Kínában egy vízhordónak volt két nagy cserépedénye. Annak a rúdnak egy-egy végén lógtak, amelyet a vállán hordott a pataktól a házáig. Az egyik edényen volt egy repedés, a másik azonban tökéletes volt.

A pataktól a házig tartó hosszú út végén a megrepedt edény többnyire már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, a vízhordó csak másfél edény vizet szállított naponta a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz hibátlanul tette a dolgát. Szegény törött cserép elszégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultul érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után az egyik napon megszólította a vízhordót a pataknál:
– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.

A vízhordó így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s a másikon nem? Én a te hibádról mindig is tudtam, s az ösvénynek erre az oldalára virágmagokat szórtam. Mindennap te locsoltad őket, amíg a pataktól hazafelé ballagtunk. Két éve szedem nap mint nap ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha te nem lennél, s nem olyan lennél, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat. Ne szégyelld hát mivoltodat!

Szabó Enikő meseterapeuta gyűjteményéből