A boldogság madara

2019. december 14., szombat, Kiscimbora

Tibeti mese

Valamikor réges-régen volt Tibetben egy nagyon szegény vidék. Nem volt arrafelé se folyó, se jó termőföld, se virágok, se fák, se zöld fű. De még csak meleg sem volt azon a vidéken. Az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni.

  • Mocsel Loreana rajza
    Mocsel Loreana rajza

Ennek ellenére azt gondolták, valahol a világban biztosan létezik a boldogság. Az öregek úgy tartották, hogy a boldogság gyönyörű madár, és messze-messze keleten él, hófödte hegycsúcsokon. Amerre a madár száll, boldogság repül vele. Néhányan minden évben felkerekedtek, hogy megkeressék a madarat, de közülük senki sem tért vissza. Azt beszélik, a boldogság madarát három szörny őrzi, akik képesek megölni bárkit pusztán azért, mert szemtelenül viselkedik velük.

Egyszer az emberek a nagyon bátor fiút, Vangcsiát küldték el, keresse meg a boldogság madarát. A falubéli lányok árpaborral kínálták, az anyák – a tibeti szokásoknak megfelelően – árpaszemeket szórtak a fejére, így kívántak szerencsés utat a legénynek.

Vangcsia kelet felé vette útját, addig ment, mendegélt, mígnem magas hegyhez ért, amelynek csúcsa ezüstösen csillogott. Elkezdett kapaszkodni felfelé a hegyre, ám fekete szakállú vén szörnyeteg termett előtte. Károgott, mint valami varjú.

− Ki jár errefelé? Hogy merészelsz ide jönni? Mit keresel itt?
− A nevem Vangcsia, és azért jöttem, hogy megkeressem a boldogság madarát.
A szörny gúnyosan felkacagott.
− Te pöttöm kis mitugrász, hogy merészeled a lábad erre a földre tenni? Hisz akkora sem vagy, mint a tojás! Ha meg akarod találni a boldogság madarát, először meg kell ölnöd Loszang anyját, különben meglakolsz! Nekem semmibe se kerül elpusztítani téged, te hitvány fityfiritty! Keresztülsétáltatlak ezen a kilencszáz mérföld hosszú kavicstengeren, és máris véged!
− Szeretem és tisztelem az anyámat, soha nem ölnék meg senki emberfiát! Tégy kedved szerint. A szörnyeteg dühbe gurult. Hatalmas levegőt vett, s amikor kifújta, szempillantás alatt tengernyi kő repült ki a száján, s a sima utat kőtengerré változtatta. Minden kő éles volt, akár a kés pengéje. Vangcsia sarujának talpa az első száz mérföld után széthasadozott a köveken, a második száz mérföld után dőlt a vér a lábából, a harmadik száz mérföld után a kezét is összevagdosták a kövek. Vangcsia megpihent, eltűnődött magában. „Ez nehéz út – gondolta. – Vajon megjárom-e? Vagy forduljak vissza? Nem, soha!”

Nem fordult vissza. Tudta, az emberek várják odahaza, hogy boldogságot vigyen nekik. Lehasalt az útra és kúszva ment tovább. Ruhája elszakadt, térde és válla felrepedezett. Testét összevissza sebezte. Végül elérte az út végét, de ott másik vén szörnyeteg várta. Ennek barna volt a szakálla, s a hangja éles volt, mint a süvítő szél.

Ráüvöltött Vangcsiára:
− Ha még mindig látni akarod a boldogság madarát, meg kell mérgezned az öreg Szilang apót! Meg kell tenned! Ha nem teszed meg, halálra éheztetlek.
Vangcsia egyenesen a barna szakállú szörnyeteg szeme közé nevetett és így felelt:
− Felőlem ordíthatsz! Én szeretem a nagyapámat, és senki emberfiát nem ölök meg. Tégy kedved szerint.

A vén szörnyeteg rettenetes nagyot fújt Vangcsia felé, és Vangcsia kenyeres tarisznyája a levegőbe röpült. A kék hegyek és a zöld folyók sivataggá változtak, s egy szem ehető mag sem akadt rajtuk. Vangcsia nekivágott az útnak. Az első száz mérföld után korogni kezdett a gyomra, a második száz mérföld után szédült a feje és csillagokat látott, a harmadik száz mérföld után olyan éles fájdalmat érzett a belsejében, mintha késsel hasogatnák.

Aki már valaha szenvedett az éhségtől, az tudja, mit élt át Vangcsia. A legény a folyóknál teleitta magát vízzel, majd folytatta útját. Mire az út végére ért, csupa csont és bőr volt. Az út végén fehér szakállú szörnyeteg állt eléje.

− Ki vagy te, vakmerő bolond, aki idemerészkedtél? – mennydörögte.
− A nevem Vangcsia, és azért jöttem, hogy megkeressem a boldogság madarát.
− Ha látni akarod a boldogság madarát, el kell hoznod nekem Paima szemgolyóját! Ha ellenkezni merészelsz, azonnal kiszúrom a szemedet!
Vangcsia lehajtotta a fejét, gondolkozott, majd így felelt:
− Te bizonyára álmodsz! Senkinek sincs joga, hogy tönkretegye egy leány gyönyörű szemét. Én sohasem fogom kiszúrni Paima szemét.
A vén szörnyeteg arca elborult dühében. Megrázta hosszú szakállát, rettentőt fújt, és Vangcsia szeme kiugrott az üregéből. A legény megvakult.
„Ez lesz az utolsó megpróbáltatás – gondolta. – A felkelő nap nyomán kell folytatnom az utat. Valahol arra kell laknia a boldogság madarának.”
Kezével az utat tapogatva Vangcsia megtett még kilencszáz mérföldet. Hófödte hegyhez ért, nagy nehezen felvergődött a csúcsra, és ott meghallotta a boldogság madarának a hangját.
− Kedves fiam, te értem jöttél ide?
Vangcsia örömmel felelt.
− Igen, érted! Gyere velem, gyere le hozzánk, a népem éjjel-nappal arra vár, hogy meglásson téged!

A boldogság madara gyengéden megsimogatta Vangcsiát a szárnyával és énekelt neki. Vangcsia szeme visszaugrott a helyére, és most sokkal élesebben látott, mint azelőtt.
Minden sebe begyógyult, és erősebbnek érezte magát, mint valaha. A boldogság madara szárított hússal és szárított túróval vendégelte meg, és nektárral itatta, majd visszarepítette a szülőfalujába. A hegytetőn értek földet.

− Mit kívánsz tulajdonképpen? – kérdezte a boldogság madara.
− Meleget és boldogságot, erdőket és virágokat, mezőket és folyókat – felelte Vangcsia.
A madár három halk kiáltást hallatott. Az első kiáltásra előbújt a nap a felhők mögül, s langyos szellő szállt alá az égből. A második kiáltásra erdők borították a hegyeket, virágok bukkantak elő, rigók és pacsirták énekeltek. A harmadik kiáltásra tiszta vizű folyók és zöld mezők tűntek elő, s fehér nyulak táncoltak vidáman a fűben.
Attól a naptól kezdve többet nem szenvedett szükséget annak a vidéknek a népe.

Szabó Enikő meseterapeuta gyűjteményéből

Hozzászólások
Szavazás
Mely párt jelöltjeit támogatja a vasárnapi önkormányzati választáson?











eredmények
szavazatok száma 663
szavazógép
2019-12-14: Irodalom - :

Hegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék 16. (Moyses Márton élete és tűzhalála)

Tekintélyes ember volt Kelemen Boldizsár tiszteletes, mértékkel távolságtartó, de amikor elbúcsúzott, görcsösen ölelte magához Hajdú Ödönt. Nem tudta magába fojtani a szenzációs hírt, egyenesen a lakótelepre ment a lányához, a vejéhez, a néptelen utcán nem lépegetett méltóságosan, hanem gyermek módra húzta lábait a friss hóban, két szép árkot hagyva maga után, aztán trappolt, mint a csikók, ami nem illett túlságosan egy paphoz, de az eufória furcsa dolgokat tud művelni még az ember lábszárával, bokájával is.
2019-12-14: Kiscimbora - :

Mese a törött vízhordó edényről

Kínai tanmese