A kréta körülTulit Ilona: Salamon mester adománya

2019. december 14., szombat, Élő múlt

Salamon Ferenc oktatástörténeti dokumentumgyűjteménye* a háromszéki művelődés, oktatás és nevelés múltjának eddig feltáratlan anyagát tartalmazza, olyan oktatási területeket érint, melyekről eddig semmi vagy csak részleteiben jelent meg. A háromszéki iskolázás történetére fókuszáló egyéni kutatása és gyűjtése, szellemi „régészkedése” – megtoldva az édesapja (dr. Salamon Ferenc) által gyűjtött anyaggal – több évszázadnyi időre terjed ki: a 16. századi szórványos adatoktól a 20. század közepéig.

A szerző – tanári hivatásának gyakorlása mellett – ötven éve folytat kutatómunkát. Az első húsz évben (a kommunista diktatúra idején) a levél- és irattárak, a könyvtárak zárt részlegei nehezen vagy egyáltalán nem nyíltak meg a régiségek iránt érdeklődő előtt, külföldi szakirodalomhoz pedig nem lehetett hozzájutni. Lehetősége nyílt azonban kis települések egyházi irattárait faggatni. „Megyénk majdnem minden egyháza jelentős kútfőanyaggal rendelkezik, annak ellenére, hogy tűzvész tűzvészt ért, háború után háború következett, a gondos gyűjtőmunkát gondatlanság, nemtörődömség váltotta fel, nem utolsósorban az ötvenes években a megmaradt kéziratos anyagot állami utasításra, »biztos megőrzés« céljából lefoglalták s elvitték…” – állapítja meg, pontosan dokumentálva a pusztulások/pusztítások körülményeit. Az elérhető irattárakon kívül eredményesen kutakodott lebontásra ítélt házak elfeledett tereiben és kidobott, enyészetnek kitett papírhalmazok között. 1990-től az erdélyi írott anyag mellett a külföldön megjelentekben, később a digitalizáltakban is búvárkodhatott.

Az Oktatástörténeti régészkedés Háromszéken 1948-ig című kötet szerzője az oktatás fogalmát tágan értelmezi, nem szűkíti le az iskolai keretben szervezett tanítás (ismeretátadás, ismeretszerzés) folyamatára, kiterjeszti a tanítással, tanulással kapcsolatos ügyek összességére, mint például az oktatásszervezés társadalmi és politikai körülményei, az oktatás-nevelés módszerei, a taneszközök minősége és mennyisége, a tanító életkörülményei, a közösségben betöltött szerepe, a tanulók életkörülményei, szellemi gyarapodásuk lehetőségei, az oktatás és a népnevelés kiemelkedő személyiségei, iskolatörténetek, települések szellemi és tárgyi kultúrája, a közművelődést szolgáló egyesületek, rendezvények, könyvtárak, folyóiratok stb.

A háromszéki művelődés évszázadaiban otthonosan mozgó kutató következetesen figyelmünkbe ajánlja a téma szakirodalmát, helyenként kiegészíti az azokban közölt adatokat, közli a közgyűjteményeken kívül, magántulajdonban lévő dokumentumok tulajdonosainak nevét, ismerteti az iskola- és oktatástörténeti kutatások legfontosabb eredményeit és módszereit, a még egyáltalán nem kutatott pedagógiai szakterületeket. Saját kutatási anyagából csak azt közli, ami a tárgyalt területen eddig ismeretlen volt, a helyi jellegzetességeket az országos fejlődés általános folyamatába illesztve. Több száz darabból álló magángyűjteményének egy töredékére a könyv Képmellékletében pillanthatunk rá, 68 fotón diákok és oktatók, valamint a régi iskolák világának néhány sajátságos tárgya a vizsgált korszakból – az 1753-ban írt jegyzőkönyvtől az 1947-es kicsengetési kártyáig.

A könyvben lapozgatót megdöbbentheti a tényszerű adatok sokasága (évszámok, tanítók, települések, intézmények, egyletek névlajstroma, kiadványok listája stb.), de beleolvasva – az információk okos elrendezésének köszönhetően – egy pillanatig sem érzi száraz adathalmaznak, inkább érdekfeszítő olvasmánynak. A szerteágazó anyag megjelenítésében a szerző elsősorban tematikus csoportosítást követ, ezen belül érvényesül a kronológiai sorrend. Így az egyes fejezetekben egymás mellé kerülő szövegek éppen a tér- és időbeli távolságuk különbözősége ellenére azonos problémavilágukkal hívják fel magukra a figyelmet: az idő múlik, a gondok ismétlődnek, esetenként napjainkig tartóan időszerűek maradnak. A szerző nem fogalmaz meg tanulságokat, engedi, hogy – a szöveg megszólítását követve – az olvasó maga teremtsen kapcsolatokat, vonjon le következtetéseket, váljék „okfürkészővé”. Ahol szükséges – ilyennek bizonyulnak a hatalomváltásokhoz és a világháborúkhoz kötődő politikai és oktatáspolitikai kérdések, a nemzetiségi iskolaügy –, ott röviden felvázolja a megértést segítő történelmi hátteret, a két világháború közötti évtizedek jelentősebb fordulatai pedig külön fejezetben is megjelennek.

A felkutatott – sok esetben a pusztulásból visszahozott, molyrágta papírokról átmentett – szövegek az új ismeretekkel együtt a régi nyelv ízeivel is megajándékozzák az olvasót. Egy-egy pillanatra megtorpantanak a mai köznyelvből kihullt régi szavak (díjlevél, oszpora, magtárgondnok, kebli pénztár, könyvtárőr, énekvezér, iskolavigyázó, normaiskola, útiátalány, vezérkönyv, szamárfüzet, űrszék stb.), ám ezek sem igényelnek külön magyarázatot, a szövegkörnyezetben megvilágosodik a jelentésük.

Salamon tanár úr bevallott elfogultsággal, tisztelettel és együttérzéssel követi oktató elődei: a mesterek, iskola- vagy oskolamesterek, ludi magisterek, deákok, a nemzet napszámosai, a templom egerének is nevezett néptanítók – a könyvben közel ötvenféle megnevezésük olvasható – sorsát.

Róluk írva saját pedagógusi hitvallását is megfogalmazza: „olyan elődök portréját rajzolom meg, akiknek emléke régen homályba hullott… akik – az oktatómunka után vagy azzal párhuzamosan – kórusokat, dalkarokat, énekkarokat alapítottak, közkönyvtárakat és olvasóegyleteket hoztak létre, tanítótestületeket hívtak életre, tanszerkiállítást és tanszermúzeumot szerveztek, pedagógiai lapokat szerkesztettek, szaktanulmányokat írtak, gazdaköröket és faiskolákat teremtettek vagy az egészségügy terén munkálkodtak… mindennapi csatájukat maradandó tettek fémjelzik, tanítványaikat édesgyermekükként szerették, s egyben a székely jellem jelzőfényei is voltak. Mindenkor és mindenekben személyes példaadásukkal világítottak nekem, világítanak a ma emberének…”

Pedagógus habitusa mutatkozik meg abban is, ahogyan a mindenkori tanító felelősségéről szóló szövegtöredékeket a régi írásokból kiemeli és (a könyv több fejezetében is) felmutatja: „Mert a hivatásának élő tanítónak elsősorban iskolája és tanítványainak érdeke kell hogy szívén feküdjék. Ha a tanítónak eme, a tanítói pályával veleszületett igazsága nem nyer teljes fogamzást szívében, az véleményem szerint a pályát, melyen működnie kell, nem ismeri, vagy egyszerűen bitorlója ama magasztos állásnak, melyre már egyéb nem vezérlé, mint a puszta megélhetés.” (1885);  „A tanító szerepe hasonlít a harmatéhoz, melyen ember- és marhasereg gázol, de nyomán virány fakad.” (1894); „Nevelőt kikeresni a sok alkalmatlan közül nehéz, melynek talán a nevelés szent meghívásával csak annyi összeköttetése van, mint a kocsin utazónak az evező lapáttal.” (1823);  „Ha minden szaktanár csak a lényegest fogja megtanítani… ha nem szorítja háttérbe a gondolatot és érzelmet... ha az értelmi nevelést, a megfigyelés ápolását és a gondolkodás fejlesztését tekinti az oktatás feladatának, akkor nemzeti közművelődésünknek új, szebb korszakát nyitjuk meg.” (1921); „Elismert igazság az, miszerint Nemzet és Haza csak akkor lehet naggyá, erőssé, ha a nép nevelt, ha van tudománya. A nevelésnek, a tudománynak hajléka pedig az oskola.” (1871)

A könyv gazdag dokumentumanyaggal bizonyítja, hogy az egykori háromszéki népiskolák tantárgyai, a megfogalmazott tanítási célok gyakorlatias szempontokat érvényesítettek: a beszéd- és értelemgyakorlatok tantárgy oktatásának célja a mindennapi kommunikáció gyakorlása szóban és írásban, a mennyiségtané a mindennapokban hasznosítható számítások elvégzése; szükségesnek ítélték, hogy „a gyermekekben már a nevelés alsó fokán felkeltsék az olvasás vágyát” (1882), mert „a jól megválasztott olvasmány a fejlődő jellem és kedély képzését illetőleg a leghathatósabb eszköz lehet” (1884); a testgyakorlás tanítására heti két órát szántak, hogy ellensúlyozza az iskolai „hosszas ülés káros hatásait”; a 19. század első felében már minden háromszéki kisdiák ismerte a labdajátékot, az úszást, a lovaglást és a futást.

Fontos tantárgy volt a népiskolákban az ének, a zene, a rajz és a kézimunka; az álláshirdetésekben megkövetelték a jelentkezőktől a testnevelésben vagy az ének- és rajztanításban, a kézimunkában és a kézügyességet fejlesztő foglalkozásokban való jártasságot.

A művészeti nevelés céljának – a részletes körülírást mai nyelvre fordítva – a kreativitás fejlesztését tartották, a kézimunka olyan alapdolgokra tanított, amelyeket felnőttkorban egy-egy szakma gyakorlása során hasznosíthattak. Kötelező tantárgy volt (a 19. század elejétől) a gyümölcsfatermesztés „legalább egy negyed kataszteri holdon”, ahol az iskolás gyermekek „a tanító által a fatenyésztésben gyakorlati oktatást nyernek”.

Máig érvényes, amit a tanítási módszerekről a tanfelügyelet 1823-as „regulája” kimond: „minden egyes tárgyaiban a könnyebbekről nehezebbekre, az altételes ismeretekről a magasabbakra grádicsonként emelkedjék”, s az a tanító, aki „a kezdő tanítást meghatározásokkal, elvont fő tételekkel és közönséges regulákkal kezdi”, nem tanít jól. „Legyen a tanítás inductív, tapasztalatokon s folytonos szemléltetésen alapuló” (1889); „tantárgyak minél kevesebben, de tanítva minél jobban legyenek” (1861). A könyvet lapozva rácsodálkozhatunk az évszázadok során használt tankönyvek, olvasásra ajánlott könyvek, a könyvtári állományok terjedelmes listájára (1777-ben negyven címet tartalmazó lajstromból válogathattak). Az egészséges életmódra nevelést közel 150 éve az iskolai nevelés egyik fontos feladatává tették, a megye szintjén rendelkeztek az iskolai egészségügyi feltételek (tantermek magassága, világítás, fűtés, fény, kézmosási lehetőség, árnyékszék) biztosításáról, az iskolai bútorzatról. „Morális felelősségnek” minősítették az alkalmas iskolaépület biztosítását (1892).

Mint láthatjuk, a kötetbe válogatott anyag új megközelítésben tárja elénk a háromszéki közművelődés és oktatás történetének eddig kevésbé ismert összefüggéseit.

Rend, nyugalom és a megmaradás hite árad a könyvből. A válogatás ugyanis a szerző – bevezető gondolataiban megfogalmazott – „erkölcsmegtartó, erkölcsnemesítő” szándékához igazodik: „hogy szeretett Háromszékem minden lakója ismerje meg és vegye birtokába e gazdag lelki és szellemi örökséget”, „minél pontosabban ismerjék az illető település iskolájának a régmúltját”, tiszteljék eleiket, a hagyományaikat.

A régészkedő keresés-gyűjtés Salamon Ferencnek nem pihentető hobbi, hanem munka, sőt, ennél is több: erkölcsi kötelesség. Oktatástörténeti tára maradéktalanul teljesíti azt a célt is, hogy támogassa egy „összmagyar neveléstörténet” megírását, segítse a magyar művelődés-, oktatás-, településtörténeti kutatásokat, új perspektívákat kínáljon a fiataloknak egy-egy terület további, elmélyültebb kutatásához. Munkáját – a gyűjtők szenvedélyével, a régészek konokságával és türelmével felhalmozott leletek gyűjteményét – a Háromszékről fennmaradt első hivatalos iskolai értékelésből (1745) vett szóval az eminens, devotus, corona classis és a praeclari minősítések illetik, a 20. század elején használtakból pedig az „ernyedetlen”, a „kitűnő” és a „példás”.

Tanító eleink, papok, szülők, közrendűek és főnemesek, a székely nemzeti közösség egésze adományozott a letűnt századokban az iskolázásért (pénzt, könyveket, épületeket, építkezésre alkalmas telkeket stb.), ugyanis „a jó székelyek gyermekeik boldogulása, nemzetök felvirulása tekintetéből utolsó fillérüket is örömmel feláldozni mindenkor készek” voltak. Salamon mester szellemi kincseket adományoz, az Oktatástörténeti régészkedés Háromszéken című gyűjteményt – egy háromszéki oktatástörténeti múzeum fundamentumát.

Könyvbemutató ma 17 órától Kézdivásárhelyen az Erzsébet teremben (44-es udvartér, I.)

* Salamon Ferenc: Oktatástörténeti régészkedés Háromszéken 1948-ig. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2019

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye az iskolakezdésről?







eredmények
szavazatok száma 1036
szavazógép
2019-12-13: Közélet - :

Buzgólkodik a feljelentő - már a Facebook-oldal nyelve is zavarja

Az Országos Diszkriminációellenes Tanács megállapította, hogy Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nem követett el diszkriminációt a Facebook közösségi oldal használatakor – jelentette be a háromszéki elöljáró pénteken.
2019-12-14: Irodalom - :

Hegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék 16. (Moyses Márton élete és tűzhalála)

Tekintélyes ember volt Kelemen Boldizsár tiszteletes, mértékkel távolságtartó, de amikor elbúcsúzott, görcsösen ölelte magához Hajdú Ödönt. Nem tudta magába fojtani a szenzációs hírt, egyenesen a lakótelepre ment a lányához, a vejéhez, a néptelen utcán nem lépegetett méltóságosan, hanem gyermek módra húzta lábait a friss hóban, két szép árkot hagyva maga után, aztán trappolt, mint a csikók, ami nem illett túlságosan egy paphoz, de az eufória furcsa dolgokat tud művelni még az ember lábszárával, bokájával is.