Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Beszélgetés Péter Alberttel, a Székely Mikó Kollégium tánccsoportjának megalapítójávalKörülötte csupa ismerős

2019. október 5., szombat, Életutak

Mikós diákok ezreinek életében játszott meghatározó szerepet a népi kultúra a táncra való nevelés áldásos eszközével. Péter Albert nyugalmazott tanár, a Székely Mikó Kollégium kultúrcsoportjának egyik alapítója ma is szívesen oktatna, ugyanakkor nagy rokonszenvvel és segítőkészséggel figyeli azok munkáját, akik továbbviszik az ő és alapító társai örökségét.

  • Albert levente felvétele
    Albert levente felvétele

– Hogy képzeljünk el gyermekként egy majdani táncoktatót? A bokáját állandóan csapdosó legénykeként?
– Ez így talán túlzás, de mindig szerettem táncolni. Bögözben, ahol felnőttem, amúgy is jártak az emberek táncba, konfirmálás előtti gyermekként csak a vasárnap délutáni gyerektáncba, utána viszont már a nagyok közé is. Úgy loptuk el a figurákat, a tehetségesebbeknek nyilván könnyebben ment, és én közéjük tartozhattam, mert a nagyobb lányok sem hajtottak el, ha felkértem őket.

– A tanítóképzőbe iratkozás az ön álma volt, vagy szülei „önmegvalósítási” kísérlete?
– Igazából egyik sem, mégsem tekinthető véletlennek. Édesapám ugyanis cipészinasként megjárta Budapestet, és bár igazából sosem szerette meg a mesterséget, világlátott embernek számított, aki sokat olvasott – amúgy édesanyám is –, és megfogadta, hogy valamennyi arra hajlamos gyermekét taníttatni fogja. Nem kis vállalás volt, hiszen nyolcan voltunk testvérek, de többen eljutottunk az egyetemig. Jól éreztem magam a székelykeresztúri képzőben, nem volt gondom a tanulással sem, remek tanáraink voltak, akik szigorúan, de sok megértéssel, lélekmelegséggel nevelgettek bennünket. Havi egy alkalommal mehettünk haza, na, ezt nehéz volt megszokni, egyszer nagyanyám súlyos betegségére való hivatkozással hazakéredzkedtem, természetesen lebuktam, utána hetekig nem láttam Bögözt.

– Milyen felkészültségű tanítókat bocsátott ki annak idején egy képző?
– Nem tömték tele a fejünket fölösleges tudással, az alaptantárgyakból is csak azt és annyit kellett megtanulnunk, amit majd az elemi iskolában át kell adnunk. Ezért voltam kénytelen később rövid időn belül abbahagyni a tanárképző főiskola matematika szakát, ahol mi, képzősök mértanból, trigonometriából jelentős hátránnyal indultunk, a főiskola ugyanis a gimnáziumi tananyagra épített. A leendő tanítók zenei képzése viszont átlagon felüli volt, legalább egy hangszert ismerni kellett. Ma talán már a „Kicsi kutya...” sem menne, de akkoriban használható lehetett a tudásom, mert a bögözi udvaron az én hegedűjátékomra táncoltak a nővéreim.

– Elfelejtette említeni a táncot…
– Pedig azt nem lehet felejteni, hiszen végighúzódott a képzőben töltött éveken. Az idősebb Haáz Sándor alapította és vezette csapat volt az első állandó tánccsoport, amelynek tagja lehettem, fiúiskola lévén, a gimnáziumból kértünk „kölcsön” lányokat, lett is belőle feszültség, mert a gimnáziumi fiúk nem örültek a dolognak. Aztán némi tanári ráhatásra egy idő után őket is meghívtuk a báljainkba, és azzal béke lett.

– Az orosz szakos diplomát az ötvenes évek „divatja” termelte ki?
– Nem, mint mondtam, az akkoriban indult tanárképzőre szemeltek ki ötünket a keresztúri képzőből. Nekem ott nagyon jól ment a matematika, de az egyetemen azonnal kiderültek a hiányosságaim, és néhány hét múlva jelentkeztem a filológián, amihez eredetileg is a leginkább lett volna kedvem. A magyar szakon azonban nem volt hely, az oroszon annál több, és mivel jók voltak az alapjaim, a felvételin 10-est kaptam oroszból, gond nélkül felvettek. Két idősebb, a második világháborút követően az orosz fogolytáborokat megjárt kollégám is segített a gyors felzárkózásban, és a későbbiekben már nem is akartam váltani.

– Kolozsváron mennyi időn belül „jött szembe” a néptánc?
– Egy, talán két napba telt csupán. Az egyetem folyosóján ugyanis gyorsan össze­futottunk Albert Ernővel, a Székely Mikó Kollégium majdani igazgatójával, leendő főnökömmel, illetve képzőbeli kollégámmal, Barabás Sándorral, akik rám parancsoltak, hogy azonnal jelentkezzem, mert nagy szükség van táncosokra. Éppen egy rutén táncot tanult a csapat, amely sok mindenben hasonlított a mi táncainkra, szóval gyorsan beilleszkedtem. Gyönyörű évek következtek. A tánccsoporttal rengeteg fellépésünk volt, a színháznak is több alkalommal szolgáltattuk a tánckart, az Ukrajnai mezőkben, a Csikósban való fellépés örök emlék, akárcsak a bukaresti Világifjúsági Találkozó, ahová közülünk válogattak ki néhány párt. Gyűjteni is jártunk, Kalotaszegre például Kallós Zoltán vezetésével jutottam első alkalommal.

– Akkor közvetlenül szembesülhetett azzal, hogy a néptánc nem feltétlenül a szovjet mintára szabott homogén produkció. Tudták már akkor, ki az a Mojszejev?
– Persze, de két dolgot szeretnék mindjárt leszögezni. Egyrészt, hogy Mojszejev nagy táncművész volt, másrészt a néptánc a táncházakban sem csupa rögtönzés. Ott is a megszokott táncrend szerint húzzák a zenészek, és járják a párok, a jobb táncosok persze mindig belevittek némi egyéniséget. A virtus, a spontaneitás igazából csak a legényes során nyilvánulhatott meg, ott mehetett a bravúroskodás. A páros tánc azonban mindig feltételezett bizonyos fokú fegyelmezettséget.

– És ez a tánc iránti elkötelezettség 1958-ban megérkezett Sepsiszentgyörgyre. Az orosztanárra volt igény, vagy inkább a táncoktatóra?
– Az orosztanárt segítette katedrához az, aki akkor a leánylíceum, a mai Mikes Kelemen Elméleti Líceum akkori igazgatója volt – Albert Ernő. Szűk három szamosújvári év volt a hátam mögött, már nagyon szerettem volna hazajönni Székelyföldre. Természetesen azonnal belevetettem magam a néptáncoktatásba, de utolért a „jó” származásom – sokgyermekes parasztcsalád gyermeke voltam –, s az iskolából a tanfelügyelőségre, majd a rajoni művelődési bizottsághoz vezényeltek. Nyolc olyan esztendő következett, amely alatt nem volt napi közvetlen kapcsolatom a diákokkal, de a mozgalmi munka mellett minden rendelkezésemre álló eszközzel támogattam az arra érdemes kultúrcsoportok próbálkozásait. Abban az időben született meg például a Keszeg házaspár által rendezett Lakodalmas című előadás, amely révén a középajtai együttes országos hírnevet szerzett. Amikor azonban az 1968-as megyésítéskor a magyarságomat már nem tudta ellensúlyozni a paraszti származásom, boldogan mentem vissza tanítani, immár a Mikóba, onnan mentem nyugdíjba 1994-ben.

– Ihletett pillanat lehetett, hiszen az ön tánccsoport-alapító lendülete találkozott az ugyancsak akkoriban az iskolába érkező Dancs Árpád zenetanár kórus- és zenekarformáló ambíciójával.
– Ezek a körülmények valóban nagy lendületet adtak a tánccsoport megerősödéséhez. Korábban is voltak próbálkozások, megérkezésemkor találtam már néhány ügyes táncost, de a nagy egész Dancs Árpád egyre jobban szóló kórusának és zenekarának társulásával kezdett igazán formát ölteni. Addig többnyire füttyszóra táncoltunk a próbákon. A nagy bemutatkozásra már egy év múlva lehetőség nyílt, a Mikó fennállásának száztizedik évfordulóján tartott ünnepségen a város is megismerkedhetett velünk. Több mint ezer fellépés következett, a kommunista időkben elsősorban a környéken, aztán szerte a Kárpát-medencében.

– A szinte megszámlálhatatlan fellépés között van kedvenc előadása?
– Talán az első nagy produkció, A halálra táncoltatott leány című népballada táncjátékká alakítása. Ez a ballada mindig nagy hatást gyakorolt rám, szerettem volna eltáncolni. Amikor a Mikóban erre lehetőség nyílt, felkértem László Károly színművészt, Puki bácsit, hogy adja elő a balladát a kultúrcsoport tagjainak. A várakozásaimnak megfelelően az előadás sokat segített abban, hogy a gyerekek megértsék, magukévá tegyék a történetet, és a ballada száldobosi változatának színre vitelével olyan előadás született, amelynek az emlékére ma is meghatódom.

– Hogyan próbálta minimalizálni a generációk távozásával évről évre fennálló színvonalesés veszélyét?
–  A táncosok állandó nevelésével. Előbb csak a felső tagozaton, aztán az öt-nyolc osztályosok között, de rá kellett jönnöm, hogy még lejjebb kell kezdenünk, mert a nyolcadik után nem mindenki folytatja a Mikóban a tanulmányait. A megnyugtató megoldásnak az első osztálytól kezdődő táncoktatás bizonyult, többen közülük a nyolcvanas évek első felére már a tánccsoport erősségeivé váltak. Ahhoz azonban, hogy működjön a dolog, kellett a tanítónők részvétele is, és ebben Grüman Margit szerepvállalását nem győzöm hangsúlyozni.

– Milyen kompromisszumokat kellett kötni a kommunista hatalommal a kultúrcsoport életben tartásáért?
– Szerencsére csak vállalhatókat. Fellépéseink előtt jóváhagyásra be kellett nyújtani a kultúrbizottsághoz a tervezett műsort, amelynek fele-fele arányban kellett tartalmaznia magyar és román számokat. Más kérdés, hogy az illetékesek hallgatólagos jóváhagyásával ezt soha nem tartottuk be. Ne feledjük, hogy sokan közülük mikós múlttal rendelkező emberek voltak. Ugyanakkor állandó és megbízható fellépői voltunk a különböző pártrendezvényeknek, ünnepi felvonulásoknak, aminek fejében kéréseink többnyire külön elbánásban részesültek. Az országos fellépések szervezői pedig egyenesen szorgalmazták, hogy magyar táncokat vigyünk, mert bőven akadt, aki románt előadjon.

– Pro Urbe díjasként a város kinyilvánította tiszteletét, elismerését. Kerek a világ?
– Nincs okom panaszra. Az élet minden területén volt tanítványaimmal találkozom, amikor beülök egy-egy táncelőadásra vagy kórusfellépésre, csupa ismerős vesz körül. Egy részük a nézőtéren, másik a színpadon.

 

PÉTER ALBERT

Nyugalmazott orosztanár, koreográfus, a néptánc és a népi hagyományok kutatója. A Hargita megyei Mátisfalván született 1932-ben. Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt 1951-ben, négy évvel később a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett orosz szakos diplomát. Tanított Szamosújváron, Sepsiszentgyörgyön, volt a tanügyi osztály felügyelője, a rajoni művelődési bizottság titkára, majd a Székely Mikó Kollégium tanára és táncoktatója. A Mikó általa vezetett együttese több mint ezer előadáson lépett fel Romániában, illetve a Kárpát-medence sok településén. 1994-ben vonult nyugdíjba, de 2013-ig még tevékenyen részt vett a tánccsoport munkájában. Fontosabb díjak, kitüntetések: a Kulturális Érdemrend III. fokozata (1972), Ezüstgyopár-díj (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége – 1999), Pro Urbe díj (Sepsiszentgyörgy – 2008).

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz az elnökválasztás első fordulójában?











eredmények
szavazatok száma 173
szavazógép
2019-10-05: Kultúra - :

Páll Lajos : E se tánc?

2019-10-05: Irodalom - :

Az ötödik kerék 7. (Hegedűs Imre János regénye)

Moyses Márton élete és tűzhalála
Másnap reggel a gazda kopogott az ajtójukon:
– Pálinkás jó reggelt! Jöjjenek, Teréz, nézzék meg az ígéret földjét.
Meglepetést készített elő, reggeli után befogta a két szürke paripát, a Bandit és a Pistát, s elindultak nyugat felé, ahol szelíd, alacsony domb emelkedett. Arra hajtott fel a fogattal, mert onnan lehetett látni a hatalmas síkságot, át lehetett látni Magyarországra.