhatósággal, viselkedéssel igyekezett levetkőzni, talán el is felejteni régi identitását. Engem elsős koromban ért az első sokk, amikor nem vettek be a focicsapatba, mert cigány vagyok. Máig érzem azt az addig ismeretlen gombócot, amely akkor a gyomromba nőtt, igazi gyerekként reagáltam, fájdalomért fájdalomokozással „fizettem”, megütöttem a cigányozót, majd sírva hazaszaladtam. Édesanyám azzal próbált megvigasztalni, hogy a cigányok büdösek és lopnak, te pedig sem büdös nem vagy, se nem lopsz. A későbbiekben sokszor szembesültem kirekesztő, megalázó helyzetekkel, de úgy érzem, azóta egész jól megtanultam kezelni a helyzetet.

– Miként alakult önben a félig cigány identitáshoz való viszonya ebben a meglehetősen megbélyegző sepsiszentgyörgyi közegben?
– Ahogy megpróbálom felidézni, sem dac, sem szabadulni vágyás nem élt bennem. Inkább figyelni kezdtem magamat, mit is tudnék kezdeni ezzel a helyzettel. Nem provokatív módon, nem cigányságomat fitogtatva, viszont tudatosítva, hogy a cigányoknak jó érzékük van a helyzetek felismerésére, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy nagyon jól tudnak lavírozni, alkalmazkodni a különböző viszonyokhoz.

– Élt is ezzel az örökölt „tudással”? Került olyan helyzetbe, amikor választania kellett a két identitása között?
– A színiegyetemre való felvételi jelentkezésemkor felhívták a figyelmemet, hogy ha bizonyítani tudom cigány felmenőimet, pályázhatok a pozitív diszkrimináció jegyében cigányok számára elkülönített helyekre. Miért ne élnék a lehetőséggel, gondoltam, hiszen nőnek a bejutási esélyeim, pláne hogy nem is kell annyit tanulnom. Sőt, talán meg is érdemlem, hiszen a korábbi évek során annyi pofont kaptam a cigányságom miatt. Aztán mégis az általános helyek egyikére felvételiztem. Az egyetem utolsó éveiben nyertem egy pályázatot, amelynek keretében előadást kellett összeraknom az őrkői cigányok és a pénz viszonyáról. Ez a kétezres évek végén volt, korábban soha nem jártam egyedül az Őrkőn. Akkor biciklire ültem és kimentem. Talán ekkortájt szólalt meg bennem a lelkiismeret: valamit tennem kellene ezért a közösségért. A következő két évben rendszeresen feljártam, mesét olvastam a gyerekeknek, megtanítottam nekik különböző ütőhangszerek készítését, elkezdtem megismerkedni az emberekkel. Akkoriban merült fel a Manus fesztivál megszervezésének ötlete is, bekerültem az Amenkha Egyesület vezetőségébe, hamarosan titkárnak is kineveztek. Az őrkőiek vajdája, Dima Mihály Svédországba való kitelepedését követően az egyesület egy ideig csak vegetált, az önkormányzat segítségével sikerült életet lehelni bele, pályázni, programokat szervezni. Mindez jelentősen erősítette bennem a cigány identitást.

– Hogy néznek önre az őrkői cigányok? Magukénak tartják, vagy amolyan műcigánynak?
– Ezt magam sem tudom megítélni teljes bizonyossággal. Az Amenkha újjászervezésének periódusában meg akartak választani vajdának, de aztán elvetették az ötletet, joggal, hiszen nem élek közöttük. Azt hiszem, az őrkőiek többsége tisztel, talán szeret is. Vannak, akik csak hallottak rólam, hogy itt van az ember, aki feljár, segít a családoknak, nem csak felméréseket készít róluk.

– És hogy tekint ön rájuk?
– Igazából akkor világosodtam meg ebben a kérdésben, amikor néhány éve meghallgattam Papp Adolf, a Vöröskereszt megyei igazgatójának előadását, aki egy tízéves projekt eredményeit összesítette. Azt mondta akkor, hogy az Őrkőn ugyanazok a problémák jelentkeznek, mint a város egészében, az őrkői cigány közösség bizonyos mértékig tükröt tart a városnak – elsősorban az összefogás hiánya tekintetében. A mindennapokban meg mindenki mondja a sajátját, többnyire anélkül, hogy meghallgatná a másikat. A cigányság egyértelműen a szenvedő fél ebben az atomizálódó társadalomban, mivel különböző okokból sokkal sérülékenyebb, mint más társadalmi csoportok. A többségi társadalom tagjai igyekeznek élni a lehetőségekkel, fejlődni, egyről a kettőre jutni, a cigányok pedig – miközben folyamatosan azt tapasztalják, hogy ők nem részesülnek ezekből a lehetőségekből – a maguk szintjén igyekeznek követni a folyamatot. És miközben egyáltalán nem biztos, hogy jó úton jár, a többség azonnal ítélkezik a sokkal nehezebb körülmények között élők felett.

– Milyen kép él a város többségi lakóiról az őrkői cigányságban? Mert időnként az a benyomásom, hogy csak látszat, amint a cigányság felnéz a „nagy fehér emberre”, igazából lenézi őt…
– Van benne igazság… Édesanyám azt szokta mondani, hogy a cigány ember az élet iskoláját járja ki. Igaztalan lenne, ha nem mondanánk ki, hogy a cigányok hajlamosak elfelejteni például, hogy nagyon sok segélyt kaptak, bár az is igaz, hogy az adományok révén néhányan meg is gazdagodtak. Ám miközben nagyon büszkék magukra, a cigány identitásukra, egyre többen vannak, akik ki akarnak szakadni az Őrkőről, elegük van abból, ami ott zajlik. Spórolnak, hogy tömbházlakást vegyenek, elköltözzenek, elsősorban azért, mert taníttatni szeretnék a gyermekeiket, ám ha maradnak, az visszahúzó erejű lenne az iskolába járatás tekintetében. Sok esetben ugyanakkor a többségiek viselkedési mintáit is átveszik, a kasztkülönbségek sokkal erőteljesebben érvényesülnek közöttük, szélsőségesebbek az indulatok, a haragok.

– Ennyi szabadulási kísérlet után hogyan vélekedik ma az édesanyja a cigányságról?
– Már nem akar mindenáron szabadulni saját múltjától, és úgy érzem, hogy ebben én is sokat segítettem neki. A benne emelkedett falakat, hogy őt ne nézzék le, hiszen dolgozik, ne közösítsék ki a bőrszíne miatt, hiszen tud viselkedni, lassan sikerült lebontani. Amikor Budapesten a Koma Társulat Az utolsó roma című előadásának főszerepét játszottam, láttam rajta, hogy már nem tartja akkora problémának, ha lecigányozzák az embert, már nem akarja elhitetni velem, hogy nem vagyok cigány.

– És hogyan kezeli a helyzetet hatéves kislánya, aki szintén maximálisan kitett a közösségi előítéleteknek?
– Néha még lenézi, a pfuj kategóriá­ba sorolja őket. A származását nem titkoljuk előtte, de ő minden bizonnyal székelynek fogja tartani magát, sűrűn hangoztatja például, hogy Kézdivásárhelyen született. Az ő nevelése is jó kis projektnek ígérkezik.

 

Fekete Lovas Zsolt

A Tamási Áron Színház színművésze, 1983-ban született Sepsiszentgyörgyön. Középiskolás tanulmányait 2003-ban fejezte be a Plugor Sándor Művészeti Líceum grafikaosztályában. 2005-től a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója volt, 2010-ben ott szerezte meg a mesteri diplomáját. 2012-ig a budapesti KoMa Alternatív Színtársulat tagjaként tevékenykedett, ezt követően egy éven át a Kézdivásárhelyi Városi Színház társulatát erősítette, majd a sepsiszentgyörgyi  Andrei Mureșanu Színházban töltött egy év után került a Tamási Áron Színházhoz. Az Amenkha Roma Egyesület titkára. Egy hatéves kislány édesapja. Legutóbbi szerepei: Henrik Ibsen – A társadalom támaszai (Johan Tönnesen, Bernickné öccse); Arisztophanész Lüszisztraté című műve alapján – Lucy Strate, avagy a kilencek tanácsa (Sziszüphosz); Maria Wojtyszko – Sam, avagy felkészülés a családi életre (Grzesiek, Grzesiek nagyanyja, Újságírónő); Mezei Kinga – Anna-legenda (szereplő), Carlo Goldoni – Chioggiai csetepaté (Marcello, zenész); Harold Pinter – Évforduló (Russel); Bertolt Brecht – A városok dzsungelében (A Tömpeorrú, kocsmáros).

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 716
szavazógép
2019-09-06: Világfigyelő - :

A jogállamiságot ellenőriznék

A jogállamiság fokozott ellenőrzésre van szükség azokban az országokban, amelyekben e téren erőteljesebb hiányosságok mutatkoznak – jelentette ki Frans Timmermans, az Európai Bizottság (EB) első alelnöke tegnap az Európai Parlament (EP) belügyi, állampolgári jogi és igazságügyi szakbizottsága (LIBE) jogállamiságról szóló vitáján. Elmondta: az Európai Bizottság a jövőben éves jelentést kíván kiadni a jogállamiságot fenyegető tagállamokban jelentkező kockázatokról annak érdekében, hogy meg lehessen erősíteni az unió jogi eszközeit.
2019-09-07: Kultúra - :

Pethes Mária: Nézz ránk...

Nézz ránk
így ahogy vagyunk
Bűneinktől megváltottan
saját mocskunkban
testvérek torkára szegezve
a halált