Fekete-fehér fénykép, színei összemosódnak már kissé, inkább világos- és sötétszürkék váltakozása, a fénykép bal oldalán – mint pajzsot nézzük, hisz a felvétel védőeszköz: a felejtés ellen óv – feldíszített karácsonyfa, a színek (mert minden világos- és sötétszürke) nem megkülönböztethetőek, de a gömbök minden bizonnyal színesek, és a szaloncukrok csomagolópapírjai is, a kornak megfelelően élénk arany és csillogó ezüst váltogatja a pirosat, zöldet (akkor még a fehér kinn volt az ablakon túl, elterülve, karácsony estéjén menetrendszerűen pelyhezve), a karácsonyfa mellett kisszéken állva négy- (?) vagy inkább ötéves (?) forma fiúcska, régen volt már, az emlékek halványodnak, és aki megmondaná pontos életkorát az összevont szemöldökű gyereknek, már a túlsó partról nézi a fényképet, a fiún kockás ing, valami sötét színű nadrág (akkor pantallónak hívták), ünnepi ruházatától a fején viselt kalap és lábán a házicipő üt el, a fejfedő az épp megkezdett indiánregények okán szükségeltetett (igen, a gyermek négyévesen folyékonyan olvasott), a műszőrrel bélelt papucs pedig a hideg miatt, mert bár égett a tűz a csempekályhában, a tisztaszobát egyetlen napi fűtéssel nem lehetett kimelegíteni, és hát az ünnephez – a nagy ünnephez, az egész évben várthoz – úgy illett, hogy méltóak legyenek a körülmények is, a púposra vetett ágy, a naftalinszagú szekrény, tetején a porcelánfigurák és valami híres festmény lenyomata díszes keretben a falon, igen, ilyen volt a tisztaszoba, ahol a karácsonyfa állt, mellette kisszéken pózolva az összevont szemöldökű fiúcska, fején kalap, lábán papucs, mellette pedig nővére, aki hét évvel nagyobb nála, sudár növésű, az emelvény sem tudja kiegyenlíteni magasságukat, a lányon loknis szoknya és fehér blúz, lábán szintén bélelt papucs, ő mosolyog, és ekkor – de hát ez a fényképen nem látszik, nem is látszódhat, hiszen a fotográfia néma lenyomata egy elmúlt pillanatnak – megszólal a fiúcska: az egész egy kalap sz...rt nem ér, nővére tovább mosolyog, még nem fogja fel szavainak értelmét, édesanyja azonban (aki nincs rajta a fényképen, valahol a háttérben áll) elsírja magát, édesapja meglepetettségében lenyomja a fényképezőgép exponálógombját, így hát a pillanat megörökítődik, a felvétel később belekerül egy fényképalbumba, mely aztán sokszor jár kézről kézre családi körben, a nagy, az egész évben várt ünnepen mindig derűs emlékezésre adva okot, hogy mit is mondott a fiúcska, de az, hogy miért mondta, ritkán kerül szóba, és idővel el is felejtődik a konkrét tárgyi valóság, csak annyi marad meg, hogy a gyermek nem kapta meg azt a játékot, amire oly nagyon vágyott, hát azért tört ki belőle a keserűség, azért az összevont szemöldök és a haragos tekintet, és azért sírta el magát édesanyja is, aki nincs a fényképen, és aki többé soha nem is lesz már egyetlen fényképen sem rajta, és azért rándult keserű görcsbe édesapja ujja a fényképezőgép exponálógombja felett, de hát ő sem nyomja le már egyetlen fényképezőgép exponálógombját sem.

Az album ma este is lekerül a polcról, kézről kézre jár majd családi körben, a világos-sötét szürke képhez érve a régi történeten ma is elmerengünk. Már nem ugyanazok nézzük a felvételt, de ugyanazzal a szeretettel gondolunk az egykori karácsonyokra. És az a játék sem hiányzik ma már, de akik nincsenek rajta a fényképen, annál jobban. Bár, ha figyelmesen nézem, a gyertyák lángjában arcukat látom. A kicsinyke csóva meglebben.

Angyal járt itt, mondják.