Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Kányádi-előadóest a Tamási Áron SzínházbanJutalomjáték

2019. november 9., szombat, Színház az egész világ

A színpadon hat színésznő és egy idős színész, aki nemcsak élettapasztalata, bölcsessége miatt figyelemre méltó ebben az előadásban, hanem azért is, mert fiatalkorában a versműsorok egyik nagymesterének számított. És persze a költő, aki gyermekkorunk óta hűséges bajtársunk, és olyan mélyen beírta magát a lelkünkbe, mintha közeli hozzátartozónk volna. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Az, amit mondani kell című Kányádi-vers­műsora kellemes meglepetés volt számunkra, melyhez hasonlóval nemigen találkozhatott az erdélyi magyar színpadok közönsége a rendszerváltás óta.

  • Fotó: Barabás Zsolt
    Fotó: Barabás Zsolt

Mindenekelőtt a vállalás figyelemre méltó benne, a bátorság, hogy személyes élményeiket közönség elé vitték ezek a színészek, hogy rendezői iránymutatás nélkül belevágtak egy ilyen komoly munkába. Az apropó kétségkívül Kányádi Sándor távozása volt, akinek költészete azóta még fényesebbnek tűnik számunkra.

A bemutató első perceit az ismeretlentől való félelem hatotta át, és ezzel együtt az elszántság, hogy a kételkedő hangok ellenére végigjárják az utat, amin elindultak. Sokan szkeptikusak voltak ugyanis, hogy rendezői iránymutatás nélkül közös nevezőre tud jutni hat színésznő... Benedek Ágnes, Fekete Mária, Gajzágó Zsuzsa, P. Magyarosi Imola, Pál Ferenczi Gyöngyi, Szalma Hajnalka és Nemes Levente a költő ismert és kevésbé ismert gondolatait osztotta meg velünk, egy kicsit azokba a műhelytitkokba is betekintést nyújtva, hogy miként vezetett az útjuk a versolvasások és beszélgetések nyomán ehhez a közös vallomáshoz.

Összességében egységes volt a koncepció, de kilógott néhány ötlet a „csináltsága” miatt. A ritmus is ingadozott, volt, ahol alig követhetően robogtak a gondolatok, máshol túl hosszúra nyúltak a csendek, és nem volt egyértelmű, hogy mindez szándékos-e vagy sem. Persze a bemutatóknál ez gyakran megesik, ilyenkor még nem érzik a játszók, hogyan kell pontosan elhelyezni a hangsúlyokat, úgy irányítani a befogadók figyelmét, hogy átmenjen minden fontos gondolat. Ilyenkor még tapogatózás van, különösen egy olyan előadás esetében, mely több szempontból is kísérletnek számít.

A kezdeti bizonytalan hangok után azonban magára talált a produkció, egyre mélyebbé és őszintébbé vált a játék, a közönség pedig hálásan fogadott minden ötletet.

A keret néhol túl élénknek tűnt, alakításgyanús megszólalások is történtek, melyek a szándéknak megfelelően még színházszerűbbé tették a produkciót, de ezáltal olykor háttérbe szorultak a költő gondolatai. Máskor egyszerűen és nagyszerűen lépett ki Kányádi a színes háttérből, néha oda is ült mellénk mosolyogva. Ilyenkor látszott rajta, hogy annyira bölcs és magabiztos, hogy derűsen fogad minden ötletet, játékot, felerősített és kihangosított pillanatot. Talán csak a sípolásokat érezhette soknak, inkább focimeccsbe illőnek...

Kérdés, hogy van-e szükség ennyi mozgásra egy versműsorban, inkább segíti vagy gátolja a gondolatok áramlását a sok apró játék. Kétségkívül tisztább lett volna nélkülük Kányádi portréja, de mégis ez adta az előadás sajátos jellegét. A végére azonban megtörtént, amire vágytunk. Ahogy odaültek Nemes Levente köré, és mosolyogva hallgatták, nem színészekként voltak jelen, és mi sem éreztük nézőnek magunkat. Mindannyian egy nagy közösséggé váltunk, és örömmel szívtuk magunkba a mester szavait, aki így a nyolcvanon túl is tele van tűzzel, és akiben mintha Kányádi gesztusait is láttuk volna, hisz kortársak ők, tanúi egy olyan világnak, ami tele volt sötét titkokkal és félelmekkel, mégis sokkal emberibb volt, mint a miénk. Mert nekik még volt idejük megállni, egymás mellé ülni, volt lehetőségük igazi közösségekben élni, melyek megtartják az embert. Ők még együtt utaztak a vörös villamoson, és közben figyelték a feketerigót, a nárciszmezőket, az alkonyi szélben riadtan lobogó füveket, hegyeket, folyókat, óceánok alatt vergődő tűzhányókat és a szerelem végtelen napéjegyenlőségében ellankadó időt mint patakot, melyben szomját oltja a szarvas...

Ahogy lefoszlott a máz, elkezdett igazán ragyogni a költő, és általa mindnyájan megteltünk szeretettel. Annyi mindent próbálnak eladni a mai színpadokon, annyi trükkel próbálnak elkápráztatni bennünket, hogy már el is felejtettük, melyek az igazi értékeink. A pompán, dicsőségen vagy eljátszott szerénységen túl alig találjuk meg az őszinte szavakat, pedig csak erre lenne szükségünk. Kányádi élete és művészete ezt a ritka kincset jelenti számunkra. Ő valódi kút, utasitató. És árnyas diófa és a diófán füttyentő rigó, akinek jó hallani a hangját. Élmény volt összebújni az ő árnyékában, megfürödni ebben a tisztaságban.

A végére meg is hatódtunk egy kissé. Nemcsak a Nemes Leventét köszöntő igazgató szavaitól, hanem attól is, hogy újra valami nagyszerű dolog született ebben a színházban. A meghitt, baráti légkörtől, a közös munka örömétől, a közösség erejétől, mely áthatotta az előadást. És mintha egy kis hálát is éreztünk volna, hogy a képek világában még fel tudták fakasztani nekünk a szavak tiszta forrását. Csak hab volt a tortán, hogy egy nyolcvanéves művész szájából is hallhattuk ezeket a szavakat. Vajon látjuk-e még Nemes Leventét hasonló előadásokban? Az ő jutalomjátékát emlegették előadás előtt a színésztársak, pedig valójában számunkra volt jutalomjáték ez a produkció.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint jó hatása lesz-e az edzőváltásnak a Sepsi OSK-nál?









eredmények
szavazatok száma 592
szavazógép
2019-11-09: Kiscimbora - :

Benedek Elek: A világlátott békák

Volt egyszer két béka. Az egyik Oszaka város mellett lakott egy gödörben, a másik pedig Kiotó mellett egy patakban. Mit gondoltak, mit nem, mind a kettőnek nagy kedve kerekedett, hogy világot lássanak.
2019-11-09: Színház az egész világ - Nagy B. Sándor:

Változatlan változatok (Bemutató az M Studióban)

Első számú változatok – hirdeti a cím, mintha műhelygyakorlatokat mutat­na be a sepsiszentgyörgyi M Studio társulata, és nem állunk messze a valóságtól, ha így gondoljuk. Mert elkezdődik az előadás, aztán újra és újra elkezdődik, és egyszer csak rádöbbenünk, hogy itt bizony végig csak előrejönnek-visszamennek a szereplők, mintha szeretnének valamit előadni, de mégsem lenne elég bátorságuk hozzá. A Variations No. 1 rendezője Ermira Goro, akinek neve a londoni DV8 Physical Theatre előadójaként vált ismerőssé számunkra, de aki mostani előadásával in­kább zavarba hoz, mint lenyűgöz bennünket.