Van még egy negyedik nevezetessége is *-nak, mondanom se kell, hogy ez: X. Y. úr. Mert, hogy X. Y. úr nemcsak *-nak, de az egész hazának büszkesége leend, arról szentül meg van győződve minden lélek kerületében. Jogászkorában olyan csínyt követett el, hogy aki csak felét is hallotta, egy második Gorcsakovot jósolt belőle. Mindennek megvan a maga ideje. Ki meri mondani, hogy az akkoriban közszájon forgott jogászcsíny kifundálójából nem válik-e nagy államférfi, ki államcsínyjeivel fogja bámulatra gerjeszteni a nagyvilágot?...

Minthogy pedig eddig még nem adódott alkalom számára, hogy államcsínyt kövessen el, engedjék meg önök, hadd elevenítem fel azt a bizonyos csínyt, melyet még Bukovay Absencius is megirigyelhetne tőle.

X. Y. úr Pesten jogászkodott. Havonként 60 forint gázsija járt. Hogy pedig ennyiből egy képviselőpalánta ki nem jöhet, azt elismerheti a legirigyebb kurta nadrágú bölcsész is. A 60 forintra minden hónapban még meg kellett az öreg X-nek 2–3 tízest ereszteni, mert Y-ka olyan szorgalmas jogász volt, hogy minden hónapban eltanult egy rend Wenzelt meg Hoffmannt.

Nemcsak X uram, de X asszony is különösnek találta, hogy annyi könyvet eltanul az ő fiuk.

– Hallod-e apjuk – szólalt meg egy szép napon X-né asszony –, nézz fel csak a fiunkhoz, mert bizony, bizony nem jóba jár... Ha jól utána nézel a dolgainak, kitudod, hogy hova teszi azt a tenger pénzt, jó útra térítenéd, s nem is kéne annyit küldeni.

X. uram hajlott az asszony szavára, egy szép reggel felpakolt és indult Pestre, hogy meglepje a tékozló fiút.
X. uram pedig még vasútra sem ülhetett, már a tékozló egyik falubeli barátjától táviratot kapott: hogy legyen résen, mert meg akarja lepni az öreg.
No hiszen! Y-unknak se kellett egyéb. Még csak ez kellett, hogy az öregje feljöjjön hozzá. Lesz, amit lásson... Gyorsan konzíliumot tartott pajtásaival, megbeszélendők a fogadás módozatait. Hárman laktak. Először is két laktársa szállóba ment a pár napra, mind az Y-é lenne az egész lakás. Ami könyvet összehordhattak, össze­hordottak. Persze hogy Wenzel Európai jogtörténete 4–5 példányba ékeskedett. De hát az nem baj; többől többet lehet tanulni.
Közelgett a kritikus pillanat, midőn az öregúr megérkezik. Y. zárba csapta az ajtót és nekidőlt a legrongyosabb Wenzelnek. Úgy tett, mintha tanulna. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón.

– Ki az? Mit alkalmatlankodik? – kiált mérgesen.
– Én vagyok fiam, apád.
– Ej! Azt akárki mondhatja. Takarodjék innen!
– De láncos lobogós! Nem mondhatja, biz’ azt akárki, fiú! – tört ki az öreg.
– Y. egy örömkiáltást hallatva ugrott fel asztala mellől, s rohant az ajtónak. Kinyitotta!
– Apám! Kedves apám!
– Fiam! Kedves fiam!

(Általános ölelkezés, csók; érzékeny jelenet.)
Az öregúr meg volt hatva. Lám, az ő fia mily szorgalmas jogász! S mennyi könyve, akár egy kész prókátornak. És egyedül lakik!
– Mennyit fizetsz fiam e szobáért?
– 24 forintot, apám!
– 24 forintot! Hm... hm... És a kosztodra jut aztán?...
– Oh, édesapám, nálam a koszt másodrendű dolog. Első a szoba, hogy az legyen csöndes és kényelmes. Ilyen kell tanuló embernek.
– Persze... persze...
– Mi meg a kosztot illeti... jól van nekem akárhogy.
– De láncos adta! Mens sana in corpore sano! Tudod-e azt? Azt én nem engedhetem meg, hogy az én fiam éhgyomorral tanuljon. Na, vegyed a kalapod, jere vacsorálni.
És mentek a Vadászkürtbe. Megvacsoráztak 6 pengőre. Az öregúr fejét csóválta.
– Hm, fiam, itt bizony drága az élet!
– De még milyen, apám!
– A jövő hónaptól kezdve többet fogsz kapni 10 forinttal!
Ezt az öregúr elérzékenyedve mondta.

Tehát az első nap eredménye 10 forint volt, mégpedig plusszal, és nem mínusszal, mint X-né asszony gondolá otthon.
Öreg X. uram meg volt elégedve, szép reményű Y-jával. Még azt szerette volna tudni, hogy tanárai miként vélekednek róla. Tanárai? Akiket ő nem is ismer jóformán!
Hanem Y. segített ezen is. Újra értekezett a cimborákkal. Kiválogatták az akkori 7–8 éves Szűcs Pátrikat meg Szarka Miskákat, s a látogatás napját csütörtökre tűzték ki, midőn a jogon nincs előadás. Az illető Szűcs Pátri megállott az egyik tanterem, Szarka Miska a másik tanterem előtt, s úgy fogadták az öregurat fiával. Persze hogy nem győzték dicsérni a fiút! Az egyik még meg is veregette vállait Y-nak, mondván, hogy még képviselő is lehet belőle! (És csakugyan az is lett, még pedig mameluk a javából.)
Idősb. X uram odavolt az apaörömtől. Aznap délben 7 pengőre ebédeltek s 10 forinttal ismét feljebb hágott a havi gázsi.

Eddig még mind jól ment volna, hanem most már körülfogták a tanárurak, s követelték, hogy meginvitáltassa vacsorára, mert ha nem, így meg úgy tesznek. Jogászunk nem volt fukar ember, de félt, hogy majd a bor feloldja a nyelveket, és kisül a turpisság. De hogy is ne az istenért. Csakhogy beteg nem lett belé, még a tanárurak dicsérték is a nagy drukkban, hogy ha valamelyik megtalál feledkezni állásának komoly, méltóságteljes voltáról és elpukkantja magát. Hát még a bor mellett.
De a végén is bizonyos leveleknek apja jelenlétében való ráküldése s más ilyen ijesztgetés megtette hatását, s Y-unk az öregúr nevében meginvitálta egy kis barátságos vacsorára a tanárurakat és jobb barátait.

Szólt a zene. Rác Pali húzta bandájával. A vacsora vígan folyt le. Az illatos pecsenyék egymás után tűntek el, utánuk a pezsgők. Következett a fizetés. Az öregúr előhúzta a nagy piros bugyellárist, és szép csöndesen kivesz belőle egy ropogós tízest. Odaszólítja a kelnert, hogy fizetni akar. A kelner számít akár egy számító Szókratész. 10 forint – 20 forint – 30 forint.

– Tyű, mennydörgős az apádat! – mormog magában az öreg, s úgy, amint kivette, szépen vissza is teszi helyére azt a tízest, kiemelve helyette egy ötvenest. Visszaadtak belőle 8 pengő forintot.
Mikor apa és fiú magukra maradtak, az előbbi így szól:
– Na, édes fiam, én holnap megyek vissza.
– Ilyen hamar édesapám?  
– De láncos lobogós, nem akarom én teljesen kifosztatni magamat. Azonban neked még 10 forinttal többet küldünk ezután!

*
Íme egy jogászcsíny, melyben az a legjelesebb, hogy szóról szóra megtörtént. Ez X. Y. politikai pályáján a legkimagaslóbb momentum. Ezek után senki ne csodálja ha *városa nagy államférfit jósolt belőle, s azon még kevésbé, hogy meg is választotta képviselőnek!

Budapesti Hírlap, 1881, 102. szám (szeptember 26.), 3–4

Benedek Elek (Kisbacon, 1859. szeptember 30. – Kisbacon, 1929. augusztus 17.) magyar újságíró, író, országgyűlési képviselő, „a nagy mesemondó”. Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte. Újságíró lett, a Budapesti Hírlap és más lapok munkatársaként dolgozott. 1887-ben a nagyajtai kerület országgyűlési képviselővé választotta. 1892-ig töltötte be ezt a tisztséget. Egy ideig szabadelvű párti volt, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselőházi beszédeiben az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. 1921-ben hazatért a trianoni békeszerződés által Romániához csatolt Kisbaconba és ott élt haláláig,  példaképe, szervezője volt a szárnyait bontogató romániai magyar kalákásoknak, és a Cimbora ifjúsági lapot szerkesztette. Meseíróként a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője. Ifjúsági írásaival, szerkesztői működésével az élen járó pedagógusok között foglal helyet..