Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Ferdinandy György: Anya és a forradalom

2019. október 19., szombat, Irodalom

Valahányszor belevágok – várjunk csak! –, megállok, és kiszámolom, hogy hány éves is volt anya. Az eredmény mindig tartogat meglepetést. 1956 őszén úgy emlékszem: öregasszony. Aggályoskodó, bátortalan. Ül a rádió mellett, hallgatja az Amerika Hangját. Nem mozdul ki a házból az események alatt. Engem is próbál lebeszélni. Az ajtóban megfogja a karomat.

  • Szalay Lajos rajza
    Szalay Lajos rajza

Ami még meglepőbb: nincs véleménye. Teljesen összezavarta ez a forradalom. Engem kérdezget, ő, aki mindig mindent tudott. Felsorolom, hogy mit láttam az utcán. És hogy mit beszélnek a budai garázsban a buszosok. Legyint, nem hiszi el. Maradjak itthon! – könyörög. És tegyem le a fegyvert. – Hová? – kérdeztem. Fegyvertelen vagyok.

Anya fél. Hihetetlen. Ő, aki végignézte a légitámadásokat. Aki napjában többször átgyalogolt az arcvonalon. És ennek még csak tíz éve. Ő pedig mindössze negyven. Annyi idős, mint a fiam.

Ez a harmadik nap. A város felett süt a nap. Leszakadt a cipőm, csurom vér a lábam. Langyos vízben áztatom. – Meg ne találják! – mondja, és a kályhába dobja a lucskos meleg zoknimat. – Rám estek! – magyarázom. A teherautó oldala beszakadt. Nem tudom, hogyan történt. Tény, hogy volt ott egy lány: behúztuk az árkádok alá. És egy lovas szobor. Meg a buszosok. Mindenkinek csak a szája mozgott. Nem hallottam a hangomat.
A jobb tenyeremből hiányzik egy darab. Nem vérzik, fehér. Émelyítő szaga van. Már visszanőtt, nyoma se maradt. Az árkád, megnéztem, minisztérium. Nagy csend ül a téren. Édeskés puskaporillat. A szobor körül virágágyások.

Jódot keres, fáslizza a lábam. – Ki lőtt először? – kérdezi. Ezt még ma, ötven év után sem tudom. – Legalább nyugton maradsz! – állapítja meg tárgyilagosan.

*

Mindez lent, a garázsban, ahol már öt éve lakunk. Fent vagy lent! Másoknak elvették a házukat. Van egy bejárat meg egy ablak, a betonon apró lukacsok. A lavórban reggelre megfagy a víz, de a vaskályha izzik, ha lefekvés előtt megrakom. A hátsó ajtó a lépcsőházba vezet. Nem használja senki. Nem járunk az emeletre, a lakásnak odafent új tulajdonosa van. Ezek meg nem jönnek le.

Ma kopognak először, ezen a harmadik, csütörtöki napon. A garázsban már sötét van, ez itt ugye alagsor. De odakint, a város felett még süt a nap. Szóval, bekopognak. Állnak a hátsó ajtó keretében, nézik a jancsikályhát és az emeletes ágyakat. Anya lecsavarja az Amerika Hangját, nem tudja, hogy most már ezt is szabad.

– Mi van a városban? – kérdi az őrnagy.

Eddig még nem hallottam a hangját. Köszönni sem szokott.

– Mi lenne! Forradalom.

– És igaz – folytatja –, hogy emberek lógnak a fákon? – Merthogy ő bemenne. – Nem küldték ki értem – mondja – a szolgálati kocsimat.

Cserepes a szám, ne nevettess! Mondom neki, hogy önöket felismerik, akárminek álcázzák magukat. Hogy miről? Bőrtalpú cipője például nincs a városban senkinek. Mutatom neki az enyémet.

– Nem kell bemennie – mondom. – Kijönnek magáért, ha rajta van a listájukon.

Te úristen! Az asszony sírva fakad. Már láttam őt meztelenül. Benéztem hozzájuk a konyhaablakon. Hozzájuk? Hozzánk. Még öt éve. Ez egy ilyen kamaszos dolog.

– Lejöhetnénk? – a férfi praktikusabb. – Csak amíg rendeződnek az állapotok…

Meg se köszönik: lehurcolják a mosókonyhába a matracokat. Anya rám néz. – Nem tehetnek róla! – mondja. Felerősítjük a rádiót. – Rajtunk a világ szeme! – közli. A vaskályha hideg: megrakom.

Csak amíg rendeződnek az állapotok.

*

A bakancs sarkát visszakalapáltam. Próbálom, belefér a lábam. Alig sántítok.

Megint sűrű a köd. Nagy csend van, szünetel a közlekedés.

– Mit mondanak? – kérdi az őrnagy. Tudhatná: semmit. Egész nap Beethovent játszanak.

Apa itt él a közelben. A Mozgásterápián kezelik. Negyedóra gyaloglás, visszaérek, mielőtt a lábam bedagad. Sült gesztenyét kért, de ilyenkor, itt, hogyan!? Ő pedig számontartja az ilyen apróságokat.

– Veled megyek! – áll fel anya. Összeszorítja a száját, barna télikabátja van.

Most nem lőnek. Sietünk. Este életbe lép a kijárási tilalom. Az utcán senki sem jár, a házak is sötétek. Errefelé nem romosak. Apát kiültették a folyosóra. Pokróc van a térdén, orrán a törött, sokdioptriás szemüveg.

Anya áll az ajtóban. – Te jó Isten! – mondja. – Milyen öreg!

Apának mindkét lába gipszben. Hogy erre mi szükség van, nem értem.

– Semmiség! – legyint. – Elejtettek! – és fejét csóválva nevet.

A lépcsőn, amikor – a lövöldözések kezdetén – óvóhelyre hordták a magatehetetleneket. Mind a két lába – mondja most – nyílt törést szenvedett. Az ápoló fiatal fiú. Sír. Apa vigasztalja:

– Rá se ránts, Laci! – mondja. – Vak embernek a szemét! – és megint göcögve nevet.

– Menjünk innen! – rángat anyám. Elviselhetetlen, hogy apa még most is mindenen nevet. Ez lett volna az az ember? Áll, szipog, némán, hidegen.

Gyerekkoromban gyakran álmodtam apával. Itt él ő is a garázsban, ül mellettem az ágyon, és úgy, mint régen, nagyokat nevet. Megtanuljuk emelgetni. Mosni, vasalni utána. Jó tudni, hogy itt van. Hányszor kitaláltam egy ilyen szép történetet!

Megyünk hazafelé, anya hallgat. Hogy mi volt az igazság? Nem mindegy? Részvét, irgalom nélkül éltük le az életet. Lehet-e szép öregsége annak, aki nem könyörült meg egy emberen?

Felértünk a hegyre, sötét este van. Már életbe lépett a kijárási tilalom.

*

Mindenkinek mást jelentett ez a két hét. A legtöbb embernek lélegzetvételnyi időt. Alkalmat arra, hogy végiggondolja az életét.

– Menjünk ki Farkasrétre! – mondja anyám. Lent, a város mélyén géppuska ugat, a köd felerősíti a zajokat. Gyalogolunk. Nem járnak a buszok.

Anya nem volt a temetőben a háború óta. Akkor, 1945 tavaszán talicskán toltuk ki a sírkőfaragóhoz a mosdót: két nagy márványlapot. Vénusz Gyula, a mester belevéste nagyapa és nagyanya nevét: 1945. február 6., Sándor és Emília.

A szüleiről anya nem beszél. Emlékszem, valamin összevesztek, de mire emlékszik egy gyerek! ’44 karácsonyán fel sem köszöntötte őket. Én is csak az exhumálás napján láttam viszont a két öreget. Ez a csend, anya hallgatása végigkísérte az életemet.

A nagyszüleiről pedig alig őrzök egy-egy lakonikus mondatot. Vilma néni, az apai nagyanya, rosszkedvű nőszemély. Férje, a feltaláló állandóan beteg.

A Szabó nagypapára nem emlékszik anya. Preiss Lisbeth, a nagymama az egyetlen, akiről van szava. – Törte a magyart – meséli. Meg a grízgaluska és a zsemlegombóc: az illatok. És kint a spájzban a dunsztos­üvegek.

Szabóék sírját sokáig kerestük. Valahol hátul, ahol régen az árok és ma a Bürök utca van. Persze, ez még a háború előtt. Caplattam mellette a sárban, és mintha lett volna egy kitépett fakereszt, de már akkor sem találtuk meg a sírokat.

Most, ’56 őszén pedig a mosdó márványlapjáról mind a két név: a Sándor és az Emília is nyomtalanul lekopott.

„Krisztusnak a szeretete vezérelt engem” – áll a családi kriptán az intarziás felirat. Nagyapa, a professzor igyekezett megvalósítani ezt a programot. Az unokák idejére azonban ebből a szeretetből nem sok maradt. A baglyot pedig, ami – nyitott könyvön ülve – nyilván a tudományt szimbolizálta, nemrég lelopták. A dédszülők célkitűzéseit alig fél évszázad alatt elnyelte az idő.

*

Közben a városból kivonultak a tankok. Három napig úgy tűnt, győzött a forradalom. A közlekedés megindult, krizantémillat kavarog, van idő eltemetni a holtakat.

– Győztünk! – jelentem anyának, és ő azt feleli: várd ki a végét! Marika, az őrnagy felesége a mosókonyhában zokog. A férje eltűnt. Nem fért a bőrébe: ezt is anya mondja. Már harmadik napja nem tud róla az asszony. Odabent fegyveres különítmények vadásszák a kék parolis ávéhásokat.

Az Autóbuszüzem kapujában krumplit osztanak. Egy zsákkal én is a vállamra dobok. Másnap, vasárnap felveszem a szolgálatot.

Lágy, langyos az idő ez alatt a három nap alatt. Szombaton anya is kimerészkedik a szabadba. A kertbe nem járhattunk ki eddig az őrnagy kutyái miatt. De most nyomuk veszett a vérebeknek is. – Holnap – mondja anya – megássuk a gyümölcsfák körül a tányérokat.

Más ötletei nincsenek. Az ő számára későn jött ez a forradalom.

De ezekből a tervekből reggelre semmi sem marad. Hajnalban fellángol újra a harc. Tíz óra felé pedig kiskatonák bukdácsolnak le a hegyről. Egy sebesült a garázsba is berohan. Civil ruhát keresünk neki, anya befáslizza a karját. Hogy legyen valami papír is a zsebében, odaadom neki a szakszervezeti igazolványomat.

Talán húszéves, és megállás nélkül zokog. Az öccse elesett a laktanya felett, a hegyoldalon. Így fejeződik be számunkra, Marika és a zokogó katona között, a forradalom.

Este lemegyek a Hamzsabégi útra. A garázsban sűrű füstben tolongnak a buszosok. Ez ilyen világ volt. Jóban-rosszban minden munkásember a munkahelyéhez tartozott.

Megkerül az őrnagy is. A kapuba újra beáll a szolgálati kocsi. Nem járunk többé kórházba, temetőbe. A posta visszahozza a szakszervezeti igazolványomat.

Anya újra hallgat.

Rendeződnek az állapotok.

Hozzászólások
Szavazás
Mit gondol az új kormányról?







eredmények
szavazatok száma 15
szavazógép
2019-10-19: Magazin - Demeter Virág Katalin:

Székelyföld legjobb pálinkáját keresik (Pálinkamustra Háromszéken)

A minőségi pálinkát és pálinkafőzést, a kulturált pálinkafogyasztást hivatott népszerűsíteni a Kovászna megye önkormányzata által kezdeményezett Székelyföldi Pálinkamustra, melynek részleteiről szerdán számoltak be a szervezők a sepsiszentgyörgyi turisztikai információs irodában. Mint elhangzott, nem a hagyományost, sokkal inkább a jó párlatokat keresik és főként a magánszemélyeket biztatják arra, nevezzenek be, bíráltassák el pálinkájukat a novemberi versenyen.
2019-10-19: Irodalom - :

Mezey Katalin: Október hazalátogat