Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Hegedűs Imre János regényeAz ötödik kerék 7.

2019. október 5., szombat, Irodalom

Moyses Márton élete és tűzhalála

Másnap reggel a gazda kopogott az ajtójukon:
– Pálinkás jó reggelt! Jöjjenek, Teréz, nézzék meg az ígéret földjét.
Meglepetést készített elő, reggeli után befogta a két szürke paripát, a Bandit és a Pistát, s elindultak nyugat felé, ahol szelíd, alacsony domb emelkedett. Arra hajtott fel a fogattal, mert onnan lehetett látni a hatalmas síkságot, át lehetett látni Magyarországra.

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

Elállt a lélegzetük. Amíg a szem ellátott, addig nyújtózkodott a föld, s a horizonton összeért az éggel.
Volt valami bizsergető, valami felkavaró ebben a látványban, az, hogy az a végtelen róna Magyarország, most látják először, eddig csak hallomásból ismerték. Furcsa érzés nyilallt beléjük, öröm s bűntudat, mert az ígéret földjét pillantották meg, amely tiltott föld, úgy jártak, mint a próféta a Bibliában, aki nem mehetett be Kánaánba.
– Figyeljék csak! Látják azt a kanyargó patakot, amely északról folyik dél felé? Tudják, hogy hívják? Móka! Móka pataka. Valamikor székelyek kószálhattak errefelé, ők lehettek a keresztszülők. Maguknál van ilyen szóbeszéd, ha valami vidám, azt mondják, ez igazán jó móka, s azt is, hogy mókás.
Ezen is lehetett elmélkedni, mármint hogy székelyek kóborolhattak errefelé valamikor, nyomot hagytak maguk után, nevet adtak a pataknak.
Hazakocogtak, mert este tíz órakor indult a vonat vissza, a másik hazába, Székelyföldre.
Ez volt a megpróbáltatás pillanata. Az egész Katona család kikísérte Veronikát és az édesanyját az állomásra, s ott, a keskeny peronon eltörött a mécses. Hang nem jött ki Béni torkából, azt visszafojtotta, de a könnyei úgy csorogtak, mint a záporeső. Szorította az anyja nyakát, el is esett volna, ha nem szorítja.
S akkor kéz súlyát érezte a vállán. Az Ádámé volt. Suttogást is hallott:
– Gondolj a szövetségünkre!
Ez segített. Ez a baráti szó. Elmegy az édesanyja, de itt van a jó barát, itt van a szövetséges, nem fog elárvulni.
Ez vasárnap történt, másnap, hétfőn elmentek az iskolába, s beíratták Bénit. Illetve csak bemutatta Erzsike néni az igazgatónak, mert ők már mindent tudtak, hivatalos irat érkezett hozzájuk Béniről. Így Ádám nemcsak kenyeres pajtása, hanem osztálytársa lett.
– Örülök, fiam – mondta az igazgató –, úgysem volt mostanig az érmihályfalvi iskolának székely diákja. Ti híresek vagytok éles eszetekről, remélem, a tanulásban is megmutatod, vág az, mint a borotva. Érezd jól magad közöttünk, nem vagyunk mi másféle népek, ha jól számolom az időt, negyvenben te is Magyarországon születtél. Hallhattad a felnőttektől, négy évre mi, észak-erdélyiek visszatérhettünk az anyaországunkhoz.
S kezet fogott Bénivel. Ettől ő úgy meghatódott, hogy elakadt a szava, még a köszönés is alig jött ki a torkán, amikor kifordultak az ajtón.
Délelőtt iskola, délután munka – ez volt Béla bácsi receptje, s ezt mindenki elfogadta a családban. Ősz volt, a betakarodást kellett elvégezni, hosszú a tél, legyen ennivaló tavaszig, nyárig.
Az első nap sarlót vett mindenki a kezébe, Béninek is adtak egyet, s felcihelődtek a szekérre, az első ülésdeszkára Béla bácsi és Erzsike néni, a hátsóra a két fiú, közbül a piros arcú, göndör hajú szőkeség, Hermina. Ismét trappolt a két paripa, nyugatra tartottak, ott, közel a zónához volt a Katona család legnagyobb földje. Amikor megérkeztek, Ádám meg akarta mutatni, ő a kisgazda, kifogta a lovakat, megkötötte őket a szekérsaroglyához, s enni vetett nekik félig szárított lucernát, amit azok a legjobban szeretnek.
Hatalmas napraforgótáblába álltak bele. Alig látszott a vége egy sornak. Sarlóval le kellett vágni mindeniknek a kalapját, s azt kosárral elhordani a szekér derekába, amelybe pokrócokat terített Béla bácsi, hogy egy szem se vesszen kárba.
Elámult a család, milyen gyorsan dolgozik Béni! Pedig volt akkora napraforgó, amelyet föl sem ért, annak a kóróját lehajtotta, hóna alá szorította, s egy nyisszentéssel lenyakazta. Érdekes, élvezetes munka volt.
Ott, a mezőn mutatták meg Béninek, hol van pontosan az országhatár. Nem túl messzi tőlük őrtornyok álltak, azokon román katonák figyelték távcsővel a vidéket. Senki emberfia nem mehetett a közelükbe, csak a bogarak, a madarak és a vadak jöttek-mentek, azok fittyet hánytak az ember-kalitkára.
Béni először látott ilyen végtelen sík mezőt.
Szinte hihetetlen! Az ég érintkezik a földdel, elfárad a szem a nézésben, de fikarcnyi hegyet akkor sem lát. Szorongást érzett, mert fenyőrengeteg, bükkös, gyertyános nélkül meztelen a határ.
– Ezt is meg kell szokni, ezt a végtelenséget és mozdulatlanságot – gondolta. – A mi hazánk egészen más, a virágos rét, a vidám lapály után már emelkedik a domb, körös-körül havasok koszorúja, patakok futnak le a hegyekről, zúg a fenyves, piroslik a sok galagonyabokor, a kék szemű kökény bogyói feketék lesznek, ha megüti ősszel a hóharmat, a venyigebokor szürke hajat ereszt, szarvasok bőgnek, nyulak bújnak el a magnak meghagyott lóheretáblában, a legelőről behallatszik a völgybe a juhsereg kolompja, érces a csengettyű hangja, a lanté rekedtes, messzi földről, Ó-Romániából jött a pásztor, a csobán, egyedül neki van szamara, az szokott iázni, ha esőfelhők tornyosulnak, jelzi a vihart, minden zsong, mozog, él, lélegzik, borvízforrások buzognak, vadgalambok turbékolnak, kutyaugatást, kakaskukorékolást hoz vissza valamelyik szűk völgyből a visszhang.
Mennyivel másabb itt minden! Alig bírta elviselni, annyi újdonság zuhant rá: végtelen róna, őrtornyok, katonák, azokon túl Magyarország, tekintélyes iskolaigazgató, kerék nagyságú napraforgók, lucernát ropogtató, csontos lovak… Igyekezett lélekben hozzásimulni mindehhez, mert ha nem, telefonálni kell az édesanyjának, gyorsan jöjjön utána, mert nem szokja az idegenséget.
Várta a vasárnapot. Akkor mehetnek a zónába tehenet legeltetni, emiatt a rendőrségen igazolványt állítottak ki Béninek. Még soha nem készült róla fénykép, ez az első, álmélkodva nézett szembe azzal a lányos arcú fiúcskával, aki senki más, mint ő maga, Bíró Benjamin.
Két fejőstehene volt a Katona családnak, a Bimbó és a Boglár, ezt a két szelíd állatot kellett kivezetni kötélvégen a zónába. Nagyon vigyáztak, nehogy elbogározzanak, nehogy nekirontsanak az országhatárnak, a granicsárok még rájuk is lőnének a Kalasnyikovval.
– Látod? – mondta Ádám. – Azokon a tornyokon túl van a mi igazi hazánk, Magyarország. Tilos oda nekünk belépni, életveszéllyel jár. De hallottam édesapámtól és a barátaitól, hogy mégis akadnak elszánt emberek, fiatalok, akik éjszaka kilesik a járőrök mozgását, megbújnak földtúrások mögé, tengeri táblákon keresztül lopakodnak, négykézláb kúsznak, mint a vadászkutyák, s megtörtént, hogy sikerült átjutni a túloldalra. A baj csak az, hogy ott folytatni kell a bujkálást, a rejtőzködést, mert a magyar határőrök sem jobbak, ha kezükbe kerülsz, megbilincselnek s visszaadnak a románoknak. Ilyen cinkos egyezséget kötöttek a magyar elvtársak a román elvtársakkal. Az nem szövetség, mint a mi barátságunk, az cinkosság. Ha szabad földre akarsz lépni, keresztül kell szelni az országot, át kell bújni a szögesdrót alatt Ausztriába, ott, a szabadság földjén akár meg is ölelheted az osztrák határőrt.
Nehéz lecke volt ez Béninek, megfájdult tőle a feje. Akkor mégis jobb – gondolta –, ha meghúzódunk otthon a hegyek között, ott nincs gépfegyveres katona, nem mered szembe velünk a szabadság kísértete, s ha jól egymásba kapaszkodunk, nem tudnak elsodorni a viharok. Ott legalább mindenki magyar.
Ezen is elmélkedett, ezen a különös dolgon. Itt, karnyújtásnyira a magyar hazától sok román él, s otthon, náluk hírmondónak sincs egy se. Arra, hogy miért van ez így, nem tudott válaszolni, kicsi volt ő ahhoz, de kimondatlanul, szavak nélkül érezte, valamilyen helytelen dolog történt, valahol, valakik feje tetejére állították a világot.
Egy hét után érezte Béni, hogy nem mozog alatta a föld, nem ringlispíl ez a végtelen síkság, nem forog vele a sok őrtorony, a zóna, a napraforgótábla, a kukoricás, amit itt tengerinek neveznek, megszokta, hogy nem hegyek mögé bújik el a nap, amikor lenyugszik, hanem egyesül a rónasággal. Levelet írt a szüleinek, Ádámmal vitték el a postára, abban az állt, nyugodjanak meg, drága jó szüleim, jól vagyok, megszoktam az idegenséget, jól bánnak velem, Ádámmal már birkóztunk, egyelőre ő az erősebb, de leszek még én is legény a gáton, mert dupla porció ételeket tesznek elém, meg akarnak hizlalni, mint egy malacot, azt mondják, egyél, Béni, ne éhezzél, mint otthon. Erzsike néni olyan jó hozzám, mintha édesanyám volna, de azért megkérem édesanyámat, nehogy megharagudjon, tudom én azt jól, s itt, a világ végén sem felejtem el, hogy anya csak egy van.

IV. A végzet szekerén
Bodor Leventének*, a baróti líceum számtantanárának jó híre bejárta a fél országot. Tanulmányokat közölt szaklapokban, konferenciákon tartott előadásokat, tankönyvet írt, de ő akkor volt egész ember, ha fölléphetett a katedrára. Egy érdekes fejrándítással oldalra lökte a szemébe behullott világosbarna hajtincset, s ha az nem maradt meg a helyén, oldalra csücsörített szájjal fújta, amit aztán a gézengúzok nagy művészettel utánoztak szünetekben a folyosón. Járásában volt valamilyen vidámság, ruganyosan lépkedett a padsorok között, karjait lengette, néha hirtelen megfordult, balettmesterek járkálnak így, suttogó beszéd terjengett arról, hogy minden diáklány szerelmes Bodor Leventébe. Megtörtént, hogy elszakadt a tantervi anyagtól, s öt-tíz perces szónoklatba kezdett:
– Nehogy azt higgyétek, hogy kőfallal kerített fellegvár a matek, amit csak ágyúkkal lehet bevenni. Édestestvére ő a költészetnek. Meg ne halljam, hogy aki jó matematikából, az kockafej, és semmi más, figyeljetek Moyses Mártonra, aki metaforákba forgatja át a képleteket, és egyenletek logikája szerint írja verseit. Ugye, utáljátok a lelki fröccsöt? Ne tagadjátok, én is utáltam diákkoromban. De azért egy idézetet nyeljetek le:
„Ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy tud-e fára mászni, akkor egész életében hülyének fogja érezni magát.”
Tudjátok, ki mondta ezt? Albert Einstein. Igen, éppen ő. Nem. A hal nem tud fára mászni. De tud úszni. A lazac még a vízesésekkel szemben is. Akkor mit tud az ember? Mindent! Higgyétek el, az ember mindent tud. Ha ma még nem, fog tudni mindent holnap.
S még valami, gyermekeim. Lássatok túl ennek a nagy falunak a határán. Legyen fületek a hallásra, mert a marhabőgés mögött, a háttérből mindig felhangzik a gordonka hangja. Ha arra figyeltek, ünneppé változnak a hétköznapok. Tarisznyáljátok fel a szülőföld minden szépségét, fényét, ragyogását, azzal induljatok útra, ha majd kicsengetnek s vállatokra veszitek a vándorbotot.
Ilyen gondolatfutamokkal kezdte a tanórát, diákjai szózatolásnak nevezték azokat, s hamar megszületett a gúnyneve: Lantos Levente.
Gyakran vett maga mellé két-három éltanulót, a tábla előtt krétát nyomott a kezükbe, s velük beszélgetve, sokszor vitatkozva tanította az új leckét. Az is megtörtént, csoportokra osztotta az osztályt, csoportfelelősöket nevezett ki s versenyt hirdetett. Amelyik csoport megnyerte a versenyt, azt a legjobb jeggyel díjazta, a második csoport tagjai közepes jegyet kaptak, de az utolsó csoport, amelyik léc alá ugrott, nem kapott osztályzatot, az kegyelemben részesült, azt mondta, amnesztia. Ez a versenyszellem úgy hajtotta az osztályt – ez is az ő hasonlata volt –, mint a gőzturbina az áramfejlesztő villanymotort.
Moyses Márton már-már tanársegédje volt, titokban még dolgozatokat is javított.
Egymásra talált a mester és a tanítvány!
* Néhány szereplő költött személy a regényben. Bodor Levente is az.
(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz az elnökválasztás első fordulójában?











eredmények
szavazatok száma 173
szavazógép
2019-10-05: Életutak - Csinta Samu:

Körülötte csupa ismerős (Beszélgetés Péter Alberttel, a Székely Mikó Kollégium tánccsoportjának megalapítójával)

Mikós diákok ezreinek életében játszott meghatározó szerepet a népi kultúra a táncra való nevelés áldásos eszközével. Péter Albert nyugalmazott tanár, a Székely Mikó Kollégium kultúrcsoportjának egyik alapítója ma is szívesen oktatna, ugyanakkor nagy rokonszenvvel és segítőkészséggel figyeli azok munkáját, akik továbbviszik az ő és alapító társai örökségét.
2019-10-05: Riport - :

Simó Márton: Bánja-e a székely? 2.

Ahol a hagyományos formák illeszkednek az új idők köntöséhez
Oroszhegyet méltán tartják sikeres településnek. A rendszerváltás óta eltelt három évtizedben komoly fejlődésen ment keresztül. Ami hátrányt jelentett, az ebben az időszakban fokozatosan jórészt előnnyé vált, a pozitívumok pedig felerősödtek, és együttesen helyezik jövőt ígérő pályára a települést.