Nincs olyan ember, akinek a lelkét ne érintené meg ez a könyv, vagy ne csalna akár könnyeket a szemébe, felidézve a saját gyermekkorát – mondta elöljáróban Kolcsár József színművész Csernik-Pál Szende mesemondó és lábbábos Meselélek című, első, önéletrajzi kötetének bemutatóján hétfőn a Tein Teaházban. A házigazda múltról, jelenről, jövőről faggatta a szerzőt, beszélgetés közben pedig mindketten részleteket olvastak fel a könyvből.
Sepsiszentgyörgyön született, de sokat tartózkodott nagyszüleinél Dálnokon, inkább erről ír a kötetben – vallotta a mesemondó, aki sajátos egyéni stílusában ezúttal az életéről mesélt. Az egykori 4-es általánosba járt, és sok fontos dolgot tanult a tanító nénijétől, aki maga is jelen volt a könyvbemutatón. A művészeti líceumot nagyon szerette, de végzősként még nem volt kész a pályaválasztásra. Végül anya lett, amire sokáig készült, hisz 14 éves koráig babázott, és csak meséket olvasott.
Iskola után angolt tanított, aztán titkárnő volt egy cégnél. Gyermekei születése után Magyarországra költöztek, Szendehelyen, majd Vácon laktak. Először szőlőt szedett, aztán keramikusként dolgozott, és egy szeretetkórházban időseket gondozott, akiknek gyakran verseket olvasott fel. Őt magát mindig a boldogság ihlette versírásra, jelentette ki, majd általános derültség közepette elmondta: talán azért lett mesemondó, mert harmadik leányként őt nem mindig hallgatta meg az anyukája, a sok belefojtott szó pedig így tör elő.
Visszaemlékezései előbb Facebook-bejegyzések formájában láttak napvilágot, majd több ismerőse ösztönzésére született meg a Meselélek című, verseket és rövid prózai szövegeket egyaránt tartalmazó kötet, melyet inkább felnőtteknek írt, de a gyermekek számára is szórakoztató olvasmány. A dálnoki gyermekkori események gyakran visszaköszönnek a jelenben, és segítenek neki eligazodni a világban. Amint hallhattuk, a hit rendkívül fontos számára, többször is alkalma volt megtapasztalni Isten segítségét. Voltak nagyon nehéz időszakok az életében, egyszer például lakás nélkül maradt a gyermekeivel, és egy szülőtársuknál, majd a váci Waldorf-óvodában laktak...
Gyermekkora maga a mennyország volt számára, ezért felnőttkorában is visszajárt nagyszüleihez, és igyekezett kifejezni irántuk érzett szeretetét, amíg csak tehette. Halálukat úgy írja le a könyvben, mint egy mesét, tragikus hangvételnek nyoma sincs ezekben a részekben. Úgy véli, az elmúlás része az életnek, ezért – ha természetesen történik, és el tud búcsúzni szeretteitől az ember – akár megnyugtató is lehet.
Szende jelenleg Honton él a párjával, aki keramikus, és aki egészen otthoni környezetet teremtett neki. Sütőkemencéjük van, csirkét, libát, kacsát, disznót tartanak. Korábban hét kecskéjük és tehenük is volt, s talán még lovat is vásárolt volna a férje, ha nem ellenkezett volna. Egyre többet utazik szerte a világban, amit nagyon nehéz összeegyeztetni az állattartással... Örül, ha hívják, és tovább élheti a Jóisten meséjét, mely a dálnoki pataktól az Óperenciás-tengeren túlra is elrepítette.
Végezetül elmondta: a második könyvében utazásairól mesél, és titokban bízik abban, hogy nagymamája házában lesz ő is nagymama.
