Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Beszélgetés Dénes Ildikóval, az Elveszett Világ Egyesület elnökévelKitaposott út vezet a szorosba

2019. október 26., szombat, Környezetünk

Évtizedeken át megfellebbezhetetlen szaktekintélyként és a természet kompromisszumok nélküli imádójaként és védőjeként jött szembe velünk a Vargyasi-szoros és az Orbán Balázs-barlang „gyámja”, a 2005-ben elhunyt Dénes István geológus-barlangkutató. Özvegyével, Dénes Ildikóval az örökség hátizsákjának súlyáról, a völgy legutóbbi tizenöt esztendejéről beszélgettünk.

– Megkockáztathatjuk annak kiszámítását, hogy sajnálatosan rövid életének mekkora hányadát töltötte a szorosban Dénes István?
– Azt talán nem, viszont kijelenthető, hogy szabadideje minden percét, szinte valamennyi hétvégéjét ott töltötte barlangászással, takarítással, javítgatással. Miután felesége lettem, én is vele tartottam, akárcsak a két lányunk, Réka és Anna, akik hónapos koruktól számítanak rendszeres kirándulóknak, majd természetvédőknek. Istvánt 1978-ban nevezték ki a két lezárt barlang gondnokának. Pénzzel nem járó, tiszteletbeli megbízatás volt, ami azt honorálta, hogy barátaival már a hetvenes évek elejétől kutatta a barlangokat. Az akkori legaktuálisabb szakmai alapforrás, a Margareta Dumitrescu–Traian Orghidan-féle monográfia alapján azonosították a már ismert barlangokat, utána kezdték felfedezni, feltérképezni és leírni az újakat, a kartotékokat pedig beküldeni a barlangkutató intézetbe. A ma ismert és dokumentált 122 barlangnak több mint a felét Dénes István és csapata fedezte fel. A környéket – hivatalosan a Vargyasi-szorost és barlangjait – 2000-ben nyilvánították országos jelentőségű természetvédelmi területté. Három évvel később egy másik törvény révén az állam a gondnokságba vétel kérdését is igyekezett rendezni, 2004-ben már a megyei környezetvédelmi ügynökséggel kellett szerződést kötni. Mindezt a vargyasi, illetve a homoródalmási önkormányzat közötti megbeszélések előzték meg, amelyek nyomán közösen kérték fel Istvánt, hogy a környék legalaposabb ismerőjeként, immár az Elveszett Világ Egyesület tagjaként vegye gyámságba a területet.

– Pedig akkor már beteg volt. Fel sem merült a döntés ellenkezője, a saját élete iránti fokozottabb odafigyelés?
– Amikor 2004 márciusában aláírta a szerződést, már valóban beteg volt, de senki sem gondolta, hogy ekkora a baj. Pályázott, nyert, abból készültek az első ismertetőtáblák és szórólapok, családtagok, barátok segítségével lefestettük a terület határát, végeztük a dolgunkat. A látogatási díj szedésének ötlete 2005-ben merült fel, hogy legyen amiből fenntartani a területet. Én igazából ekkor, a 2005. május elsejét megelőző periódustól vállaltam egyre többet a munkából, amikor ráébredtem, hogy István már képtelen egyedül végezni a sokasodó feladatokat.

– Milyenek voltak az erre a „merényletre” érkező első reakciók?
– A vargyasiaknak és az almásiaknak ugyan soha nem kellett fizetniük, mégis ők lepődtek meg leginkább a dolgon, nem pedig a máshonnan érkezők. A legnehezebb annak a megértetése volt, hogy pénz nélkül képtelenek vagyunk fenntartani a környék tisztaságát, rendezettségét. Az első évben valamivel több mint 3000 lej gyűlt így össze, amit javításokra, új táblák kihelyezésére költöttünk, csak némi üzemanyagköltséget számoltunk el a fenntartásban részt vevők számára. A szemetet is a családi Trabanttal vagy a vargyasi önkormányzat járművével hordtuk le a szorosból.

– Dénes István 2005. novemberi eltávozása után ki „ébredt” elsőként?
– Erre megint csak nehéz lenne válaszolni, de egy hónapra rá összehívtuk az egyesület közgyűlését, ahol bejelentettem: folytatom, amit István megkezdett, akár velük, akár nélkülük. Úgy éreztem, nem szabad veszni hagyni az általa befektetett munkát. Ez nem mindenkinek tetszett, hiszen évekig csak úgymond kiránduló feleségként voltam jelen a szorosban. Mások anyagi hasznot véltek felfedezni az én szerepvállalásom hátterében. Első ténykedésem egy pályázat megírása volt a Polgártárs Alapítványhoz, amelyet még erőteljesen befolyásolt az István emlékére, munkájára való szinte kényszeres hivatkozás. El is bukott a pályázat, ami persze hogy rosszulesett, de indokolt volt a döntés, és kijózanító. 2007-ben az Országos Környezetvédelmi Alapnál pályáztam annak tudatában, hogy István tervei között szerepelt egy ház, egy bázis építése, ahonnan majd intézni lehet a szoros ügyeit. Azt a pályázatot még visszaküldték, hogy egészítsük ki az épület tervével. István egyik, az Egyesült Államokban élő építész unokatestvére már korábban készített egy tervet, amit aztán Málnási Ferenc honosított. Ingyen, ügyszeretetből. A 2008-ban újra benyújtott pályázat 100 ezer eurónak megfelelő összeget nyert.

– Az épület ma már áll, de nincs benne különösebb élet. Miért?
– A ház 2015-re készült el, de valóban nem tudjuk működtetni, mert nincs közművesítve. Az utolsó években pénzügyi gondjaink is akadtak, mivel a finanszírozási szervezet mindig visszatartott tíz százalékot, amit nekünk kellett előteremtenünk az építkezéshez, azokat a számlákat csak utólag fizették ki. Olyan 35 ezer lejes hiányt görgettünk magunk előtt, és adott pillanatban semmi egyéb nem lebegett a szemem előtt, csak hogy beszedjem a kirándulóktól a belépőket, hogy ki tudjuk fizetni a munkálatokat. Hála Istennek, túl vagyunk az elszámoláson, de senkinek sem kívánom azoknak az éveknek a feszültségét. Ha ugyanis nem sikerült volna elszámolni időben, 2015. május végéig, elveszítjük a finanszírozást, időközben ugyanis a természetvédelmi alap felfüggesztette a pályázatok elszámolását. A terv amúgy azt célozta, hogy a jelenlegi táborozóhelyet kiköltöztetjük a ház mellé, a jelenlegi, Vargyas patak menti táborozás ugyanis semmilyen szempontból nem felel meg a természetvédelmi előírásoknak. Az ezer négyzetméternyi helyet 49 évre használatba adta az egyesületnek a vargyasi önkormányzat, de csak kétcsillagos kempingre pályáztunk, egyrészt, mert azt tartottuk megvalósíthatónak, másrészt abban a kategóriában csak egy üzletet kell létesíteni, vendéglőt, éttermet nem, ami környezetvédelmi szempontból is kíméletesebb megoldás.

– Az egyre „hangosabb” környezettudatosság változtatott-e a kirándulók, a látogatók mentalitásán az elmúlt tizenöt év folyamán?
– Alapvetően igen. Már a kezdetektől igyekeztünk elmondani az embereknek, hogy miért ne szemeteljenek, az a tapasztalatunk ugyanis, hogy ha tisztán találják a területet, az emberek többnyire nem szemetelnek. Ennek érdekében az utolsó cigarettacsikket is felszedtük, az egyesület tagjai révén állandó ügyeletet tartottunk. Aki azzal hárított, hogy majd hazamenés előtt összeszedi a szemetét, megkértük, hogy most takarítson, mert egészen más a tiszta terület hatása. És ha már mindenki hazament, mi kezdtük a kukázást. Sokféle szemétgyűjtési módozatot kipróbáltunk, igyekeztünk odafigyelni a kirándulók ötleteire is. De olyan esettel is találkoztunk, amikor egy roncsállapotban lévő Ladát vargyasi fiatalok felvittek a szoros torkolatához, hogy a buli kedvéért ott verjék szét, majd gyújtsák fel. Szét is verték, a tűzgyújtást szerencsére sikerült megakadályozni, meggyőzni őket, hogy csak kárt okoznak a környezetben. De voltak afférjaink a patakon átmenő terepjárósokkal, szinte tettlegességig fajult a dolog.

– Közben az uniós előírásoknak megfelelően a Natura2000-es program megvalósítása is megkezdődött. Csak a kirakat változott?
– A Natura2000 tartalmi változásokat is hozott. A gondnoksági szerződés 2009-re járt le, januárban már kiírták az újabb pályázatokat, a régieket ugyanis nem hosszabbították meg automatikusan. Ebben viszont már Natura2000-es élőhely- és madárvédelmi területeket is kellett igényelni. A Vargyasi-szorost belevonták a 38 ezer hektáros Homoród-dombsági madárvédelmi területbe, együtt a homoródszentpáli tavakkal mint madárpihenőhellyel, az alsórákosi bazaltoszlopokat és a Kárhágó-patak menti őslénytani területet. Erről a változásról azonban a 2010 januárjában benyújtott pályázat megírásakor még nem tudtunk, és nem kértünk naturás területet, el sem bírálták az anyagunkat. Végül a tavak fölött gyámkodó ma­­gán­erdészettel, illetve a geológiailag fontos területeket gondozó brassói Carpaterra Egyesülettel partnerségben sikerült megtartanunk a Vargyasi-szoros felügyeletét, amit 2015-ben újabb öt évre meghosszabbítottak. Viszont 2020-tól megszüntetik a gondnoksági rendszert, jogilag pillanatnyilag elég nagy a zűrzavar, a folytatás mikéntjéről egyelőre senkinek sincs pontos tudomása. Finanszírozási lehetőséget változatlanul csak pályázati úton lehet szerezni, szerencsénkre a magánerdészet biztosította az amúgy kötelező állapotfelmérést, az élőhelyek felmérésének anyagi hátterét.

– Kutatási szempontból sikerül-e továbbvinni Dénes István örökségét?
– Csak kis részben. A barlangászat lényegében megállt, a tevékenységnek ugyanis jelentős mértékben át kellett fordulnia természetvédelembe, ugyanakkor az esetleges kutatási tevékenységről beszámolót kellene írni, amire viszont már senki sem volt hajlandó. István hatalmas, körülbelül 8000 darabot tartalmazó régészeti gyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumban helyeztem letétbe feldolgozásra. E munka nagyobbik része megtörtént. István régi kollégái, barátai azt mondták, tartoznak az emlékének azzal, hogy a feldolgozást könyvben publikálják, ez viszont egyelőre várat magára. Felmerült, hogy a múzeum megvásárolja a gyűjteményt, árajánlatot is kértek. Az általam előterjesztett összeget elutasították, annak a töredékét, nevetségesen alacsony összeget ajánlottak fel, amit viszont én utasítottam vissza. Számomra ugyanis nem elsődleges fontosságú, hogy ebből pénzt csináljak, nem is vagyok feltétlenül rászorulva. Egyelőre itt tartunk.

– Látja már az utódot, aki folytathatja az ön tevékenységét, ha egyszer eljön annak is az ideje?
– Tavaly újabb öt évre megválasztottak az egyesület elnökének, de bármikor szívesen átadnám a stafétát, ha megnyugtató kezekbe adhatnám, ám egyelőre nincs tolongás. A biológusnak tanult Anna lányomban lenne szándék folytatni, a geológus Réka is lelkiismereti kérdésként kezelte egy időben az apja örökének folytatását. Sem rábeszélni, sem lebeszélni nem fogom őket, ugyanakkor nem szeretném, ha dinasztikus jelleget öltene ez az egész. Mindenkit arra biztatok, hogy jöjjenek, tanulják meg ezt a munkát, vegyék át. Egyelőre azonban nincs jelentkező, mert ez állandó jelenlétet igénylő munka, sőt, életforma. Jelen kell lenni minden percben. Béke van a lelkemben, nem árultam el az ügyet. Az építmény áll, az út kitaposott.

 

Dénes Ildikó
Baróton született 1966-ban. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett közigazgatási diplomát 2008-ban, majd mesteri fokozatot. 2011-től idegenvezetői képesítéssel, 2013 óta környezetvédelmi őr (ranger) végzettséggel is rendelkezik. A baróti önkormányzat tisztviselője, az Elveszett Világ Egyesület elnöke. Két lány édesanyja.

Hozzászólások
Szavazás
Önk kire szavaz az elnökválasztás második fordulójában?








eredmények
szavazatok száma 999
szavazógép
2019-10-26: Kultúra - :

Lakatos Mihály: Levente, a román

A névadás igen jelentős aktus, olyan ősi rituálé, amely a beszéd megjelenésével egyidős. Világteremtő gesztus. Amiként a Teremtés könyvében az Úr elválasztotta a világosságot a sötétségtől, a szárazföldet a vizektől, és nevet adott nekik, úgy a szülő is elválasztja gyerekét a gyermekek nagy halmazától, és nevet ad neki. Hogy milyet, az több tényező függvénye, de mindenképp a szülők döntése. Ábel ezért úgy tartja, hogy a gyerek neve nem annyira a viselőjéről, mint inkább a szülők jelleméről, képzettségéről, pillanatnyi elmeállapotáról árulkodik. És nemcsak róluk, hanem igen gyakran arról a korról is, amelyben éltek/élnek.
2019-10-26: Közélet - Hecser László:

Megszépült Elek apó kis parkja (Kisbacon)

Kisiskolások, a helyi közbirtokosság és egyesület összefogásának köszönhetően megújult  Kisbaconban a Benedek Elek szobrát övező kis park.