Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Hegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék / 6.

2019. szeptember 28., szombat, Irodalom

Moyses Márton élete és tűzhalála

Ennyi volt az álom, amikor megébredt, azonnal rájött, nem a juharok, mogyorók ágain ringatózik, hanem a vonat hintáztatja, s viszi őt ismeretlen földre.

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

Messze, nagyon messze a Székelyföldtől – Veronika mondta, hogy az a Nyugati-érchegység – újabb alagutakba rohant bele a vonat, olyankor felhúzták az ablakot, hogy ne teljen meg a kupé mozdonyfüsttel. Amúgy is rossz volt a levegő, mert valamelyik állomáson hegyi emberek szálltak fel, pörge kalapjuk volt, hosszú, fehér, gallér nélküli ingüket nem kötötték be a nadrágjukba, hanem kiengedve viselték, gyorsan, hadarva beszéltek, ami olyan volt Béni számára, mint virágoknak a hóharmat.

Lehetett tudni, hogy pásztorok, mert rettentő savó-, juhfaggyú- és ázott gyapjú szaguk volt, Béninek fölkavarodott a gyomra, ki kellett kísérje az édesanyja a folyosóra.

Mind hangosabban kiabáltak a pásztorok, mert az egyik egy nagy posztótarisznyából pálinkás üveget vett elő, azt mondta, cujka, ezt az egy szót értette meg Béni, körbeadták, s nagyokat húztak abból. A cujka bűze össze­vegyült a faggyú és a savó szagával, ezt már Veronika sem tudta elviselni, kijött hozzájuk a keskeny folyosóra, ott álldogáltak, sugdolóztak, amíg le nem szálltak a hegyi emberek. Veronikától tudták meg, hogy ezek a mócok.

Különös szorongás szakadt rá Bénire a vonatfolyosón, eddig soha nem érzett ehhez hasonlót, árvának érezte magát, elhagyatottnak, pedig mellette volt az anyja; hiányzott az otthon, ahol született s fölcseperedett, hiányoztak a megszokott arcok, hiányzott az ismerős beszéd, a rokonok, a szomszédok, a cimborák mókás szava; mellkasában, a szíve tájékán erős szúrást érzett, fején abroncsot s a gyomrában bog keletkezett. Minél távolabb vitte ez a kőszénszagú mozdony őket a szülőföldtől, annál erősebb lett az árvasága.

Kora délután érkeztek meg Érmihályfalvára. Sokan várták a vonatot, az emberek fehér kartonlapokat tartottak a fejük felett, mindeniken egy-egy név, s ahogy ott álltak, jobbra-balra hajtogatták a fejüket, fürkészték, ki válik ki a tömegből, ki indul meg feléjük, mert ők nem ismerték a vendéget, akit beosztott hozzájuk a Vöröskereszt, de mindenki el tudta olvasni a saját nevét. Így nem a házigazda választotta ki az aszály sújtotta gyermeket a tömegből, hanem a távoli idegen indult meg bizonytalan, ingadozó léptekkel, szorongó lélekkel a fehér kartonlap felé.

Kiderült, több aszálykárosult jött ezzel a vonattal, csak nem tudtak egymásról, ide irányították Háromszék és Csíkszék gyermekeit, lehettek legalább tízen.

Béni is megpillantotta az ő nevét, furcsa öröm futott végig az egész testén: Bíró Benjamin. Itt, a világ másik oldalán tudják az ő nevét! Ezt nem is lehet elhinni!

Egy piros képű asszonyság tartotta feje fölött a fehér lapot, két gyerek állt mellette, egy fiú és egy leányka. Amikor hárman, ő, az anyja és Veronika eléje járultak, megölelte Bénit, s mondta:

– Isten hozott, Benjamin, Erzsike néni vagyok. Egy darabig én leszek az anyukád. Ugye, nem haragszik ezért, asszonyom? – fordult Béni anyjához.

– Isten látja a lelkemet – mondta az anyja –, nehéz szívvel hoztam el, még nehezebb szívvel válok el tőle, de úgy látom, jó kezekbe kerül. Hiszem azt is, nem lesz méltatlan a fiam a jóságukra.

De ami megnyugtatta Bénit, s a lelkét csordultig töltötte boldogsággal, az Erzsike néninek a fia volt.

– Ádám vagyok – nyújtotta a kezét a fiú.

Körülbelül annyi éves lehetett, mint Béni, később derült ki, egy évben születtek.

A nagy bemutatkozásban alig vették észre, hogy egy szöszke leányka fúrta bele az arcát az anyja fodros szoknyájába, onnan kukucskált ki a jövevényekre.

– Ő Hermina, a lányom, még csak négyéves, és egy kicsit szégyellős – mondta Erzsike néni.

A végén bemutatkozott Veronika is, és ballagva elindultak a főutcán. Előttük és utánuk már sokan lépegettek, a beszélgetés hol döcögött, mint göröngyös úton a szekér, hol csobogott, mint a hegyi patak, attól függően, talált-e a szó vagy nem, fölszabadult-e a lélek vagy még nem; nagyon távoli világok hajoltak össze: a Székelyföld és az Érmellék.

Erzsike néni jó messzire lakott az állomástól, szinte a város szélén, el is mesélte menet közben, hogy ők gazdálkodók, abból élnek, amit kezük munkájával a mezőn megkeresnek. Bő húszperces gyaloglás után verandás, hófehér ház elé érkeztek, a kapun Erzsike néni mindenkit előre engedett, de még kinn az utcán Ádám megfogta Béni kezét, s odasúgta:

– Jó barátok leszünk, ugye?

Béni gyomrából hirtelen eloszlott az a bog, ami a vonat folyosóján keletkezett. Olyan halkan válaszolt, alig lehetett hallani:

– Cimborák! Nálunk felé így mondják.

Szövetségük ezzel megköttetett.

Az üvegezett verandán magas férfi állt, hatalmas bajuszát pödörte, amikor beléptek a kapun, Béni még soha nem látott ekkorát, pedig otthon, a falujában is bajuszos minden férfi.

– Béla bácsi vagyok. Katona Béla – nyújtotta a kezét először Béni anyjának, aztán Veronikának, végül az igazi vendégnek, Benjaminnak.

A nagyszobában megterített asztal várta őket, azt még Erzsike néni készítette elő, mielőtt kiment volna a vasútállomásra, gondosan letakart mindent, ne szállják a legyek az ételt: hófehér kenyér, szalonna, kolbász, sajt, vaj és sok-sok zöldség, uborka, paradicsom, paprika, retek, látszott, jó módban él a Katona család. Megilletődve ültek asztalhoz.

– No, meséljen, Bíró néni. Az iratokból tudjuk, hogy Teréz a keresztneve. Milyen az élet ott, maguknál? Mi csak hírből ismerjük a hazájukat, Székelyországot, s Csíkszentdomokosról is csak azt tudjuk, ott született Márton Áron püspök úr. Itt, a határszélen tekergetjük a nyakunkat, hol nyugatra, Magyarország felé, hol Románia irányába. Úgy érezzük, két hazánk van, igaz, az egyikről szívesen lemondanánk. Puszta véletlen, hogy mi ide estünk, s nem a másik oldalra.

Értették bővebb magyarázat nélkül is, melyikről mondanának le szívesen.

– Nem szeretnék panaszkodni – mondta Béni anyja –, küszködésben, tusakodásban élt mindig a székely, de kezünk munkája által tisztes szegénységben. Most kerültünk nagy bajba, ez a szárazság akkora csapás rajtunk, soha nem fogjuk kiheverni. Ha elpusztulnak az állatok, utánuk romlik a gazdaság, ló, tehén, bivaly nélkül nem lehet szántani, vetni, nem lehet behordani a termést, nem lehet hazahozni a fát az erdőről. A hámot, a jármot nem vehetjük mi, emberek a nyakunkba.

– Ne adja fel a reményt, Teréz. Majd csak lesz valahogy – mondta Katona Béla. – Bízni kell a jó Istenben, ő majd megsegít. Milyen vallású a Bíró család?

– Katolikus hitben élünk, akárcsak az egész vidék, Szentföldnek csúfolják Csíkot.

– Mi viszont Kálvin hitét követjük, azt mondják, az a magyar vallás. De azért, gondolom, nem rúgják össze a fiúk a patkót. Látom, már összevillant a szemük. Melyik évben is születtél, Béni?

– Negyvenben, Béla bácsi.

– Ez nagyszerű! Egy évesek vagytok, beszélek az igazgatóval, írjon be az Ádám osztályába. Könnyebb lesz az ábéabó, ha közösen tanultok. Aztán a munkával hogy állsz, Béni? Tudjad, hogy itt, nálunk dolgozni kell serényen, hogy a tetű ne egye meg a nyakunkat.

Béni helyett az anyja válaszolt:

– Nem féltem a fiamat, Katona bácsi. Kapálni, ásni, aratni megtanult a fiam, igaz, a kasza nyelére fiatalka még, de rá lehet bízni a fogatot, tehenet, juhot is legeltetett már eleget, a boglyát, a kalangyát ügyesre rakja, ellátja a disznókat, a teheneket, fát vág, megsepri az udvart, az utcát.

– Örülök, hogy munkában nőtt fel a legényke. Gondolom, tudják, mi zónában élünk, van egy terület, ahová csak engedéllyel lehet bemenni, ott legeltetjük a lovakat, teheneket, borjúkat. Kiváltjuk az igazolványt Béninek is, s akkor olyan közel lesz Magyarországhoz, meg is tudná érinteni, ha nem őriznék olyan nagy buzgalommal a határt. A román granicsárok híresek arról, hogy az első figyelmeztetés után már lőnek. De nem kell félni, csak fényes nappal mehetünk rá a senki földjére, szürkület előtt haza kell takarodni, éjszaka ki nem tesszük a lábunkat a házból. Ilyen a mi életünk, ezt is meg lehet szokni. Se kint, se bent. A rádió összeköt az anyaországgal, tudunk mindent, ami ott történik. Elvtársak lettek ott is az urak.

Aztán Veronika következett, a gazda őt is kikérdezte, el kellett mondja az életét, itt tudták meg Béniék, hogy csecsemő volt, amikor a szülei meghaltak, talán kolera vitte el őket, legalábbis ezt hírelték, emiatt került ő a székelykeresztúri árvaházba, s mint állami gondozott küzdött keményen azért, hogy ne essen ki az Isten markából, érettségizett, pedagógiai főiskolát végzett, s most, mint a Vöröskereszt alkalmazottja, gyermekkísérő, segélyosztó, árvákat, elesetteket támogat.

– No, ha ilyen szépen bemutatkoztak a vendégek, akkor forduljunk az Úr orcája felé, és hallgassuk meg az ő szavát – mondta Béla bácsi –, felolvasom a Bibliából a kiválasztott részt. E nélkül egyetlen nap sem telhet el a mi családunkban.

Mózes könyve 28. részének, 12. és 13. verse:

„És álmot láta: Ímé egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek Angyalai fel- és alájárnak vala azon.

És ímé az Úr áll vala azon, és szóla: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet, amelyen fekszel, néked adom és a te magodnak.”
– Ádám és Benjamin! Halljátok? Hozzátok szól az Úr! Akkor kapjátok meg a földet, az áldott szülőföldet, ha föl tudtok hágni Jákob létráján az isteni szó magasságába. Szorgalom, kitartás és hit kell ahhoz. Rajta hát!

Erzsike néni gondoskodott arról, hogy Béni az éjszakát az édesanyjával töltse, széles ágyat vetett nekik egy kamránál alig nagyobb szobában.

– Ez a kuckó lesz holnaptól a fiúké – mondta –, remélem, összefér a magyar a székellyel.

Szép volt az éjszaka, Béni azt érezte, ismét kisfiú, megölelte az anyja nyakát, fejét a párnapuha mellébe fúrta, s úgy sugdolóztak éjfélig:

– Ugye, jó leszel, Bocikám?

– Igen, jó leszek, édesanyám.

Béni örült, hogy az egykori becenevén szólították, amit már szégyellt otthon a gyermekpajtásai előtt, de itt, ilyen messze az otthontól, sötétben, édesanyja melegében visszahullott a kisgyermekkor simogató boldogságába.

– Emlékezz arra, amit apád mondott az állomáson. Rossz híredet ne halljuk!

– Ne búsuljanak, édesanyám. Olyan jó leszek, mint a mennyországban az angyalok, akik le s föl járnak Jákob létráján.

– Hamar eltelik az egy év, s már jövök is utánad, viszlek haza. Addig nőjjél nagyot, hogy ne ismerjen meg a legkisebb testvéred, Zsuzsika.

– Megnövök én, édesanyám, hogyne nőnék, akkora bajuszom lesz, mint a Béla bácsié.

– Na, azért éppen akkora ne legyen, maradj még valameddig puha arcú Bocika.

– Aztán mondja meg a faluban minden cimborámnak, hogy jól vagyok, jó helyre kerültem, nem cselédnek szegődtem el, hanem családtagnak fogadtak be.

– Megmondom, mindenkinek megmondom, s azt is, milyen jó barátod lett Ádám, a házigazda fia.

– Én most elárulok édesanyámnak egy nagy titkot. Ígérje meg, hogy nem mondja el senkinek.

– Megígérem, fiam. Az ég adta világán senkinek nem árulom el, csak mondjad.

– Van nekem egy titkos kamrám, igaz, hogy az csak egy fületlen szilvaízes cserépfazék a padláson, hátul a bal sarokban, abban tartom minden kincsemet. Oda dugtam el a parittyámat, amit nem hozhattam el ide, azonkívül ott van a fazék aljában a pénzgyűjteményem. Régi pénzek, pengő, vashatos, krajcár, dénár, rézgaras, lej, édesanyám tudja, hogy ez a kedvenc játékunk a faluban. A pénzezés. A templom cintermében ástunk lyukat, három méterről dobjuk a marék pénzt, ami beleesik, az a dobóé, a többit a hüvelykujjunkkal pattintjuk sorra. Aki pontosan pattint, s eltalálja a lyukat, az nyer. Nincs jobb játék a világon, mint ez!

– Nyugodt, lehetsz, Bocikám, nem árulom el a rejtekhelyet, és nem veszünk ki semmit a kincseskamrádból. Se Zsuzsika, se a nagyobb testvéreid, se én, se apád nem szoktunk verebekre lövöldözni parittyával, s pénzezni sem járunk a cinterembe, van nekünk dolgunk otthon éppen elég.

– De van egy olyan titkom is, édesanyám, amiért, ha elmondom, meg fog haragudni.

– Nem hiszem, hogy lenne olyan bűnöd, amiért én, most, itt a világ végén, amikor tudom, hogy holnap itt hagylak, meg tudnék haragudni.

– Akkor elmondom. Emlékszik, édesanyám, amikor a vándorcirkusz végigjárta egész Csíkot? Eljöttek a mi falunkba is, s a pénztáros színes golyókat árult: kéket, zöldet, üvegszínűt, pirosat. Nekem a szivárványos annyira megtetszett, hogy összeszedtem, amit aznap tojtak a tyúkok, ez még a szárazság előtti évben történt, a kamrából is kivettem hármat a szalmakosárból, s elvittem a pénztárosnak. Ő tudta, hogy errefelé senkinek sincs pénze, a felnőttek is szalonnával, pityókával, kupa fuszulykával fizettek, arra adtak belépőjegyet, s én összesen tíz tojásért megvettem a szivárványos golyót. Üvegből van, átlátszó, de benne a piros, zöld, sárga rétegek szivárványosan ragyognak. Nem adnám azt a golyót a világ semmi kincséért!

– Mit kell halljak! Egy kicsi tolvajt tartottunk mi a házunkban? Nahát! S meg sem tudtam volna, ha nem jövünk el ilyen messze, s nem vet nekünk közös ágyat Erzsike néni. Reggelig gondolkozom, meg tudom-e bocsátani, hogy megloptad a házunkat.
Béni elvigyorodott a sötétben, tudta, nem haragszik az édesanyja, azt a tíz tojást ő is odaadta volna az üveggolyóért, csakhogy Béninek így, rejtélyesen, titokban érdekesebb volt a dolog. S hogy elterelje más irányba az édesanyja figyelmét, a gazdaságról kezdett beszélni.

– A nyulakat mostanig én gondoztam. Vigyázzanak rájuk! Nehogy vizes füvet, vizes lucernát, fagyott káposztát adjanak nekik! Megpuffadnak.

– Jó, jó, te tojástolvaj! Vigyázunk a nyulaidra. Olyan ellátást kapnak, mint te itt, Erzsike néni konyháján. Nem kellett volna a nyulak tojásait adni a cirkusz pénztárosának? Azok is tojnak, s még szebbeket, mint a tyúkok, kerek mindenik, mint a te üveggolyód.

Így suttogtak éjfélig, akkor elmondták az esti imádságot, keresztet vetettek, s elaludtak, mintha semmi gond nem emésztette volna őket. A külső világ megszűnt, az álom aranygömbje magába zárta az édesanyát és a fiát.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz az elnökválasztás első fordulójában?











eredmények
szavazatok száma 323
szavazógép
2019-09-28: Riport - :

Bánja-e a székely? 1.

Szarvasmarháról, tejről, sajtról, kultúrtájról és jövőképről
Ma már az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport sorban a negyedik tematikus konferenciáján vagyunk túl. Amikor ehhez a munkához hozzáláttunk, elsősorban az volt a célunk, hogy az épített örökséggel foglalkozzunk, amely Székelyföld falvaira jellemző, de fokozatosan áttértünk az életmód és a különböző társadalmi jelenségek vizsgálatára is.
2019-09-28: Kultúra - :

Kányádi Sándor szobra Nagygalambfalván

Felavatták Kányádi Sándor első köztéri szobrát szülőföldjén, Nagygalambfalván a Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze születésének kilencvenedik és temetésének első évfordulóján.