A fösvények házához is került két katona. Mikor odarendelték őket, megkérdezték a katonák:

– Nem adnának-e valami vacsorát nekünk, jó emberek? Három napja menetelünk, megéheztünk.
– Jaj, édes gyermekeim, nincsen nekünk, amit együnk! – mondta az asszony. – Mi is hol eszünk, hol nem eszünk!
De látták a katonák, hogy az oldalkamrában sonkák és szalonnák lógnak. Észrevette ezt az asszony, be is tette az ajtót, hogy a katonák ne leskelődjenek.
Na, szalmát vittek be, lefeküdtek a katonák. Erre várt az asszony s a házigazda. Az asszony összesúgott az urával:
– A katonák már elaludtak – súgta az asszony –, van egy ludam, most én azt levágom.

Le is vágta, de a katonák nem tudtak az éhségtől elaludni, s fél szemmel lesték. Megpucolta az asszony a ludat, odatette főni és lefeküdt.
Úgy hajnal felé már megfőtt a lúdhús, az asszony felkelt, megkevergette jól, visszafeküdt, s el is aludt.

Akkor azt mondta az egyik katona a másiknak:
– Hallod-e, te! Én azt a ludat ellopom.
– Hát hogy lopnád el?
– Meglátod, hogy ellopom!
Alattomban fel is kelt, a ludat fakanállal kihúzta a fazékból, s belédugta a hátizsákjába. Visszafeküdt, s mondta a barátjának, hogy na, immár el van lopva a lúd.

– De ha felkel az asszony, s megkevergeti, akkor észreveszi, s mi lesz velünk? – kérdezte a másik.
– Igazad van. Valamit bele kéne tennünk a fazékba.
– Tudod mit? – mondta a barátja. – Ott van az embernek a bocskora az ágy alatt, azt tegyük bele.
Ki is húzta az ágy alól a bocskort, s beletette a fazékba. Éppen jókor tette, mert az asszony mindjárt felkelt, hogy újra megkevergesse a ludat.
Amikor végzett, visszafeküdt.

– Hát még mindig nem főtt meg az a lúd? – kérdezte tőle az ura. – Meddig kevergeted? Egész éjjel főzöd?
– Jaj, hallja-e! – mondta az asszony. – Én nem tudom, de ez most még százszor keményebb, mint amilyen volt, s erőst kék a hasa, valahogy feldagadt a fazékban.
Jól van, eltelt egy kis idő. Egyszer csak összesúgtak a katonák, s elhatározták, hogy felkelnek, s elmennek, mielőtt a háziak észreveszik a fazékban a cserét. Fel is keltek, de megszólalt a házigazda:
– Hát mi van, vitéz urak, aludjanak, még nem virrad!
– Jaj, muszáj nekünk menni – mondták –, mert az éjjel nagy baj történt.
– Miféle baj?
– Kendtek még nem tudják, de mi már hallottuk, hogy nagy dolog történt az országban – felelték a katonák.
– Aztán miféle dolog?
– Betört Bocskorbén király, s kiűzte az országból Ludamén császárt. S megyünk, hogy megverjük.
– Aztán csak így ketten?
– Elintézzük mi ketten is, ne féljenek! Csak kiérjünk a faluból. Leülünk a falu végén, s ott aztán elintézzük.
– Na jól van – mondta az ember. – Ha olyan vitézek, menjenek hát!
Összeszedték magukat a katonák, kezet fogtak, elbúcsúztak, megköszönték a szállást, s elmentek.
Az ember azt mondta a feleségének, hogy most már ne feküdjenek vissza, hanem etessék meg az állatokat, aztán reggelizzenek meg ők is. Fel is keltek, s kereste az ember a bocskorát, de nem volt sehol se.

Megkérdezte a feleségét:
– Hallod-e, te asszony! Én az este ide tettem a bocskoromat, hol van?
– Én nem tudom. Ahova tette, ott van, vegye el! – válaszolta az asszony.
De nem volt ott. Kiment az asszony fejni, s az ember felhúzott egy rossz bocskort, mert a másikat nem találta meg, s kiment ő is, hogy megetesse az állatokat. Amikor végeztek a munkával, azt mondta az ember a feleségének:
– Na, most már vedd elő a ludat, s együnk!
Az asszony odament, s a fakanállal húzná ki a ludat, de biza lúd helyett csak a bocskor akadt a fakanál végére.

– Jaj, te, te, a ponciusát! – átkozódott az ember. – Látod-e, ezért mondták azok a semmirekellő katonák, hogy Bocskorbén király kiűzte az országból a Ludamén császárt. S megmondták, hogy mennek, hogy megegyék. Elmondtak mindent, de nem érte fel az eszünk, lóvá tettek minket!

Na de azt, hogy ennyire csúful jártak, nem merték elmondani senkinek se, mert szégyellték, s nem akarták, hogy rajtuk nevessen az egész falu. Mindez csak azért fordult elő velük, mert erőst fösvények voltak. Ha a katonáknak adtak volna vacsorát, akkor azok se bántak volna így el velük. Ezen tanultak, s többet nem voltak fösvények. S még ma is élnek, ha meg nem haltak.