1956. november 4.

Ég és föld! Ég és föld! Leginkább a föld! Ne hagyd, nem hagyhatod, Uram!
Ezt a vad akaratot nem csaphatod szabadjára!

    Alighogy kilépett idejéből a magyar, máris...
    Máris megcsúfolt remény lett belőle.
    Ég és föld! Leginkább a föld! Leginkább a forradalom! A nemzet vajúdása!
Világítás helyett vér...
    Ebből a vajúdásból is halál születik.
    Éreztem, már lefekvéskor éreztem, hogy rosszra ébredek.
    Sokáig virrasztott az eszem. Mintha nem is az a gondolat ülne az agyamban, ami eddig ült.
    Hamar volt, bár messzinek találtam, békéjét kereste bennem.
    Már megint a hamvas gondolkodás, a hajnali észjárás.
    Mit ér a hamvas gondolkodás, a hajnali észjárás, amikor a fegyvereké a szó? Sokat, sokszor mondták, s most én is azt mondom: utolsó próbálkozása volt a nemzetnek, hogy az maradjon, aki volt!
    Volt, aki imát írt a jövendőhöz. Én is akartam...
    Csak akartam!
    Csillapodj, gondolat!
    Bármi, bárhogy történjék, a forradalom halottai, halottaim. Ami élőivel, s velem történik, mindenestül az enyém.
    Csillapodj, szívem!
    Hadd, hogy éljek, hűséggel éljek!
    Minden lehetek, csak másult ember nem!
    Ha tegnap nem volt módom kitérni a hűség elől, holnap még úgy sem lesz. Megint a végzet.
    A szüntelenül minket kereső átok.
    Nem tudom, mi vár rám, lesz-e annyi hevületem, mint odahaza, Erdélyben volt. Lesz-e módom kimondani a menekítő szót.
    Az utcát, az ágyúzást hallva, aligha...
    Ennek már lőporszaga van. Lőporszag tetemeinkre, tűzszag hajlékainkra.
    Édes Istenem, csak ez a nép ne kerüljön vágóhídra!
    Hát csak ennyi volt?
    Eddig tartott?
    Eddig tartott a nemzeti ölelkezés?
Nem először járja meg az eszemet: ahányszor önérzetes küzdésünket Szabadságnak kereszteltük, gyermeknapjait egyik sem élte túl. Pedig be’ reménylettem... Kezdtem berendezkedni a békére. Az írásra készülő nagy-nagy csendekre, termő hallgatásokra, a hallgatások mélyére, ahonnét a bajokra pillanthat a szellem, ahonnét a legtöbb biztatást kapjuk, hogy a múltat merjük múltnak, a jelent jelennek látni, s mindkettő jogán jövendőnkig merészkedjünk.
    Ládd-e, Istenem, elerőtlenedik a testem...
    Kezdetek kezdetétől harcos sors a magyar író sorsa.
    Ez időtől: vérpados várakozás.
    Ez időtől félek!
    Félek, nagyon félek, hogy keserű lecke jő. Maroknyi népnek, ha világhatalom teszi, elegendő egy maroknyi szorítás.
Félek, azért is félek, mert Európa szeme, a világ szeme másutt jár. Akiké rajtunk jár, nem politikusi tekintet.
    És az örökké várt diadalmas perc?
    Nem ütöm fel a Bibliát, nem kezdek ismételt fohászba. Mindünkben maradt annyi ima, hogy erőben tartsa hitünket.