Húsz esztendeje jutott eszébe az erősdi gyökerekkel bíró Bernád Zoltánnak, aki sepsiszentgyörgyi feleségével Sárpilisen tanított, hogy jó volna a szép múltú sárközi községnek egy háromszéki testvérfalut szerezni. Kilyénben Márk András Veress Ferenc falufelelőshöz vitte, de rábólintott az elképzelésre Fábián Levente tiszteletes is. „Mindnyájan reformátusok voltunk, a települések is. Azóta éppen két évtized telt el, megbonthatatlan barátság alakult ki. Mi 27 éve itt élünk, immár nyugdíjasként. Szeretem Sárközt, de a lelkemben ott mocorog mindig Háromszék, s az erősdi fészek is!” – idézte fel a kezdeményező.
Bőséges lelki eledel
Sándorfalva után Kocsis Barna testületi tag és Mónika fogadott. Befizették a kilyéni csoportot az ópusztaszeri nemzeti történelmi emlékparkba. Már a belépőnél Orbán Balázs portréja biztatott: itt is itthon vagyunk! A porté alatt a felirat: „a legnagyobb székely”, mögötte faragott-festett udvarhelyszéki kapu, állíttatta az árvák közössége és Böjte atya. Ópusztaszer nemzeti emlékhelyünk, történelmi emlékpark, ahol a történeti hagyomány, de Anonymus is, a magyarok bejövetelének emlékét őrzi. A magyarság első országgyűléseinek és törvénykezéseinek helyszíne, amit az ősmagyarok szernek neveztek el. Ez az emlékpark őrzi Feszty Árpád monumentális körképét, s mint ilyen, a magyarság nemzeti összetartozásának helyszíne is. Különösen örömömre szolgált a harmadik meglepetés: mintha Kőhalom felől „intett” volna nekünk földink, László Gyula bátyánk, ugyanis bronzportréja közvetlen a bejáratnál nézett ránk, merthogy ő volt az emlékbizottság alapító tagja! A látottak mellett örömet okozott a történelmi Magyarország épen maradt és megőrzött millenniumi emlékműve, tetejében Árpád vezérrel, mert jelenleg még csak egy áll érintetlenül, a pannonhalmi, a többi ötöt, köztük a brassói Cenken lévőt, sikerrel ledöntötték a szomszédok. Egyetlen egyet – a nagy turulmadarast – állítottak vissza azóta a munkácsi várbörtön fokára! Talán mégis Feszty Árpád körképe volt a csúcs? – tettük fel a kérdést. Ezt mindenkinek látnia kellene, magyarnak és nem magyarnak – mondogatták a kilyéniek, mert az már csak a ráadás, hogy Feszty Jókainak volt a retye-rutyája, Jókai fogadott lánya – Jókai Róza – volt Feszty felesége, számunkra azonban fontosabb, hogy minket, háromszékieket a jó öreg Jókai nagyon szeretett.
Szélsebesen röpített Váncsa Lajoska mikrobusza célunk felé. Szunnyadni nem lehetett, a dalos kedvű kilyéniek otthon hagyták a pityókaszedést és a jószágokat, barátkozni-vigadni akartak. Szegeden felidéztem azokat a híres orvos professzorokat, akik 1916 után ide kényszerültek embereket gyógyítani, értékes kutatásokat végezni. Felmenőim is vannak közöttük, az árkosi Gelei József és az árapataki születésű Jancsó Miklós. Magunk keresése útján Ásotthalmon az erdőtörvény atyjának, Bedő Albertnek emlékét kerestem, Baján meg kinek nem jut eszébe a legfinomabb halászlé? Ott hiába kopogtattunk volna a szobrász Harmath István mester ajtóján, hisz ő éppen Sepsiszentgyörgyön vizsgálgatta azt a helyet, ahová alkotása, Dávid Ferenc vallásalapító püspök szobra kerül.
Átölelt Sárköz és Sárpilis
A Duna folyásától 10–15 kilométerrel nyugatra, a folyás irányával párhuzamosan haladó észak–déli dombsor aljában folyt régebben a Sárvíz. A Sárvíz és a Duna közötti területet nevezik Sárköznek – tudtuk meg Balázs-Kovács Sándortól, Sárpilis kiváló ismerőjétől, akivel a sárpilisi községi napokon volt alkalmunk találkozni. Ő írja szülőfalujának monográfiájában, hogy e mocsaras vidék természetes védelmében a Dunántúlon telepedett meg az egyik legnagyobb népcsoport, a besenyő, s e térség középkori magyar népe a legelsők között tért át református vallásra. Népessége a török hódoltság alatt felette megfogyatkozott, majd a Rákóczi szabadságharc után – Mária Terézia idején – német (sváb) telepeseket hoztak, akiknek nyoma, emléke ma is felfedezhető. Nemhiába mondta kedves vendégfogadónk, Nyiriné Kolbert Margit, Sárpilis közművelődésének egyik tevékeny személye, hogy „bennem sváb vér is csörgedez”.
A pilisiek görcsösen ragaszkodnak régi népi hagyományaikhoz, és ezt lépten-nyomon megtapasztalhattuk. Alig fél évtizede jelent meg mutatós, szép és tartalmas kiadványban a szomszédos Báta és Sárpilis jelene-múltja. Hogyan ne éreztük volna magunkat otthonosan a Sárközben, ugyanis Báta éppen Árkos testvértelepülése, az alig 3 km-re levő alsónánaiakkal az évente megszervezett Szotyori Napokon kötöttünk ismeretséget, s ha egy keveset tovább megyünk már ott is vagyunk Bogyiszlón, Csernáton testvértelepülésén. Van valami érezhetően közös e táj embereiben-érzelmeiben, vannak ugyanis olyanok, akik elmondták, hogy vérbeli lelki kapcsolatokat ápolnak a Baranya-Tolna vidéken letelepített bukovinai székelyekkel.
Jókor érkeztetek – mondta Kovács Barna –, éppen most zajlik a szekszárdi szüreti ünnepség! Néhány éve e sorok írója számára felejthetetlen pillanat volt látni a szüreti felvonulók között a népviseletbe öltözött bukovinai székely asszonyokat. Érkezésünkkor, amikor a kilyéni csoport a sárpilisiekkel találkozott, akkor mélyült el bennem az a meggyőződés, hogy évtizedek kellenek megbonthatatlan barátságok köttetéséhez. A polgármesterek olykor jöhetnek-mehetnek, de a családok között kialakult kapcsolatok szétszakíthatatlanok.
Borvidéken, szőlőtermő régióban nem lehet mellőzni a hegy levét. A sárpilisi-várdombi határban húzódó Pilis dombvonulat oldalában éppen beérés előtt illatoztak a szőlőültetvények. Szálláshelyünket, a tágas, lakályos vendégházat is borszőlősök ölelték körül. A pilisi önkormányzat nem kis erőfeszítések árán megvásárolta és felújította az egykori tehetős Mózes-féle családi házat, és közösségi házzá varázsolta. Új volt ez a kilyéniek számára. Csak úgy követték egymást a legfinomabb falatok, innivalók: Sárpilisen nem lehet éhen halni. Szabadidőnkben gyönyörködtünk Sárpilis tájházának állandó néprajzi kiállításaiban. Minden tárgy, minden esemény helyiekhez, helyiek emlékeihez-tárgyaihoz kötődött. Kolbert Margit – Margó – és férje, Nyárai Attila tárgyakban gazdag magángyűjteményét, sváb és székely ősök tárgyi emlékeit csodálhattuk. Az udvar terebélyes kőrisfája alatt kellemessé vált a perzselő sárpilisi kánikula.
Faluünnepek
Falusi riporterként a különbségeket kerestük falunapjaink között. Itt a kezdő műsorszám – a kanizsai csillagvölgyi családi egyesület műsora – a magyar anyanyelvű népes helyi cigányságnak szólt, ők főzték a bográcsot, örvendtek az őszi sokadalomnak. Népviseletbe öltözött helyi tánccsoport ropta – sárpilisi lakodalom részeként – a jellegzetes sárpilisi népi táncot, énekeltek a sárpilisi asszonyok, számtalan bográcsban rotyogott a marha, disznó és a birkapörkölt, fogyhatatlan volt a jégbe hűtött sör és a legjobb borok. Idegenvezetőben sem volt hiány. Egy időben közös asztalnál mesélt a szülőfaluról Sárpilis három jelessége. Balázs-Kovács Sándor néprajzkutató, muzeológus és történész általános iskolai tanulmányait Sárpilisen végezte. Itt szembesült a pompás sárközi népművészettel, tagja a gazdag hagyományokkal rendelkező, országos hírű Sárpilisi Népi Együttesnek. A bonyhádi gimnáziumban tanult tovább, majd az ELTE bölcsésztudományi karán történelem szakos tanári és népművelői oklevelet szerzett. Gazdag kutatói tevékenységet végzett, számos tanulmánya jelent meg Sárköz demográfiai és társadalomtörténeti viszonyainak alakulásáról. Testvére, Kovács János széles e vidék gasztronómiájának legkiválóbb ismerője, Sárpilis díszpolgára, őt a sárpilisi főzőverseny zsűrielnökeként ismertük meg. Itt volt alkalma e sorok írójának viszonozni Gutai István nyári sepsiszentgyörgyi látogatását. Gutai Pista közéleti író, helytörténész Földönfutók, hontalanok címmel írta meg a hozzánk nagyon közel álló bukovinai székelyek 1944–45 közötti Bácskából való menekülésének történetét.
A községi napokon református istentiszteleten vettünk részt a sárpilisi templomban, megtekintettük a jellegzetes homlokfalú sárpilisi épületeket, kezet szorítottunk Sárpilis nyugalmazott református lelkészével, id. Figler Jánossal. Fiának, Sárpilis polgármesterének szavaival búcsúztunk, aki Radnótival együtt vallja, hogy egy vidéket igazán szeretni csak az tud, aki belőle nőtt ki, vagy benne él.
