Október hazalátogat. Nem kellemes személy.
Azt mondták róla, disszidált, rég eltűnt, már nem él.
De itt van, s újból galibát csinál. Mit és miért?

Hátrakötött kézzel, drótba, kátránypapírba betekerték,
búcsúztatás nem járt a holtnak, arccal a földnek elföldelték.
Attól féltek, hogy talán fölkel, szelleme átfúrja a hantot?
A börtönudvar kövét feltörve ad majd új harcra parancsot?
Veszélyes a szabadság-részeg, főként, ha nem is kér kegyelmet,
veszélyes „csőcselék” a szellem, maga írná a történelmet.

De a szellem nem tér a sírba, szabadon száll, nem köti semmi,
ha a test zárja fölpattan, nem lehet többet rabbá tenni.

Szervezzük meg, legyen, mondjuk: Forradalmi Ifjúsági Napok.
Történelmi show mindenkinek, retro-fíling, kakukk-galopp.
Az egyik építsen barrikádot, a másik majd kövekkel hajigál,
legyen, aki orvosnak öltözik, sebet kötöz és halált konstatál.
Nosztalgia villamos is lesz és lesz tank, eredeti,
és néhány zászló, lyukas közepű, és lesz majd néhány, aki lengeti.

De a téren maguktól lengnek a zászlóhullámok pecabotok hegyén.
Szónokolnak, dalolnak és szavalnak. Nyáj pásztor nélkül. Szegény. Szegény.
Ablakból nézik: „Mért van, hogyha nincs? A patkánylyukból előbújt a múlt.”
„Nem tudja, de magától is csinálja – született lázadó –, amit sosem tanult.”
Vízágyúra mászik, ahogy a tankra rég, villámlik, mennydörög.
Letépik, megtapossák a zászlót a zászlóra fölesküdt rendőrök.
Gumibotoznak, rúgnak, ütnek, – az emlékezés túl jól sikerült,
ötven év múltán sem látni, hogy enyhült a düh, netalán kihűlt.
Börtönfolyosón, véres fal előtt még mindig hihetetlen gondolat:
én állok itt, nem tévedés. Dobog a föld a kövezet alatt.

Sötét teremben ágál a rendező, hosszú árnyéka táncol a falon.
Kihívás neki az is, hogy vagyunk: „Ne legyenek, hogyha nem akarom!”

Névnapján eljött, velünk ünnepelt. Mint villámok között a szent király.
Izzó parázs lett a város megint. Kihamvad vagy hajnalra lángban áll?