Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Hegedűs Imre János regényeAz ötödik kerék 3.

2019. szeptember 7., szombat, Irodalom

Moyses Márton élete és tűzhalála
De az áldott tavasz és a mezei munka feledtette velük a bajt. Szorgalmasak voltak, mint a hangyák, örültek a legkisebb sikernek, mindig megölelték egymást, ha learattak egy tábla búzát, vagy ha a törökbúzasor végére értek a kapálóban.

  • Péter Alpár Grafikája
    Péter Alpár Grafikája

Az Aranyoldal aljában volt a legjobb parcellájuk, kicsit agyagos annak a földje, de legalább tartotta a vizet, nem száradt ki könnyen. A nagybátyjuk megszántotta, így azt ők művelték, nem adták ki harmadába. Ott kapált Piroskával, Éva szulákot és nyúlsalátát szedett a malackájuknak, amikor végigjárta a földeket a falu dobosa, s megparancsolta, mindenki menjen be a kultúrházba, mert elvtársak jöttek a rajontól, beszélni akarnak a falu népével.
Jó kapálóidő volt, az égen puha bárányfelhők úsztak, kellemes szél fújdogált, enyhítette a meleget, de a parancs az parancs, végre kellett hajtani. A félelem mint varangy ült az emberek homloka mögött. Jöttek fényes délben haza a mezőről, ilyent a bolondok csinálnak, s csak magukban, némán morgolódtak. A kapákat nekitámasztották kívül a faloldalának s leültek a nagyteremben. Két férfi érkezett, egy fiatal és egy idősebb bajuszos, minden teketória nélkül kijelentették, új világ kezdődik falun, bé kell állni a kollektív gazdaságba, ott mindenki egyenlő lesz, vége a kizsákmányolásnak.
A gyerekek közül csak Marcinak engedték meg a felnőttek, hogy a Szabad Európa Rádiót hallgassa a nagybátyjánál, Péterffy Lőrincnél. Ott gyűltek össze a férfiak esténként, s amennyire a zavarás engedte, hallgatták Bálint gazdát, aki elmondta, milyen élet vár reájuk, ha a szovjet kolhozokat meghonosítják. Szegénység, nincstelenség, újkori rabszolgaság.
A falu rádió nélkül is tudta, nem jöhet jó ezektől az éhenkórász dologkerülőktől. Kevés kelekótya akadt az egész vidéken, aki beállt agitátornak, azokról azt mondták, a szar feljött a moslékban. De a hatalom értett a népnyúzáshoz, óriási kvótákat vetett ki, minden gazdának kiállítottak egy-egy könyvecskét, amelyet Obligációnak neveztek, abba írták, mennyi gabonát, tojást, húsállatot, tejet, gyapjút szolgáltatott be az államnak. Ha nem teljesítette a beszolgáltatási tervet, rekviráltak, elvitték a fejőstehenet, a süldőt, a majorságot, a varrógépet. S hogy ne tudják eldugni a gabonát, bevezették a szérűcséplést, vetéstervet írtak elő, sem a föld, sem az állatok, sem az emberek teherbírásával, sem az időjárással nem törődtek az üvegszeműek, akiknek az arcképei ki voltak függesztve az iskolában.
Lázongtak az emberek mindenfelé, jött a fekete hír, Nyárádszeredában, Vasadon, Gidófalván, Maksán embereket lőttek agyon, más vidékekről elhurcoltak családokat a Bărăganra, kényszerlakhelyre, a kulákokat a Fekete-tenger–Duna csatornához.
Forrt a düh Marciban, s tanakodott a barátaival, hogy lehetne megszólítani az embereket.
– Röpcédulákat kell nyomtatni!
A nagybátyja asztalosműhelyébe lopózkodtak be egy vasárnap délután: Marci, Fekete Sándor és Kovács János.
Pepecselő munka volt, napokig tartott, amíg éles vésőkkel puha nyárfából sikerült annyi nagybetűt kivésni, amivel már szöveget lehetett előállítani. Minden betű egy-egy kicsi pecsétnyomó volt, Marci zseniális ötlete nélkül ez soha nem sikerült volna, mert csak fordított betűvel lehet nyomtatni. Egy nagy fehér papírra leírta az ábécét, azt szembefordította egy tükörrel, s onnan, a tükörből faragtak.
Amikor kész volt az ábécé, a bátyja ácsfestékébe, amivel ő a faragózsinórt kente meg, mártogatták a betű-pecsétnyomókat s fehér irkalapokra nyomkodták a szöveget:
LEGYEN VÉGE A SZOVJET URALOMNAK!
LE A KOMMUNIZMUSSAL!
MIÉRT NEM JÓ A GÉP, HA NEM OROSZ?
Kicsit idétlenek voltak a betűk, olyanok, mint a tojásokból nemrég kikelt verébfiókák, de türelemmel bármit le tudtak írni.
Gazdák udvarára dobálták be a röpcédulákat, az Olt partján, a kultúrház, a néptanács környékén szórták szét, Barótra és Köpecre is vittek, hogy a bányászok mozduljanak meg. Mint az alvajárók, úgy settenkedtek utcáról utcára, faluról falura, az Úr bizonyára szolgálatos angyalt rendelt ki az őrzésükre, mert nem buktak le. Mindezt éjszaka, éjfél után cselekedték, amikor aludtak az emberek. Megegyeztek, hol találkoznak, aztán lopakodva elindult a kis csapat, a kertek fölött, a kerítések mellett, ház oldalához lapulva haladtak, már el is feledték, mi van a cédulákon, nagyobb volt bennük az izgalom, mint a félelem, minden irányba szétnéztek, s ha nem járt senki, repültek a sötétben a fehér pillangók.
Tűzzel játszottak a szalmakazal tövében.  
Bölcs és okos volt a székely falu, minden röpcédulát összeszedtek s elégettek, egy-kettő került a milícia kezébe, de azok hiába nyomoztak, soha nem tudták kézre keríteni a tetteseket. Elsimult, elfelejtődött a röpcézés, mert mint sárlavinák, úgy zúdultak a vidékre és az országra a bolsevisták csapásai, volt, aki beadta a derekát, sokan elvándoroltak ipartelepekre, bányavidékekre, a reménytelenség és a kétségbeesés lett az úr.
A végzet más arcát is mutatta. Az édesanya, lánykori nevén Péterffy Piroska, fejénél már hónapok óta ott állt a halál angyala, szívverése ki-kihagyott, lélegzete lelassult, órákat feküdt eszméletlenül. A három gyermeke felváltva őrködött mellette, orvost is hozattak Barótról, de az kijelentette, nincs sok hátra, búcsúzzanak el tőle, tegyenek meg mindent, hogy utolsó órái elviselhetők legyenek, itt a tudomány nem segít. A szervezet hamarosan felmondja a szolgálatot, az idegsorvadás végez vele.
Akkor maradt teljesen árva Marci, amikor elvégezte az általános iskolát, s felvételire készült Baróton a középiskolába. Üres tekintettel pillantott a sírgödörbe, ahová az anyja koporsóját leengedték, s érezte, most már a saját erején és eszén kívül csak az Úristenre számíthat.
1955-öt írtak akkor, és sem ő, sem diáktársai nem gondolták, hogy Fortuna asszonyság bőségszaru helyett korbácsot tart a kezében, amellyel hamarosan lesújt rájuk.

II. Ez a falu város
Deus ex machina – mondta a latintanár, amikor a ba­róti líceum születéséről mesélt osztályfőnöki órán.
– Tudjátok, gyermekeim, az ókori görögök minden földi dolog eredetét fönn, a magasban keresték, egy hadseregnyi istent találtak ki, hogy azok igazgassák a világot. Még a színpadi játékokba is beleavatkoztak az égiek, ez úgy működött, hogy gépezeten lebocsátottak egyet maguk közül, s az büntetést rótt ki vagy kegyelmet osztott, amivel megoldódott minden bonyodalom. De jó lenne manapság is egy ilyen masina, nem játszanának annyi sete-suta drámát a színházak.
Ez már vakmerő kijelentésnek számított, de a pogány gondolat nem forgott le az éppen szolgálatos besúgó fejében, túl magas volt az elmélkedés.
– Szóval, folytatta a tanár, olyan ez a mi iskolánk, mintha gólya hozta volna, tudjátok, faluhelyen azt mondják a vénasszonyok, a kisbabát a szárcsalábú kelepelő engedi le a kéményen. Annyi igaz a babonából, hogy csecsemő még ez a mi intézetünk, hisszük is, nem is, hogy itt van, tegyen róla mindenki, hogy életben maradjon, hogy viruljon, mint a kertből kihajló bazsarózsa.
Régimódi ember volt Árvay Vilmos, a latintanár, piperkőc, a zakója felső zsebében háromszögűre össze­hajtogatott zsebkendőt hordott, kölnizte magát, s ha olyasmit fogott meg, amit ő gyanúsnak tartott, gondosan megtörülgette a kezét. Sétált a padsorok között, finom ujjaival a diákok válláról, hátáról leszedegette a hajszálakat, a fehér szöszöket. Tisztaságkényszerrel áldották meg az istenek.
Jól jellemezte a baróti líceumot, 1955-ben még szedett-vedett állapotban volt, a fiúk bentlakása a Diákdombon legénykedett, a lányoké a Híd utcában leánykodott, oda jártak étkezni, mert ott volt a kantin, a tanórákat egy harmadik épületben tartották.
Hamar szájára vette Barótot a vidék, libbenősen szállt, mint a szarkamadár, a csúfolódó mondás: ez a falu város.
De ennek dacára, csak azért is működött a sárfészekbe leeresztett, gólya hozta oskola, az égiek mosolyogva tekintettek le reája.
Abban is különbözött akkortájt Barót a vidék többi falujától, hogy itt volt villanyvilágítás.
No, ez furcsa história! Mókásan gyúltak fel Iljics lámpái, egy villanymotor, amelyet Samunak kereszteltek el, fejlesztette az áramot, már amikor begyúlt a traktor, amely hajtotta, s ha éppen volt üzemanyag. A település nagy volt, Samu kicsi, a gépészek beosztották, mikor, melyik utcát látják el, melyiket nem. A líceum előnyben részesült, a délutáni szilencium idején soha nem maradhatott áram nélkül.
De sem a sáros utcák, sem az áramszünetek, sem a csillagtalan éjszakák nem tudták kedvét szegni az Erdővidék völgyeiből, szurdokaiból besereglő 14–16 éves kamaszoknak. Hétpróbás életiskolát jártak ki otthon, vidáman, zajosan, egészségtől kicsattanó arccal érkeztek meg, ha szűnni kezdett a nyár heve.
Szeptember láza mindenkit magával ragadott. Méhek rajzásához hasonlított a család, a falu, az egész teknő alakú medence, édesanyák kapaszkodtak fel a létrán a hiúba, vágtak egy szeletet a féltve őrzött szalonnából, akinek még volt, a kolbászból is – az jelentette a rangot az internátusban, a kolbász –, a pince torkában állt lábakon a bükkfa teknő, onnan került ki a vándorcipó, amelyet a szalonnával, a kolbásszal együtt takaróruhába göngyöltek, vereshagyma, alma, szilva, dió akadt minden háznál bőven, feltarisznyálták a diákokat, mintha katonának mentek volna.
Búcsúztak a családtagoktól, volt, aki a bárányától, kutyájától is elköszönt, az édesanyák sírtak, pedig csak néhány kilométerre szekereztek el a csemeték a tűzhelytől.
Az internátusban emeletes vaságyak álltak, azokon matracok s egy-egy pokróc. Az alsó-, felsőlepedőt és a párnát mindenki hozta magával. Szerették ezt a második otthont, nagy újdonság volt a vízcsap, a villanyvilágítás, még ha az ingadozott is, a nagy ablakok, a fény. A falun edzett fiatalok nem válogattak, nem kényeskedtek, életük nagy változását remélték az oskolától. Tucatnyi faluból gyűltek össze: Bölön, Nagyajta, Közép­ajta, Szárazajta, Miklósvár, Köpec, Magyarhermány, Kisbacon, Nagybacon, Bibarcfalva, Bodos, Erdőfüle, Száldobos, Bardoc, Olasztelek, Vargyas, Felsőrákos – színmagyar települések, Erdővidék gyöngyszemei. Jobbára ismerték egymást a gyermekek, találkoztak nagy ünnepségeken, kirándulásokon, hetivásárokon, s itt, az internátusban úgy foglaltak ágyat maguknak, hogy lehetőleg falubéli legyen a szomszéd. Vígan voltak, örültek, s csak sejtették, hogy az oskola őket valamilyen más világba juttatja, az urak közé, de bizonytalan minden, mert most az elvtársak az urak, nem lehet tudni, mi lesz, hogy lesz.
(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 708
szavazógép
2019-09-07: Kitekintő - :

S Király Béla: Baloldali populizmus és kísérleti labor népe (Párizsi levelek)

Az újbaloldal egyik intellektuális vezére, az öt éve elhunyt Ernesto Laclau szerint az elitek azért félnek a populizmustól, mert azon keresztül a tömegek, az elnyomottak kivehetik részüket a politikából. Szerző- és élettársával, Chantal Mouffe-fal évtizedekig azt vizsgálta, hogy miként lehetne egységbe kovácsolni őket a kifosztó elitekkel szemben.
2019-09-07: Irodalom - :

Grimm testvérek: A kristálygolyó (Kiscimbora)

Élt egyszer egy boszorkány, annak volt három fia. Jó testvérek voltak, szerették egymást, jól bántak az anyjukkal is. De az nem bízott bennük, attól tartott, valami rosszat forralnak ellene, meg akarják fosztani a hatalmától. Ezért a legnagyobbikat átváltoztatta sassá, a középsőt meg cethallá. A sasnak egy sziklaormon kellett laknia; néha látni lehetett, amint nagyokat körözve lebeg az égen. A középső, akit cethallá varázsolt, a tenger mélyén élt, időnként fölúszott a felszínre és egy-egy hatalmas vízsugarat lövellt a magasba.