László Zsuzsa
A tavaly december elején megfogadtam, hogy szépen, lazán fogom kezelni az ünnepekre való felkészülést, és nem pánikolok akkor sem, ha karácsonykor odaégetem a sültet, miközben még mindig a fát próbálom megállítani a lábán. És hogy, hogy nem, minden összejött. A vacsorának sikere volt, az ajándékok is időben bekerültek a fa alá, amit egy kis csellel (spárgával könyvespolchoz igazítva) sikerült stabilizálni. Jó hangulatú, meghitt esténk volt. A szilveszterre sem görcsöltem rá, ahol és ahogy lesz alapon az is bejött. Nagyon úgy néz ki, van abban valami igazság, hogy ha az ember egy kicsit nyugisabban áll a dolgokhoz, azok egyszer csak elkezdenek működni. Érdekes.
Elhatároztam, hogy ez idén is és ezentúl már mindig így lesz. Talán egyszerűen csak kezdek leszokni arról, hogy mindent kézben akarjak tartani? Irányítani és felügyelni. Nem azt jelenti, hogy feladom, inkább csak alábbhagyom egy kicsit. Hadd menjenek a dolgok a maguk mentén. Szóval győzködöm magam, hogy így kell ezt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bár a levegőben már lebegnie kellene valami ünnepi hangulatnak, én még nem nagyon érzem. Keresem is rá a magyarázatot. Nincs igazi tél, hiányzik a hó, napokig nem süt ki a nap? Pedig már szólnak a karácsonyi dalok, kikerülnek mindenhová a díszek, gyúlnak a gyertyák. Talán túl sok a rossz hír, a közeli és távolabbi veszteségek, olyan sok a kedvtelen, szomorú, morcos ember. A türelmetlen, fáradt és ideges. Vagy csak én látom így? Lehet ez csak a szokásos év végi fáradtság, a sötét délutánok okozta téli depresszió? Lehet. Pedig idén jó későre érkezett a tél. Nincs kizárva, hogy ez is bekavart.
Valahogy nem ehhez vagyunk szokva. Megbolygat, megzavar ez az összevisszaság. Mintha kezdenénk kibillenni valamiféle egyensúlyból, talán most kezdjük érezni igazából, hogy nincs minden rendjén velünk, körülöttünk. Visszük a hétköznapokat, működtetjük az életünket, csakhogy egyre gyakrabban botladozunk. És szorongunk. A tönkretett természet, a háborúk, migráció, a sok betegség, a nemek körüli őrület, az infláció, az összeesküvés-elméletek és mi minden egyéb miatt. Könnyen bele tudunk bonyolódni a világ összes bajába. És mindez nem vicc, persze. Egyáltalán nem az. Van a levegőben valami, ami nyugtalanná tesz. Miközben visszük mégis a hétköznapokat. Sokszor kimondottan ügyesen, sikeresen. Megélve a boldogság, az öröm pillanatait.
Elkanyarodtam szokás szerint, visszatérek. A tavalyi decemberről beszéltem, az ünnepekről. Hogy szépen, pánikrohamoktól mentesen zajlott le minden. És nem lesz ez másként most sem. Mert így akarom. Csak azért is. Félretolom a világ összes nyomorát, megoldani többnyire úgysem én fogom. És ha kívülről valamiért (még) nem is érint meg az ünnepek szele, elkezdek készülődni mégis. Magamban kell megtalálnom, megteremtenem az ünnepeket is, mint sok minden mást, és ha nem görcsölök rá, egészen jól sikerül. Megélve az öröm, a boldogság pillanatait. És bár rajtuk a szemem, figyelek, hagyom mégis, hogy a dolgok szépen, a maguk rendje szerint történjenek.
Lehet, hogy a fánk megint ki lesz bogozva, de a vacsorára izgatottan készülök, valami nagyon újat, mást akarok kipróbálni. És ha elég laza vagyok, ez is összejön...
