„Míg nappal vagyon, addig akarok munkálkodni, mert eljön az éj, hol senki nem dolgozhat” – egy magyar népi imádság zárósorai ezek, amelyek a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes legújabb bemutatója elején és végén hangzanak el. A Juhász Zsolt, a budapesti Duna Művészegyüttes művészeti vezetője rendezte Tiszta című néptánc-színházi előadás sok tekintetben hoz újat, ugyanakkor rendkívüli módon bánik a tér adottságaival, olyan (folyamatosan változó) színtereket épít, amelyekben a tánc és a zene különböző élethelyzetekre, életérzésekre képes egyszerre, egy időben ráhangolni a nézőt.
Egy mosdótálban víz van. Menet közben derül ki, nem csak mosakodásra alkalmas ez a víz, hanem vele együtt az élet tisztaságát lehet tenyérbe venni, megmártózni valami jóban, megtisztulni mindattól, ami hamis. „Istenem, Istenem, áraszd meg vizet, / Hogy vigyen el engem apám kapujába, / Apám kapujából, anyám asztalára, / Hogy tudják meg immár: kihez adtak ingem” – ebben az énekes imádságban fogalmazódik meg az a népi bölcsesség, ami átszövi az egész előadás látványát, hangulatát. A víz, a kapu, az asztal és sok más hétköznapi elem a táncban és zenében szimbólummá nemesül. Az ima szomorúságát dél-alföldi ugróssal oldja a rendező, a bánat és a jókedv váltakozásának többszöri visszatérése a valós életet idézi. A táncfüzérben nem kell magyarázatot keresni minden jelenetre, elég, hogy az ember érzi, itt sorsok rejlenek a mozdulatok mögött – hol öröm, hol bánat.
Ebben a folyamatban talán túl gyakran, olykor indokolatlanul használ a rendező kimerevített képeket, a természetellenes, lassított mozdulatok idegenül hatnak, megtörik a tisztaság szépségét. A produkció ezek nélkül is a belső szépség olyan gazdag tárházát vonultatja fel, ami méltó néptánchagyományainkhoz. A sokszínűségben mégis egységet teremtve Sárpataktól Magyarpalatkáig, Gyimestől Somogyig terjed a merítés. Ez látványban is megmutatkozik (látványtervező Juhász Zsolt, jelmez Furik Rita – kár, hogy a fiúk hétköznapi öltözete elüt a lányok mívesen elegáns viseletétől).
A gyimesi lassú alkalmas az ismerkedésre, az ugrós párba tereli a fiatalokat, a sárpataki fordulósokkal lehet szerelmet vallani. A belső békét hozza el a tekerőlanttal kísért jelenet – itt újból a roppant ötletesen szétválasztott terek adnak lehetőséget a sokdimenziós koreográfiának (koreográfusok: Juhász Zsolt, Horváth Zsófia és Melles Endre). Láda, pad, almárium, szék, szekrény, ágy – a tisztaszoba kellékei, csak úgy egyszerűen, a népi bútorzat szépségét kínálva – gördülnek ide-oda, szinte szereplői a koreográfiáknak.
Egy adott pillanatban a jókedv megtörik, hirtelen a bebörtönzött fiú szerelmesének (Ádám Júlia) táncba sűrített fájdalma ömlik a nézőre. Erőss Judit cigány keservese, a lányok dala és a fiúk botolója csak ráerősít erre a bánatra. Verbunk és gyermekjáték oldja a hangulatot, a mese a népélethez tartozó szakralitást idézi, a szerelem a kaval hangján szólal meg. A harangok jelzik: ismét ott vagyunk az élet hajnalán: „Istenem, Istenem áraszd el a vizet…”
A Juhász Zsolt rendezte előadás elindít bennünket a tisztaság felé vezető úton. A káosz után rendet teremt egy hejszával, amely a végkifejletben azt sugallja, mégis van megtisztulás, amit csak együtt, közösségben élhetünk meg igazán. A tánckar és az ifj. Csoóri Sándor által szerkesztett zenei folyamatot megszólaltató, a színpadképekbe szervesen beépülő Heveder zenekar a tisztaságot terítette elénk, mint egy patyolatfehér vásznat, amelyet mi szabhatunk a magunk ízlése szerint. Jó ez a Tiszta által adott szabadság, mert teret enged a belső tisztaságnak és mindannak, amitől az ember jól érzi magát. „Túl a vízen van egy malom, bánatot őrölnek azon....” – hangzik. Mert a bánat nem maradhat őröletlen. Az aláhulló bánat-lisztből pedig éltető kenyér lesz, ami mindenkinek áldást hoz. Tisztán, ahogy az imában, a táncban, a mesében.
