1853-ban néhány napot töltöttem a Kaukázus egyik legfestőibb és legnyugtalanabb vidékén fekvő Csahgiri erődben. Az érkezésemet követő napon, estefelé ismerősömmel, akinél megszálltam, a vályogkunyhó előtti földhányáson üldögéltünk, és teára vártunk. Ekkor odalépett hozzánk N. kapitány, akit jól ismertünk.
Nyár volt; a hőség alábbhagyott, fehér nyári felhők kergetőztek a látóhatáron, a hegyek világosabban kirajzolódtak, és a sebes fecskék vidáman keringtek a levegőben. A két meggyfa meg a néhány egyhangú napraforgó mozdulatlanul meredezett előttünk, s messze az útra vetette árnyékát. A talpalatnyi kertecskében csend volt, és valami különös otthonosság.
Hirtelen ágyúlövés távoli robaja hasított a levegőbe.
— Mi ez? — kérdeztem.
— Nem tudom. Alighanem a toronyból — válaszolta ismerősöm. — Csak nem riadó?
Egy kozák vágtatott végig az utcán, ormótlan csizmájával dobogva, katona szaladt az úton, a szomszéd házból lárma és beszéd hallatszott. A kerítéshez mentünk.
— Mi történt? — kérdeztük legényemtől, aki hátát vakargatva, fél nadrágtartón lógó, csíkos gatyában rohant az utcán.
— Riadó! — felelte, s meg sem állt. — Az utat keresem.
N. kapitány felkapta kucsmáját, s zubbonyát gombolva hazaszaladt. Százada éppen ügyeletes volt. Második, harmadik lövés dördült a toronyból.
— Menjünk ki a meredekhez, nézzük meg, biztosan az itatónál van valami — mondta az ismerősöm. — Ne oltsd el a szamovárt — fordult a legényemhez —, mindjárt jövünk.
Az utcán áradt a sokaság: itt egy kozák, amott egy tiszt lóháton, másutt egy katona, puskával az egyik kezében, zubbonnyal a másikban. A kapukban, a nyitott ajtókban és ablakokban zsidók és asszonyok ijedt ábrázata tűnt fel. Mindenki lótott-futott.
— Hol a baj, testvérek? Hol? — kérdezgette egy kifulladt hang.
— A hídon túl elkötik a tüzérségi lovakat — válaszolt egy másik —, akkora ménkű nagy csapat, testvérek, hogy szörnyűség.
— Ó, te, uram-teremtőm! Ha ezek betörnek az erődbe, haj-jaj-jaj! — hajtogatta sírós hangon egy asszony.
— Hát maga nem szeretne Samil felesége lenni, nénémasszony? — kacsintott rá egy buggyos kék nadrágot és félrecsapott kucsmát viselő fiatal katona.
— Hogyisne, éppen lagzi hibádzik — mondta egy öreg hadfi, miközben fejét csóválva nézte a menekülő tömeget —, hisz úgy sincsen semmi dolgunk.
Két fiú száguldott el mellettünk.
— Hé, ti, daliák! Riadó! — sivította az egyik lovaglóostorával hadonászva.
Alighogy a meredek szélére értünk, már utolért az ügyeletes század: a katonák borjúval hátukon, puskájukat előreszegezve rohantak lefelé. A parancsnok, N. kapitány elöl lovagolt.
— Pjotr Ivanics! — kiáltott rá ismerősöm. — Lássa el a bajukat.
N. azonban nem pillantott vissza ránk: gondterhes arccal előrenézett, és szeme a szokottnál jobban csillogott. A század végén a felcser haladt bőrzsákjával, hordágyat vittek. Megértettem a parancsnok arckifejezését.
Örvendetes látvány az olyan ember, aki bátran farkasszemet néz a halállal; itt meg sok száz ember bármely órában, bármely percben kész arra, hogy félelem nélkül várja a halált, sőt — ami sokkal fontosabb —, kérkedés és önámítás vágya nélkül, nyugodtan és egyszerűen indulnak elébe. Ilyen a katonaélet!
Amikor a század már a lejtő közepén járt, egy napbarnított arcú, fehér tarkójú, fülbevalós, himlőhelyes katona lihegve a meredek széléhez rohant. Egyik kezében puskát vitt, a másikkal iszákját szorította le. Amint mellénk ért, megbotlott és elesett. A tömegben hahotázás hallatszott.
— Vigyázzatok, Antonics! Az esés nem jó jel — jegyezte meg a kék nadrágos, tréfás kedvű közlegény.
A katona megállt; gondterhes, fáradt arcán hirtelen erős bosszúság és szigorúság rajzolódott ki.
— Ha nem volnál ostoba, de hát sült bolond vagy — mondta megvetéssel —, a legeslegnagyobb tökfilkó, aki csak akad. — És a század után iramodott.
Csendes, derült este volt, a szakadékokban, mint mindig, felhők kúsztak, az ég azonban tiszta maradt; magasan fent két fekete sas rajzolta szabályos köreit. Az Argun ezüstszalagjának túlsó oldalán világosan látszott egy magányos téglatorony: egyetlen birtokunk a Nagy Csecsencföldön. Némi távolságra tőle egy csecsenc lovascsapat a meredek parton felfelé hajtotta a zsákmányolt lovakat, és szórványos tűzharcot folytatott a toronyban lévő katonákkal.
Amikor a század átrohant a hídon, a csecsencek lőtávolságnál sokkal messzebbre voltak. A mieink között mégis kicsiny füstfelhő bukkant fel, majd második, harmadik, s a gyorstűz hirtelen végigrohant a század egész arcvonalán. A lövések ropogása, a nézősereg egyhangú örömére, vagy ötven másodperc múlva eljutott hozzánk.
— No lám! Hát elkezdték! Gyerünk, gyerünk! Kereket oldanak — hallatszott a tömegből a nevetés és a helyeslés.
— Ha netán apródonként el lehetne vágni őket a hegyektől, akkor bezzeg nem tudnának egérutat nyerni — jegyezte meg a kék nadrágos tréfamester, aki beszédével felkeltette a nézők figyelmét.
A sortűz után a csecsencek valóban fürgébben vágtattak felfelé; csak néhány dzsigit maradt hátra virtusból, és tűzpárbajt kezdett a századdal. Kiváltképp az egyik, egy fekete cserkészkaftános táncoltatta fehér paripáját, látszólag alig ötven lépésre a mieinktől, úgyhogy bosszantó volt nézni. A szüntelen tüzelés ellenére lépésben haladt a század előtt; és csak nagy ritkán tűnt fel mellette egy kékes füstgomoly, s hallatszott a puskalövés szaggatott zaja. A lövés után nyomban odább rúgtatott, aztán ismét megállt.
— Megint lőtt a gazfickó — mondogatták körülöttünk.
— Ni, a gyalázatos, hogy nem fél. Ismeri a varázsigét — jegyezte meg a fecsegő.
— Eltalálták, eltalálták, testvérek — harsantak fel hirtelen az örvendező kiáltások —, biz’ isten, eltalálták az egyiket! Ez aztán pompás! Hű, a fránya mindenit! A lovakat ugyan nem szerezték vissza, de megöltek egy sátánfajzatot. Mi az, pajtás, megütötted a bokádat? — s a többi.
A csecsencek között egyszerre furcsa mozgás támadt, mintha felvették volna a sebesültet, és egy lovas nélküli paripa vágtatott előre. E látványra magasra csapott a tömeg elragadtatása: nevettek, tapsoltak. Az utolsó fok mögött a hegylakók végképp eltűntek a szem elől, és a század megállt.
— Nos, kérem, vége a látványosságnak — jegyezte meg ismerősöm —, menjünk teázni.
— Ej, testvérek, úgy látszik, a mieink közül is eltaláltak egyet — mondta ekkor egy öreg trénkatona, aki tenyere ernyője alól figyelte a visszatérő századot —, valakit hoznak.
Elhatároztuk, hogy megvárjuk a század visszaérkezését.
A parancsnok elöl lovagolt, mögöttük énekesek haladtak, és az egyik legvidámabb, legszilajabb kaukázusi dalt játszották. A közkatonák és a tiszt arcán a méltóságtudat és a büszkeség különös kifejezését láttam.
— Nincs egy cigarettájuk, uraim? — kérdezte N., amikor hozzánk ért. — Szörnyen kívánom a dohányt.
— Nos? — faggattuk.
— Ördög vigye őket az átkozott lovakkal együtt — válaszolta, miközben rágyújtott. — Bondarcsuk megsebesült.
— Melyik Bondarcsuk?
— A szíjgyártó mester, tudják, akit önökhöz küldtem, hogy elkészítse a nyerget.
— Á, tudom, az a hirtelenszőke.
— Milyen remek katona volt. Az egész század oszlopa.
— Hát súlyosan megsebesült?
— Keresztülment rajta a golyó, itt — mondta a tiszt, és a hasára mutatott.
Eközben a század mögött feltűnt egy csoport katona, aki hordágyon vitte a sebesültet.
— Fogd meg a végét, Filipics — szólt az egyik —, megyek és iszom egyet.
A sebesült is vizet kért. A hordágy megállt. Pereme mögött csak a felhúzott tért látszott, meg a sápadt homlok az ócska sapka alatt.
Két parasztasszony, Isten tudja, miért, egyszerre jajveszékelni kezdett, és a tömegben is felhangzott a sajnálkozás kusza hangzavara, amely a sebesült nyögésével együtt nyomasztóan, szomorúan hatott.
— Lám, hát ilyen a magunkfajta élete — jegyezte meg csettintve a kék nadrágos, ékesszóló közlegény.
Odamentünk, hogy megnézzük a sebesültet. Az a kese hajú, fülbevalós katona volt, aki elbotlott, amikor a század után sietett. Szemlátomást megsoványodott, és éveket öregedett, tekintetében, szájának rajzában volt valami új, különös. Egyszerű arcára a halál közelségének gondolata már rárótta a maga szépséges, nyugodtan-fenséges jegyeit.
— Hogy érzed magad? — kérdeztük.
— Rosszul, nagyságos uram — felelte, s erőlködve felénk fordította elnehezült, de csillogó pupilláját.
— Isten segítségével meggyógyulsz.
— Úgyis meg kell valamikor halni — válaszolt, s lehunyta a szemét.
A hordágy elindult; a haldokló azonban még mondani akart valamit. Megint odaléptünk hozzá.
— Nagyságos uram — szólt az ismerősömhöz. — Megvettem a kengyelt, a priccsem alatt van; a pénzből semmi sem maradt.
....................................................
Másnap reggel a kórházba mentünk, hogy meglátogassuk a sebesültet.
— Merre van a nyolcadik századból való katona? — érdeklődtünk.
— Melyik, nagyságos uram? — felelt kérdéssel az ajtónál álló, felkötött karú, sápadt arcú, sovány közlegény.
— Biztosan azt kérdezik, akit tegnap a riadókor hoztak be — szólt egy bágyadt hang az ágyról.
— Kivitték.
— No és mondott valamit a halála előtt?
— Semmit, csak zihált — válaszolta a hang az ágyról. — Mellettem feküdt, olyan rossz szaga volt, nagyságos uram, hogy szörnyű.
....................................................
Nagyra hivatott a szláv nép! Nemhiába adatott neki ez a nyugodt lelkierő, ez a nemes egyszerűség, meg az, hogy nem ismeri a saját erejét!