A konferencia mint módszertani kapaszkodó

Ebben az évben meghirdettük, hogy körbejárjuk a történelmi Udvarhelyszék, illetve az egykori Udvarhely vármegye településeit, megpróbáljuk felmérni a népi építészeti örökséget, de ugyanakkor végigszemlézzük az életmódbeli változásokat is. Minden riportszerű íráshoz szeretnék mellékelni egy-egy tájékoztatót is Gyöngyössy János történeti grafikus jóvoltából, aki az illető településeken zajló építésekhez, felújításokhoz ajánlana majd olyan házformákat, homlokzatokat, gazdasági épületeket, motívumokat, anyagokat, színeket, amelyek jellemzőek az adott falura. Ez alkalommal az volt a célunk, hogy valamelyest rávilágítsunk a változásokra, amelyek a gazdasági épületeket érintették és érintik manapság is. A mostani konferencia abban segített, hogy tovább csiszoljuk ennek a terepjáró és jövőt formáló munkának a módszertanát, amely mentén faluról falura haladunk.

Az állattartás, a helyi mesterségek áttekintése, azok változása, a népesség összetétele, a szép történetek, az elrettentő és jó példák vizsgálata, illetve ezek bemutatása által kívánjuk összeállítani sorozatunkat. A felhasznált szakirodalom eléggé széles spektrumú, és folyamatosan bővül, szélesedik. Tamási Áron Szülőföldem című lírai riportregényének koncepciója képezi az egyik végletet és Bözödi György Székely bánja című méltán népszerű és ma is sokak által olvasott könyve a másikat. Szépírói eszközöket használva haladunk, s nem visszük túlzásba azt a fajta szakmaiságot, amely a szociológusok vagy a kulturális antropológia művelőinek sajátja, úgyhogy – bár felhasználjuk a friss kutatási eredményeket – nem használunk túlzottan tudományos nyelvezetet és nem telítjük szövegünket statisztikai és számadatokkal.

Egyébként nem véletlen, hogy Bözödi György hozzáállására utalva a Bánja-e a székely? címet adjuk sorozatunknak. Megemlíthető – nyilván – Orbán Balázs monumentális Székelyföld-monográfiája, amely hibái és hiányosságai ellenére is megkerülhetetlen, de Jánosfalvi Sándor István Székelyhoni utazás a két Homoród mellett (1839 és 1858 között megtett „gyaloglatokról” van szó, amelyek naplóit legutóbb a Litera Kiadó jelentette meg 1993-ban), illetve azok a riportok, amelyeket Mihály János készített a közelmúltban Jánosfalvi nyomán járva (2009–2010), de haszonnal forgatjuk menet közben Kozma Ferenc, Bartha Miklós írásait is. A kortárs szerzők közül elsősorban Cseke Péter, Tófalvi Zoltán és a csíkszeredai KAM munkatársai – különösen Oláh Sándor, Bíró Á. Zoltán és Gagyi József – vonatkozó kötetei és dolgozatai lehetnek segítségünkre.

Nyilvánvaló, hogy egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a zseniális Kós Károlyról, akinek meglátásai – akár az élet legkülönbözőbb színtereiről, akár a Székelyföld népi építészetéről ír – a mai napig érvényesek, de szem előtt tartjuk azoknak az építészeknek a javaslatait is, akik erről a vidékről származnak, illetve munkáikkal jelen pillanatban is formálják a tájat. Itt elsősorban a farkaslaki születésű Jakab Csabát említhetjük, aki ugyan Budapesten él és dolgozik, de az általa használt formakincsben a mai napig visszaköszönnek az udvarhelyszéki népi építészeti motívumok, és több középületet, illetve családi házat tervezett, amelyek megvalósultak Székelyföld-szerte. Ugyancsak megkerülhetetlen a másik két jeles építész, Furu Árpád (Kolozsvár) és Köllő Miklós (Gyergyószentmiklós), akik elkészült munkáikkal az esztétikai, kötetben kiadott tanulmányaikkal pedig az intellektuális hátteret biztosítják.

A Zeteváralján tartott május 14-i találkozón sikerült néhány előadót az elképzelés szolgálatába állítani. Ilyen értelemben roppant hasznos volt dr. Salló Szilárd néprajzkutató, Szentes Antal erdészmérnök-menedzser, Bányász József szarvasmarhatartó gazda és dr. Ferenczy Ferenc ny. főállatorvos előadása.

Autonómia – szövetkezetek, helyi termékek

Szentes Antal mint Hargita Megye Tanácsának képviselője, illetve mint a Bogát Önkormányzati Társulás projektmenedzsere hosszú évek óta tanulmányozza a dél-tiroli viszonyokat. Fiatalemberként huzamosan vállalt ott munkát, alapos rálátása van az ottani gazdálkodásra, de belülről ismeri a turizmusban zajló folyamatokat is. Két hónappal ezelőtt, amikor felvettük vele a kapcsolatot, arra kértük, egy székelyföldi mezőgazdasági vállalkozók számára szervezett helyszíni tapasztalatcsere során, figyeljen arra, hogy miként építkeznek a dél-tiroliak és hogyan élnek abban a széles körű autonómiában, amelyért oly sokat küzdöttek.

Szentes Antal

Szentes mérnök azzal kezdte az előadását, hogy az autonómia elsősorban azt jelenti, hogy igyekeznek mindent megtermelni a helyi piacra, és tudatosan azt fogyasztani, ami a dél-tiroli gazdaságokban terem. Hosszú folyamat volt, amíg sikerült elérniük, hogy az ott jelen levő multinacionális élelmiszerforgalmazó vállalatok, a nálunk is közismert hipermarketláncok árukínálata ötven százalékban helyi terméket tartalmazzon. Emellett azonban saját bolthálózatuk is működik szövetkezeti alapon. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy a szövetkezeti mozgalom teljesen átszövi a helyi gazdasági életet. Szövetkezetekbe társulnak a szarvasmarha- és juhtenyésztők, akárcsak az almatermesztők és -forgalmazók. Az intenzív gyümölcstermesztés annyi­ra komoly, hogy nyugodtan kijelenthető: minden harmadik Európában termett alma Dél-Tirolból származik – mondotta Szentes mérnök. Az állattartók emiatt felszorultak a magasabban fekvő területekre, akár 1500–1800 méterig tengerszint felett, de ott is képesek jó minőségű takarmányt előállítani, illetve olyan mennyiségű húst, tejet és tejterméket, hogy abból bőven jut a külső piacokra is. Sertéshizlalás terén már nincsen ugyan akkora kapacitásuk, hogy kielégítsék az igényeket, Ausztriából szerzik be nyersen a híres tiroli sonka alapanyagának mintegy kétharmadát.

A szövetkezetek figyelnek arra, hogy a tagoknak ne legyen túl nagy a tulajdoni aránya, ne veszélyeztessék a kiindulási alapelvet, mindenki csupán egy szavazati joggal rendelkezik a döntések alkalmával.

Bár zord időjárású, magasan fekvő helyeken dolgoznak az állattartók, sikerült kiépíteniük egy korszerű úthálózatot. Minden egyes tanya könnyen megközelíthető, és mindennemű, a civilizált életvitelhez és a gazdasági tevékenységhez szükséges infrastruktúrával és felszereléssel rendelkezik. Igen gyakran előfordul, hogy a gazdák közösen építenek színt gépparkjuk számára, és közösen üzemeltetik. Ezek mindegyike fából és kőből épül. Ugyancsak tájba illőek a patakokon átívelő hídjaik, amelyekhez acélszerkezetet is használnak ugyan, ám ami jól látható és tájesztétikai szempontból is fontos, az fából és kőből készül.

Híd Dél-Tirolban

A gazdák elsősorban a termelésre koncentrálnak, a marketingtevékenységet társult szövetkezetek végzik számukra, akárcsak a gépek és felszerelések karbantartását. Hét szakiskola működik a tartományban, amelyek szakirányú képzést biztosítanak, de a fiatalok egy része – igen céltudatosan – olasz és osztrák egyetemeken is elmélyíti a tudását. A saját termékekhez helyi személyiségek adják a reklámarcot.

Bár a hallgatóságból többen is jártak már Dél-Tirolban, rákérdeztünk a konferencián a feliratok használatára. Például a közlekedési táblák kétnyelvűek – felül az olasz, alul a német megnevezés –, de több helyen használják a harmadik, kvázi hivatalos nyelvet, a ladint is. Időnként vannak még „nyelvi cirkuszok”, de igyekeznek a helyi, a regionális és a központi kormányzat szintjén rendezni ezeket.

Dél-Tirol valamikor eléggé szegény vidék volt, de épp az autonómia, bizonyos jogkörök helyi hatáskörbe kerülése tette fokozatosan vonzóvá, olyannyira, hogy Olaszország más részeiről is telepedtek ide vállalkozások. Miután a terület olasz fennhatóság alá került (1918), évtizedeken át tartottak az autonómiaküzdelmek, s aztán csak a második világháború után (1946) sikerült megfogalmazni  részleges autonómiastatútumát, amelynek végső formáját csak 1971-ben fogadták el, amikor az olasz parlament Ausztria és az ENSZ nyomására megszavazta és ratifi­kálta, de oly módon, hogy a tartomány helyi parlamentje a mai napig kérhet bizonyos változtatásokat, orvosolhatja az esetleges sérelmeket és a hiányosságokat.

A kultúrtáj és a 21. századi paraszt

Bányász József teológiai végzettséggel, elméleti-gazdaságfejlesztő és két évtizedes vidékélénkítő menedzseri munkát követően vált szarvasmarhatartó gazdává. Magunk is jártunk gazdaságában, láttuk, hogyan él. Munkatársaival nyolc-tíz tehenet fejnek, a tejet házi sajtműhelyben dolgozzák fel és helyből értékesítik. Ez a családja számára tisztes megélhetést biztosít. Most a kultúrtájba illeszkedő 21. századi paraszt szemszögéből beszélt az egybegyűlteknek. Gondolkodó ember, tettei mögött alapos megfontoltság és felkészültség van. Feladatának tartja a korszerű mezőgazdasági élettér megteremtését, a szerves kapcsolat fenntartását a hagyomány, az állatjólét, a környezetvédelem, a gazdaságosság és a modernitás között. Kifejtette, hogy a 21. századi gazdálkodó a hagyományra alapoz, de felelősen integrálja a legmodernebb tudást és technikát. Nem véletlenül idézte Németh Lászlót: „Van egy hagyomány, mely tájékozódó – ösztönünkhöz szól –, és egy hagyomány, amely félrevezet. Az egyik megtanít úszni, a másik a süllyedő hajó szalonjába tessékel, mert ott idáig is jót lehetett ebédelni.” Igyekezett meggyőzni a hallgatóságot arról, hogy a parasztudvar, a gazdaudvar ma is maga az Élet, egy Élet, és a tulajdonos „művelt” ember. A lakóház „fellegvár” ugyan, de be kell lennie „ültetve” a birtokba.

Az építész a vidéki környezetben birtokot tervez, nem csupán istállót vagy házat. A mezőgazdaság épületeit horizontális technológiával kell kivitelezni, lehetővé téve az ütemezett, a moduláris építkezést. Nagy-nagy körültekintéssel kell megtervezni a 21. század mezőgazdaság épületeit. Nem elég ide az építész, a gazda, a technológus tudása. Az élet egészét kell mérlegre tenni, ha istállót akarunk építeni, mert visszahat rá, és nem mindegy, hogy hogyan. Egy meggondolatlan lépéssel helyrehozhatatlan károkat tud a mai ember okozni… A mezőgazdasági építkezés ezért inkább teremtés, mint tőkebefektetés. „Érezzük át ennek a súlyát és ehhez méltó módon cselekedjünk” – mondotta, majd rátért két gazdálkodástípus elemző bemutatására.

Bányász József

A településekbe integrált léptékű (10–15 tehén) kisebb gazdasági egységről és a faluhatárban elhelyezett farmról (50–100 vagy még több tehén) szólt. Érintette az állatjólét elvárásait, a környezeti szempontokat, az ivóvizekhez, a szomszédsághoz, a környező épületekhez kapcsolódó viszonyt, a bővíthetőség és a megközelíthetőség kérdéseit is. A gazda nem magának, hanem az állatainak épít, akikkel huzamosan együtt kell élnie és dolgoznia. Illetve hangsúlyozta, hogy nem nyersanyagot kellene gyártania az iparnak, hanem készterméket a fogyasztónak. Ha esztétikailag, a kultúrtájba történő beilleszkedés szempontjából vizsgáljuk akár a településen belül, akár a határban létrehozandó objektumokat, akkor az uniós pályázatokhoz ajánlott típusterveket nem vehetjük figyelembe, mert azok tökéletesen tájidegenek, minden olyan „tulajdonsággal” rendelkeznek, amelyek számunkra – lakjunk a Székelyföld bármely zugában – csakis elrettentő példák lehetnek.

Gazdákkal, különböző életkorú értelmiségiekkel közösen hozták létre az Oltárkő Parasztszövetkezetet, amely együttműködve építészekkel, az Élőszövet Alapítvánnyal, az Országépítő Kós Károly Egyesüléssel, igyekszik szabadegyetemeken, népfőiskolai előadások keretében népszerűsíteni ezt a gondolkodásmódot és a mentalitásváltást. Személyes példával ábrázolta, hogy családi szinten miként igyekeznek úgy feltölteni saját készítésű termékekkel az éléskamrájukat, hogy minél kevesebb bolti terméket kelljen év közben beszerezniük. Így élni, így dolgozni, ez azt jelenti, hogy a lehető legközelebb helyezkedünk el a természethez viszonyítva, így erkölcsös, így lehetünk a leginkább képesek arra, hogy csökkentsük a parasztember ökológiai lábnyomát. A gyermekeink és az unokáink jövőjét fogyasztjuk.

A termőföldtől az asztalig

Ferenczy doktor egy tudásalapú, precíziós gazdálkodásról szólt a hegyvidéki agráriumra vonatkozóan. Székelyföldi viszonylatban a tejfeldolgozás területén négy szövetkezet működik: a Nagyküküllő Mezőgazdasági Szövetkezet, a Csengő Mezőgazdasági Szövetkezet, a Tatros Mezőgazdasági Szövetkezet és a Kézdi Lacto Coop Mezőgazdasági Szövetkezet. Beszámolt az Ernyő-pályázatról, amelyet közösen készítettek, s amely feladata koordinálni a székelyföldi tejtermelő szövetkezetek együttműködését, optimalizálni a termelési portfoliót, a beszerzési és értékesítési csatornákat, a termelési erőforrásokat, növelni a tejtermelés és -feldolgozás hozzáadott értékét, a helyi termékekbe vetett bizalmat, ösztönözni az egészségesebb adalékmentes táplálkozást, a saját termékeik fogyasztását.

A pályázat mintákat mutat fel a többgenerációs minőségi életmodellre, munkahelyeket teremt, minden résztvevőnek fejlődést és fejlesztést biztosít, de ezáltal a szövetkezetek jogi önállósága nem szenved csorbát. Csíkszépvízen felszerelnek és üzembe helyeznek egy nyerstejminőség-ellenőrző laboratóriumot és szorgalmazzák a prémiumtermékek gyártását. A keresztúri tejfeldolgozóban funkcionális fermentált tejtermékeket kívánnak előállítani gemmoterápiás rügykivonatokkal. Ugyancsak a csíkszépvízi üzemben tervezik létrehozni a camembert típusú prémiumsajtok gyártóvonalának felállítását. A camembertsajt esetében az innovatív jelleget a vidékünkről származó, starterkultúraként felhasználható tejsavbaktérium-törzsek izolálását, a káros baktériumok visszaszorítását tűzték ki célul. Az előkészítés folyamatában úgy vélik, hogy a feldolgozóegységnek előnyöket hoz, alacsonyabbak lesznek a termelési költségek, valamint az egységnyi termékre felhasznált tejmennyiség, az érlelési időszak is csökken, és az sem mellékes, hogy a végterméknek gyorsabb piacra kerülésével a befektetett pénz gyorsabban megtérül. A kapcsolódó kutatásokat a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karán végzik az élelmiszertudományi tanszék munkatársai. Uniós források bevonásával ugyan, de helyi alapanyagokból dolgozva, helyi munkaerőt foglalkoztatva jutnak el a székelyföldi és a távolabbi piacokra. Ez egy nagyobb léptékű munkafolyamat, mely bizonyítja, hogy csakis intézményi és szövetkezeti összefogással lehet célt érni.

Végső következtetésként a résztvevők megállapították, hogy több szinten is sikerült érinteni az állattartás tájformáló vektorait. Jó kiindulási pont a szerzőnek is az elkezdett „falumunka” folytatásában. Egyáltalán nem volt meglepő az sem, hogy a részvevők olyan szakmai kirándulás tervezésébe kezdtek, amelyben helyi és hazai, illetve magyarországi objektumokat tekintenének meg, illetve bejárnák Dél-Tirol egyes vidékeit is, ahonnan hasznos ismeretekkel gazdagodva segítenék az „organikus” és tudatos vidékfejlesztést.

Simó Márton

(folytatjuk)