Rohamosan fejlődő városunkban (a gyarapodás nem feltétlen gazdasági szempontból értendő) utcáink egyre-másra újulnak, szépülnek, és eme folyamat kétségkívül legnagyobb hozadéka a mindenféle légvezetékek elrejtése. Ennek ugyan hátulütői is vannak, mint például a minőségi munka nevezetű mumus, állítólag a lokálpatrióta szellemű fogadóirodákban arra is lehet tétet tenni, hogy mennyi idő múlva törik fel valamely utcában a friss aszfaltot – de ne feszegessük a témát, mert ismét rákoppintanak az orrunkra, hogy rossz hangulatot keltünk ebben a jó vágányra állított városban (a képzavarért elnézést kérek). Internet tehát, a szemé­lyes érintettség felől megközelítve.

Az a bizonyos cég, mely korábban egy drót révén összekötött a virtuális világgal, rossz döntést hozott: nem helyezi föld alá vezetékeit. Ennek az lett a következménye, hogy szomorú szívvel ugyan, de kénytelenek voltunk örök búcsút venni egymástól, pontosabban úgy jártam a szolgáltatóval, mint a hűtlen szeretővel: faképnél hagyott. Kénytelen voltam hát másik „szerető” után nézni, mert az ember már csak olyan, hogy magányosan még csak-csak elviseli az életet, de internet nélkül aligha. Pláne, ha az munkaeszköze. Megköttetett tehát egy új szerződés, jött egy új szerelő, hozott egy új dobozt, kicsit fúrt, kicsit faragott, installált és útba igazított, azzal dolgavégezetten távozott. Örömömben, hogy újra kiszabadulhatok a nagyvilágba, keményen rávetettem magam az immár szélessávú (jelentsen ez bármit is) netre. Döcögött szegénykém, látszott, hogy nehezen akar belendülni, de gondoltam, meg kell szoknia az új környezetet, hát nem róttam meg botladozásaiért.

Ám kihagyásai egy idő után mégiscsak bosszantókká váltak. Mert az még rendjén, hogy az ember reggel, a kávéja mellett csak kisebb-nagyobb megszakításokkal jut hozzá a napi hírekhez, de az már nem helyénvaló, hogy munka közben nem kapja meg pillanatokon belül a kért információt, amely a világháló valamely bugyrában előbúvásra vágyik, de az a fránya internet többet van szabadságon, mint amennyit egyfolytában dolgozik. Jelentettem hát az esetet a megfelelő panaszirodában, jött is hamarosan a netes nyavalyák doktora, kikérdezett a panaszokról, megvizsgálta a gyengélkedő dobozt, konzíliumot tartott a központban lévő kollégájával, aztán megszületett a diagnózis: túl nagy a sávingadozás (jelentsen ez bármit is), ezért fel kell szerelni egy szelídítő kütyüt, amely majd az ideális keretek közt terelgeti a jelet. Azt hiszem, ez volt a lényege a beavatkozásnak, de őszintén megmondom, nem nagyon értettem, amit mond, bár magyarul magyarázott mindvégig, míg a jelszelídítő operációt végezte.

Telt-múlt az idő, de az internet csak nem akart meggyógyulni. Továbbra is sántikált, botladozott, és persze mindig akkor esett el, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Kénytelen voltam ismét a megfelelő panaszirodához fordulni, jött is azonnal a netes nyavalyák immár jól ismert doktora, minden, mint korábban: panasz meghallgatása, doboz kivizsgálása, konzílium a központi kollégával, aztán a szentencia: túl szűk keretek közt mozog a jel, el kell távolítani a szelídítő kütyüt. És elvégezte a műtétet, közben mindvégig magyarázott, amiből én semmit nem értettem, bár magyarul beszélt hozzám.

Hát így állunk most. Az internet, mint céda szerető, néha el­megy, majd hosszabb-rövidebb idő után visszajön. Nem hívom többet a netes nyavalyák doktorát, életünk amúgy is kiszámíthatatlan, miért épp ez legyen biztos pont benne?

De azért az internethez való hozzáférés jogát igazán belefoglalhatnánk az alkotmányba.