Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Moyses Márton élete és tűzhalálaHegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék 10.

2019. október 26., szombat, Irodalom

Olyan szenvedélyesen beszélt a felolvasás után a forradalomról, mintha az már a küszöbön lenne, mintha az egy vidéki gimnázium irodalmi köréből pattanna ki.

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

– Ide figyeljetek! Nehogy lebecsüljétek a szó erejét. Minden forradalmat a költők készítettek elő, ők írták meg az indulókat, az ódákat. Hallottátok vagy olvastátok valahol Türtaiosz nevét? Sánta, nyomorék költő volt az ókorban, az athéniek csúfságból küldték a spártaiak megsegítésére. Nem gondoltak arra, hogy csoda történik, a szó csodája, Türtaiosz a sereg élén menetelt, hangosan szavalta a verseit, amelyektől a katonák úgy föllelkesültek, hogy a spártaiak megnyerték a csatát. Vigyázzatok, nagy hatalom a költészet. De ne menjünk olyan messzire. A mi Petőfi Sándorunk úgy ment a harctérre, mint más ember a templomba. Dörögtek az ágyúk itt, a szomszédunkban, Fehéregyháza határában, ami számára harangzúgás volt, s ő odadobta fiatal életét, mert tudta, mártírok nélkül eltéved a nemzet a történelemben.
Olyan volt Marci, mint egy túlhevített kazán, vörös lett az arca, hevesen gesztikulált, látszott, hogy a józan ész kontrolja megszűnt nála.
Csak főpróba volt az önképzőköri ülés. Sokkal nagyobb bajt hozott rá a szülőfalujában, Nagyajta főterén mondott beszéd.
Szokás volt a községben, hogy szürkületkor összegyűltek a fiatalok a központban, beszélgettek, mókáztak, ugratták egymást, udvaroltak, s közben a nagyvilág dolgairól is szót ejtettek.
Egy ilyen szénaillatos, nyári estén kezdte el Marci:
– Emberek! Asszonyok, lányok, fiúk! A ti nevetekben beszélek, a ti nehéz sorsotokon akarok változtatni. Azt már tudjátok, azt már megtapasztaltátok, hogy se könyörgéssel, se alázatos főhajtással nem tudjátok megpuhítani a népnyúzó kommunisták szívét, mert nekik nincs szívük. Békasó van a szívük helyett vagy nadragulya, vagy farkasalma. Cselekedni kell! Csapjunk oda nekik! Felszólítok mindenkit, tagadja meg a beszolgáltatást, ássa el a gabonát vermekbe a föld alá, a jószágot ki kell hajtani a havasi legelőre, ahol rendre őrizzük azokat. Én is vállalok éjszakai pásztorkodást. Nehogy román csobánra bízzátok az állatokat, mert az elárul. Azt még inkább kérem, sőt követelem, hogy ne írjátok alá a belépési nyilatkozatot. Ha egy-két gazda aláírja, azzal behúzza a többit. A kollektív gazdaság a jobbágyságnál is rosszabb, márpedig mi, székelyek soha nem voltunk szolgák, az országot, a magyar hazát védtük ezer éven keresztül. Ádáz tusa volt az életünk azért, hogy a vérrel fizetett kiváltságunkat meg tudjuk őrizni.
Megrettent Marci beszédétől a sokaság, egyesek eloldalogtak, mások kapkodták a fejüket, figyelték, jön-e a milícia parancsnoka. Tudták, hogy Marcinak igaza van, csak reménytelennek tartották az ellenállást. Mit tud tenni a falu népe, ha kirendelik a katonaságot?
A fiatalja, néhány suhanc és az iskola egy-két tanára azért ott maradt, szorongatták a szónok kezét, ezt soha nem felejtjük el, Marci, mondták, a szónoklatod bekerül a falu történetébe, s te második Dózsa György leszel.
A hatalom retorziója elmaradt, mert a Szabad Európa Rádió jelentette másnap:
 Budapesten kiütött a forradalom!
Ettől a hírtől váltólázba esett a falu és az egész vidék, az emberek nem mentek ki a mezőre, pedig őszi betakarodás előtt álltak, megtelt vendéggel az a néhány ház, ahol volt telepes rádió, bújták éjjel-nappal, hol sápadtan, hol kiviruló arccal hallgatták, milyen bátrak a pesti srácok, benzines palackokat dobálnak az orosz tankokra, befészkelték magukat pincékbe, aluljárókba, kanálisokba, magas toronyszobákba, onnan tüzelnek a muszkákra, felborogatják a villamosokat, barikádokat építenek, s közben egy-egy ávós pribéket fölakasztanak a lábánál fogva.
Akkor mégsem reménytelen az ellenállás? Akkor mégiscsak oda lehet csapni nekik, ahogy Marci a főtéren mondta?
Darázsfészek lett a baróti líceumból is. Este a bentlakásban akkora volt a zaj, hogy a szelíd lelkű nevelő elmenekült, bezárkózott a kicsi szobájába, s hagyta gurulni a követ lefelé a lejtőn.  
Összevissza kiabáltak:
 – Látjátok? Bátorság kell, s akkor szorul a kötél a kommunisták nyakán! – Ne legyünk gyávábbak, mint a pesti srácok! – Ej, ha ott lehetnénk! – Ezt a földindulást várta az egész világ!
Másnap elvtársak érkeztek a rajontól, IMSZ-nagygyűlést hívtak össze, s felolvasták az elítélő nyilatkozatot. Magyarországon ellenforradalom tört ki, az osztályellenség felemelte a fejét, mint a vipera, el akarják pusztítani a dolgozó nép vívmányait. A nyugati imperialisták uszítására huligánok, bűnözők ontják az ártatlan emberek vérét. Felszólítjuk a közgyűlés tagjait, kézfelemeléssel ítéljék el a magyarországi ellenforradalmat.
– Ki az, aki elítéli?
Kézerdő csapódott a magasba, a félelem akkora erővel tört rá tanárra, diákra, hogy csak a túlélés ösztöne munkált bennük, az elnyomott minden gondolatot, érzést.
Csak a megszokott farizeus álnokságból tette föl az üvegszemű elvtárs a sablonos kérdést:
– Ki az, aki tartózkodik, vagy nem ítéli el?
Egyetlen kéz emelkedett föl, a Moyses Márton karja. Nem tagadhatta meg a beszédét, amit a falu főterén tartott, és nem gyalázhatta meg a forradalmat, amiről verset írt.
– És miért nem ítéli el a pesti bűnözők, huligánok garázdálkodását Moyses elvtárs?
– Azért, mert nem tudjuk, mi történik Magyarországon. Nincsenek megbízható ismereteink, innen nem tudjuk megkülönböztetni a forradalmat az ellenforradalomtól.
Rettenetes feszültség keletkezett a teremben, a tömeg felmorajlott, aztán megdermedt, mindenki behúzta a nyakát a gallérjába, s nézte a földet.
Úgy telepedett rá az igazgatóságra és a tanári karra a félelem, mint a döghalál: Őket fogják felelősségre vonni Moyses Márton vakmerősége miatt! Hogy nevelik az ifjúságot? Románia a bolsevizmus legerősebb keleti bástyája, itt nem szimpatizálhat senki az ellenforradalmárokkal.
Idegesen, kapkodva csomagolt össze a három rajoni elvtárs, látszott rajtuk, hogy ők is félnek. A karhatalmat nem rendelték ki, így volt ideje Marcinak előkészíteni a szökést, amire félőrülten készült, amióta az első hírek Budapestről megérkeztek.
Este a fiúinternátus nagyhálója utcai barikádra hasonlított, egyesek álltak az ágyukon, mások térdepeltek, voltak, akik idegesen járkáltak föl s alá, ezek meg-megrázták egymás vállát, csinálni kell valamit, nem ülhetünk tétlenül.
Összevissza kiabáltak, akkora volt a hangorkán, alig lehetett egy-egy mondatot érteni:
– Hallottátok? A muszkák gyilkolják a pesti srácokat. – Testvéreink ők, egyidősök velünk. – Menjünk mi is! – Szökjünk meg! – A mi kezünkben is elsül a puska! – A székely soha nem volt gyáva! – Petőfi ide jött hozzánk meghalni! – Ő is odadobta fiatalon az életét. – A mi életünk se drágább.
Kisgyörgy László elszavalta a Nemzeti dalt. A ref­rént az egész háló zúgta, sokan el-elcsukló hangon mondták a szent esküt: „A magyarok istenére…”
– De hogy csináljuk? – Mit csináljunk? – Felnőtteket nem lehet beavatni! – A felnőttek gyávák! – Hogy jutunk el a határig? – Ismerős kellene, aki kalauzol, különben lelőnek a román határőrök.
S akkor érces hang süvített föl a sarokból, úgy hasította a sűrű levegőt, mint a nyílvessző:
– Hát miért voltam én kicsi koromban a magyar határszélen? Miért ettem két évig mások kenyerét? Tudjátok jól, a nagy szárasság miatt vittek engem Csíkországból Érmihályfalvára, ott végeztem a második, harmadik osztályt. Tehenet, lovat legeltettem a zónában. Mi nagycsalád vagyunk, sok testvérem van, azért kerültem ide, hozzátok, Barótra, mert itt adtak ösztöndíjat.
Angyali üdvözlet volt Bíró Benjamin hangja. Legalább négyen ragadták meg, felállították a hosszú, kecskelábú asztalra, s követelték, mondja el, hogy tudna segíteni, ha nekivágnak a nagy útnak.
Bíró Béni ezerszer, ezer változatban mesélte már az érmihályfalvi élményeket, de most eszébe jutott Ádám, a barátja, akivel vérszerződést kötött. Ő nem hagyná cserben a székelyeket.
– Ha eljutunk odáig – mondta –, csak az ablakán kell kopogni az éjszaka kellős közepén, és nyert ügyünk van.
Akkor Marci felemelte a kezét, csendre intett mindenkit, s olyan ünnepélyesen szólalt meg, mintha templomban osztana úrvacsorát:
– Fiúk! Ettől a pillanattól kezdve mi nem baróti diákok vagyunk, hanem forradalmárok. A mi hazánk nem Románia, hanem a barikád. Jól gondolja meg mindenki, s aki nem sajnálja „rongy életét”, álljon ide mellém, éjszaka indulunk Ágostonfalvára, ülünk föl a vonatra, s meg sem állunk a határszélig. Én napok óta készülök a szökésre, pénzt is kértem kölcsön Lőrinc nagybátyámtól, nektek is van bizonyára valamennyi. Meg kell venni a vonatjegyeket, anélkül a kalauz már az első pillanatban lebuktat, s mint csavargókat, átad a milíciának.
Négyen álltak Marci mellé, Bíró Benjamin, Józsa Csaba, Kovács János és Szentpáli Zoltán.
 De akkor nagyot ordított Kisgyörgy László:
– Nem engedem Zolit a halálba, ő még kicsi! Felelek érte apja, anyja előtt, segítsetek fiúk, kötözzük le, Moyses őrült forradalmár, ő csak menjen, ott a helye a barikádon!
Hatalmas dulakodás tört ki, Szentpáli Zoltán úgy védekezett, mint egy csapdába esett vadállat, de a túlerő leteperte, fölfektették az ágyra, lecsatolták a nadrágszíjakat, s azokkal a két kezét és alul a két bokáját a vaságy rúdjához kötözték. Így, gúzsba kötve, vergődött még valameddig, aztán megadta magát, és sírt, mint egy óriáscsecsemő. Haja összeborzolódott, inge kifolyt a nadrágból, szája széle vérzett.
Ezután az ajtóhoz állt a négy fiú, meghajtották a fejüket a többiek előtt, s ismét Marci szólalt meg:
– Tisztelettel és szívfájdalommal veszünk tőletek búcsút, barátaink. Megértünk titeket, végül is nem jöhet mindenki velünk a barikádra. Mi történne az iskolánkkal, székely hazánkkal, ha mindenki feláldozná magát? Maradjatok hát, annyit kérünk tőletek, hogy senki ne hagyja el most a hálót rajtunk kívül, ne riadóztassátok se a hatóságot, se a tanárokat. Mondjátok azt, csak reggel vettétek észre, hogy hiányzunk, fogalmatok sincs, hová lettünk el. S van még egy nagy kérésünk. Dobja bele ebbe a kalapba mindenki a zsebpénzét, mert nem tudjuk, mennyibe kerül a vonatjegy, azt se, hány napig kell bujkálni, kaját kell vásároljunk, hatalmas baj lenne elakadni pénzhiány miatt útközben. Nem alamizsnát kérek, mi nem koldulunk, legyen a forradalom aranyfedezete, amit adtok.
Letette a kalapot a kecskelábú asztal közepére, s az egész fiúinternátus úgy járult oda, mint úrvacsora után a hívek a perselyhez, könnyezve dobta bele mindenki azt a kevés pénzt, amit otthonról elhozott, érezték, ezzel szakrálisan részesei a forradalomnak, ők a hátország.
A négy fiú elhagyta a kedves otthont, libasorban ereszkedtek le a lejtős udvaron az utcára.
Ott ellepte őket a sötétség, szellemalakokká váltak, beléptek a történelembe, abba a labirintusba, amelynek a kijáratát még soha senki nem találta meg.
 

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Mit gondol az új kormányról?







eredmények
szavazatok száma 15
szavazógép
2019-10-26: Riport - :

Bánja-e a székely? 4/1. (Életmód)

Homoródalmás: gondos atyafiak unokái
Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Háromszék/Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Jelen esetben Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden egyes települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
2019-10-26: Kiscimbora - :

A szénégető álma (Japán népmese)

Réges-régen történt Hida tartományban, ahol a hegyek úgy borulnak egymásra, mint a kabát két szárnya. A Szóre nevű völgyben élt egy derék szénégető, akit Csókicsinak hívtak.