Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Moyses Márton élete és tűzhalálaHegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék /19.

2020. január 4., szombat, Irodalom

Délután Kovács János tiszteletes kocsisa lószekérrel jött be Nagyajtáról, hozta magával Piroskát, a Marci nővérét, Julianna asszonyt, Jancsi édesanyját, összeszedték a személyes holmikat a bentlakásban, fölpakolták a saroglyába, s a két szürke hazakocogott velük.

  • Péter Alpár grafikája
    Péter Alpár grafikája

Szomorú szertartás volt. A bentlakók közössége sorfalat állt a folyosón, amikor elvonultak.*
Eigel Ernő iskolaigazgatót kivételes képességekkel, kifinomult intelligenciával áldotta meg a Teremtő, de a külső világ gőzhengerét nem tudta elhárítani. A tanári kar határozatát felküldték gyorspostán a Magyar Autonóm Tartomány tanfelügyelőségére, ezzel akarta távol tartani a líceumtól a külső világot, de a hatalom a meghajolt fűszálat sem tűrte. Brigád jött Marosvásárhelyről, Szilágyi Margit főtanfelügyelő vezette azt, pártutasításra ki kellett vizsgálni a súlyos fegyelmi kihágást.
Szembekötősdit játszott két-háromtucatnyi, jobb sorsra érdemes magyar pedagógus. Éjszakába nyúló gyűlést tartottak, a felsőbbrendű szocialista erkölcsöt köszörülték élesnél is élesebbre, a szocialista nevelést kérték számon, mindenki hibás egy olyan intézetben – mondták –, ahonnan négy reakciós felfogású tanuló megszökik, ellenforradalmárok közé vegyül. Még szerencse, hogy ez a két semmirekellő visszatért, nem követték el a határsértés bűnét, de az iskolában nincs semmi keresnivalójuk.
Aztán elsimultak a szennyes habok, a brigád visszament Marosvásárhelyre, az elvtársak is beletörődtek, hogy két tanulót elnyelt a nagyvilág, nyomuk veszett, kettőt kicsaptak, otthon kuksolnak Nagyajtán.
Egy személy nem tudott beletörődni abba, hogy az úthenger mindenkit szétlapított.
Bodor Levente indult meg, aki korban és hitben a fiatalok világához tartozott. Biciklire pattant, s késő délután megérkezett Nagyajtára, a Moyses-portára. Otthon volt a csonka család, a nagymama az ágyban, Éva, a kisebbik lány paszulyt bontott egy venyigekosár fölé hajolva, Piroska főzött, Marci az asztal mellett ült, valamilyen folyóiratot olvasott.
– Adjon Isten, nagymama, jó napot, lányok, szervusz, Marci – köszönt kedvesen a Lantosnak gúnyolt számtantanár.
– Adjon Isten, tanár úr! – fogadta Piroska. – Mi járatban itt, ahol a madár sem jár? Foglaljon helyet nálunk, nehogy elvigye az álmunkat.
Kötényével letörülte az egyik hokedlit, s az asztal mellé taszította.
– A gond hozott ide, Piroska. Jól ismerem a helyzetüket, és tisztában vagyok Marci értékeivel. Meg kell menteni valahogy.
– Hogy lehetne megmenteni, ha kicsapták?
– Úgy, hogy nem csak egy magyar iskola van Székelyföldön.
Erre Marci is megmozdult, hírhedt merevsége feloldódott, úgy nézett kedvenc tanárára, mint a tanítványok Krisztusra a Tábor-hegyen.
– Van némi ismeretségem Marosvásárhelyen. Most itt csak azt akarom tudni, hogy hajlandó lenne ez az ökörfejű öszvér eljönni velem, és ha sikerül, akkor folytatná-e ott az iskolát? Nehogy üresbe ugorjak.
Még az öszvér természetű embereknél is elpattan a húr, Marci elsírta magát, felugrott, ráborult a tanár mellére, ott rázta föl-le, föl-le a fejét, ezzel jelezte, hogy szívesen tanulna tovább, ott, messze a Székelyföld fővárosában.
Bodor Levente két szabadnapot kért az igazgatóságtól, édesanyját kell kórházba vinni, mondta, s fölutazott Marosvásárhelyre, a Bolyai Farkas Líceum igazgatójához, Kozma Bélához. Rég nem találkozott kedves barátjával, vele kezdte az egyezkedést. A lakásán kereste föl, mert a telefon a legveszélyesebb eszköz volt akkor.
Mindent elmondott kedves tanítványáról. Az észbontó kalandot, a nyakasságot, a lobbanékonyságot, mindent.
– De a gyerek nagyon tehetséges – folytatta. – Hatalmas bűnt követünk el, ha parlagon hagyjuk, Nagyajtán tehéngondozó lesz belőle. Ismerem, és bizonyára te is ismered Szilágyi Margit tanfelügyelő asszonyt, láttuk rajta, amikor Baróton levezette a nagygyűlést, hogy nem meggyőződése szerint beszél. Mindenható pártunk parancsol neki. Ha őt meg tudnánk győzni, hogy hunyja be legalább az egyik szép szemét, fölvennéd Moyses Mártont a Bolyai Farkas Líceumba?
Kozma Béla jól ismerte régi barátját. Ha Bodor Levente így tud lelkesülni valamiért, ha képes volt tanév közben Marosvásárhelyre utazni, akkor annak komoly oka van. Akkor meg kell jól gondolni,  miképpen, de segíteni kell.
– Tudod, Levente, milyen sokra értékelem a véleményed, régi harcosok vagyunk. Menjünk el ketten Margóhoz, persze hogy jól ismerem, s ha ő tartja a hátát, mégiscsak hivatalos szerv a tanfelügyelőség, akkor bedugjuk az egyik IX. osztályba a protezsáltadat. Hogy is hívják?
– Moyses Márton.
– Furcsa név. Miféle szerzet?
– Az apja brassói szász volt, de lelkes székellyé lett. Az anyja nagyajtai, kurtanemes fajta a Péterffy famíliából. Ritka keveredés a szász és székely között. Sajnos, az apa meghalt, utána ment a felesége is, jelenleg Marci apátlan-anyátlan árva, leng, mint száraz fűszál a szélben.
Szilágyi Margit feketével kínálta őket, amikor csengetésükre beengedte a lakásba. Akkor a kávé luxusnak számított.
Kozma Béla rábízta a nem hétköznapi feladatot a barátjára, győzze meg ő a főtanfelügyelőt, hogy az forduljon meg a damaszkuszi úton.
Nem volt pardon, Lantos Leventének itt is szózatolni kellett, ez esetben nem kamasz lányok és fiúk előtt, mint Baróton, hanem a nagy tekintélyű főtanfelügyelő előtt.
Gyönyörű körmondatokban kezdte dicsérni tanítványa szorgalmát, magasztalta alkotó fantáziáját, acélos logikáját, szólt a munkabírásáról, és azt sem hallgatta el, hogy Moyses Mártont a diáktársai már második Bolyai Jánosnak nevezik.
– Épp itt, Marosvásárhelyen nőtt nagyra a világhírű székely zseni – lendült bele még nagyobb hévvel Lantos Levente –, de jó lenne, ha…
– Elég! Elég, kedves kolléga úr – szólt Margit asszony. – Nekem az nagyobbat nyom a latban, hogy a Bolyai Farkas Líceum híres igazgatója képes volt eljönni a barátjával hozzám, hogy letörje egy nebulóért az ajtóm kilincsét. Aztán Eigel Ernő igazgatóval is volt a tegnap egy nem mindennapi telefonbeszélgetésem… Felvesszük a híres pernahajdert, s ösztöndíj is lesz, ha már apátlan-anyátlan árva. A Bolyai Líceumot kihagyjuk a körlevélből, nem értesítjük arról, hogy Baróton kicsaptak két tekergőt, így Kozma Béla úr moshatja a kezeit.
Derűsen, fölszabadultan folytatták még erről-arról a beszélgetést, aztán a vendégek elköszöntek. Mindhárman hitték, hogy a pedagógia nyikorgó csuklós tengelyét megolajozták egy kicsit.
Egy hét elteltével Moyses Márton már – ahogy akkortájt mondták – „bolyaista” volt a székely fővárosban.
***
Az első napokban úgy bolyongott Marci az utcákon, mint az alvajárók, meg-megállt egy-egy timpanon, oszlop vagy kapubejárat előtt, dörmögött, motyogott, aki látta és hallotta, meglengette a tenyerét a homloka előtt, jelezte, hogy ennek a fiúnak egy kereke hiányzik, vagy eggyel több van.
Sokkolta az új, nagy élmény, meg is indult szokásos monológja:
„Mintha nagyító üvegen keresztül látnám a világot! Mintha meseországban lennék! Ez nem lehet igaz! A Kultúrpalota! A mese forrásánál éltem mostanig, Kisbacon volt Mekka, s most, lám, itt van az üvegfestményeken az egész székely mitológia. Táltosok, Csaba királyfi, Réka királyné, Kádár Kata, Budai Ilona! Vonal- és színorgia! Észveszejtő a Tükörterem! A végtelenség illúziója! Hát a Cifrapalota? A tornyát a mesék kacsalábon forgó palotájából emelte át ide egy jóságos tündér! És a Görög-ház, ahol megszállt Petőfi! A Teleki Téka! A Vártemplom! Baróton Bartha János tanár úr az irodalmi körön kitüzesedett arccal beszélt Adyról, Lédáról, Párizsról, a „szent ámulások” városáról. Nekem ez a „szent ámulások” városa Marosvásárhely! Van ehhez fogható ékesség? Épületcsodák, dicső múlt, nagy szellemek! Bolyai János, a zseni, akiről engem is elkereszteltek. Vajon méltó leszek valaha is hozzá? Vajon csak a vak véletlen vezérelt engem a Bolyaiak városába, vagy titkos törvény, amit nem ismerünk? Vajon nem a szellem kerekedett a szürke anyag fölé, amikor új világot teremtett a semmiből a zseni? Egyáltalán mi a semmi? Én voltam a semmi, amikor kicsaptak az iskolából. S ki vagyok most? Mi vagyok most? A semmiből nincs visszatérés a létezőbe! Vagy a semmi is valami? Igen, a semmi is létező valóság, mert bolyaista lettem.”
Az új osztálytársak szívesen fogadták, tudtak Kriza Jánosról, Benedek Elekről, Gaál Mózesről, ezáltal rá is fénysugár hullott, érezte, Erdővidék nagy szellemei itt sem engedték el a kezét.
De igazi szenzáció az első jegye volt matekből. Híres volt Pálffy Antal, azaz Tóni bácsi a szigoráról, úgy tartotta a szóbeszéd, könnyebb a szivárvány alatt átbújni, mint tízest kapni nála.
És ez a rőt hajú újonc, aki úgy bukkant fel év közben, mint egy tengeralattjáró, megkapta a 10-est!
Magasra hágott Marci tekintélye, nem firtatták tovább, honnan jött, miért jött, ha homályos is a múltja, ha ötvenhatot is emlegetnek a háta mögött suttogva, jó fej, méltó arra, hogy bolyaista legyen.
Belül csillogott Marci, de a külseje nem, a ruházata gyarló, szegényes volt, emiatt szorongott az osztályteremben és szünetekben a folyosón, nagylábujjánál kilyukadt a tornacipő, a nadrágjára foltot vetett Piroska, mert a térdén kilyukadt, amikor a határszélen kúsztak, a téli posztókabátját neki adta, de azt soha nem gombolta be, ne tűnjön fel, hogy fordítva vannak a gombok, nem úgy, mint a férfiaké. Rendszerint panyókára vetve hordta.
A könyvtárban érezte jól magát. Búvóhely volt egy fal melletti asztal, ahol olvashatott kedvére, falta a regényeket, átszáguldott versesköteteken, a szaklapokban a fizika, a matematika, a biológia új felfedezésein töprengett, a Scienciam spatii, A tér igaz tudománya hol lebunkózta, hol fölemelte, az eszménykép, Bolyai János nagyságába beleszédült.
Más hír is föllobbant a későn érkezett iskolatársról. Az, hogy verseket ír. A bentlakásban semmi sem maradhatott titokban, ott úgy éltek ők, mint a méhek vagy a hangyák, látszólag egymás hegyén-hátán, mégis csodálatos rendben, Marci a hálóban olvasott fel először, szemébe mondták, nem nagyon értik a verseket, de a feszültség, ami azokban van, izgalmas, érdemes tovább kísérletezni.
A Bolyai Farkas Líceumban az volt a szokás, hogy szünetekben sétáltak a folyosón, a fiúk udvaroltak, mindenik megkereste az ideálját, így nevezték akkor a barátnőt, egymáshoz igazították a lépteiket, és beszélgettek. Egyik nagyszünetben magas, hosszú arcú fiú szólította meg Marcit:
– Te vagy a matekzseni? Jól fogna nekünk egy második Bolyai János. Én Gálfalvi György vagyok a IX. B-ből – s nyújtotta a kezét.
– Moyses Márton, IX. A.
– Jó érdekes neved van. Milyen bokorban termettél?
– Apám szász volt, anyám székely. Péterffy-lány. Amíg éltek.
– Hűha. Akkor te tetőtől talpig árva vagy?
– Igen, árva vagyok. De tudod, az ember ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
– Így ismered József Attilát? Én is bolondja vagyok. Verseket is írsz? Matek és líra?
– Igen. Írok.
– Javaslom, iratkozzál be az iskola irodalomkörébe. Meglátod, hogy sistereg ott mindenkinek az agya. Már amikor nem füstöl.
Így kezdődött a barátságuk. Az irodalom volt a keresztelővíz, az avatta be őket a purgatórium nevezetű szektába.
Első hivatalos lépés az irodalom irányába! Alig akarta hinni, hogy ő, a nagyajtai éhenkórász a híres Bolyai Farkas Líceum szárnypróbálgató titánjai közé csöppent.
Itt már vita is kialakult, keresték a kijáratot a hagyományos témákból, közhelyekből, versformákból, de legtöbbször visszazuhantak, mint Sziszü­phosz köve a csúcs előtt, érthetetlen szókeverék lett a kínkeserves vajúdás eredménye, mert az igazságot kimondani nem lehetett még körön sem, s annak az elrejtésében nem volt elég gyakorlatuk.

*Kovács Jánost kovácsinasnak szerződtette el az apja.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy őszig zárva maradnak az iskolák?







eredmények
szavazatok száma 2163
szavazógép
2020-01-04: Vélemény - :

Traian Ungureanu: Felejtéskultúra (30 év után: a történelem eltűnése)

A történelemmel szembeni derűs érdektelenség a kommunizmus összeomlásánál kiterjedtebb átalakulás eredménye. A folyamat természetesen a kommunizmus bukásával kezdődött és e változás nélkül nem lett volna lehetséges.
2020-01-04: Életutak - Csinta Samu:

Emléktúra a táncsétányon (Beszélgetés Deák Gyulával, a harmincéves Háromszék Táncegyüttes igazgatójával)

A Táncsétány című, harminc év történéseit magában foglaló előadással készül megünnepelni fennállásának harmincadik évfordulóját a Háromszék Táncegyüttes. Az intézményt kezdetektől fogva irányító Deák Gyulával eredettörténetről, „vérzivataros” pillanatokról és a „kiöregedő” táncosokról egyaránt beszélgettünk.