Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Beszélgetés Deák Gyulával, a harmincéves Háromszék Táncegyüttes igazgatójávalEmléktúra a táncsétányon

2020. január 4., szombat, Életutak

A Táncsétány című, harminc év történéseit magában foglaló előadással készül megünnepelni fennállásának harmincadik évfordulóját a Háromszék Táncegyüttes. Az intézményt kezdetektől fogva irányító Deák Gyulával eredettörténetről, „vérzivataros” pillanatokról és a „kiöregedő” táncosokról egyaránt beszélgettünk.

  • Fotó: Albert Levente
    Fotó: Albert Levente

– Ki kit talált meg: a néptánc, a népi kultúra Deák Gyulát, vagy fordítva történt?
– Minden azt követően kezdődött, hogy egyetemista lettem Kolozsváron. Korábban semmiféle kapcsolatom nem volt a néptáncos világgal, a falujárással, városi gyerekként, Marosvásárhelyen nőttem fel. Bár kézdivásárhelyi nagyszülőkkel is rendelkeztem, közvetlen falusi tapasztalatokra nem nagyon tehettem szert, hiszen Kézdi igen hamar polgárosult. Közel negyven éve Panek Kati révén ismertem meg Kallós Zoli bácsit, igazából vele, mellette, a közös utazásaink során jártam ki egy roppant fontos iskolát. Akkoriban szívtam magamba mindent, olyan világgal, olyan tárgyakkal találkoztam, olyan emberekkel beszélgethettem, akikkel másképp talán soha.

– Mindez a tapasztalat immár közel harminc éve a Háromszék Táncegyüttes szolgálatában áll, amelynek első és azóta is utolsó igazgatója. Ki kit nem engedett?
– Erre nincs válaszom, mert nem így terveztem, azaz igazából sehogy sem volt tervezve ez az egész. A Háromszék Táncegyüttes eredeténél Könczei Árpád állt, akinek akkor már volt egy népszerű stúdiócsoportja, ő kezdett lobbizni Orbán Árpád megyevezetőnél, akit én is olyan embernek ismertem meg, akinek fontos a magyarság. Nem voltam benne az előkészítésben, akkoriban Kézdivásárhelyen éltem, a csavargyár együttesét vezettem, onnan ismerhették a tevékenységemet, és született meg az ötlet: legyen Könczei a művészeti vezető, az adminisztrációs irányítást pedig vigyem én. Két nap haladékot kértem, utána jeleztem: jövök. Nulláról indultunk, semmink sem volt, a korábban működő Vadrózsák együttestől csak az alkalmazottakat örököltük két hónapra. Átvettük őket, hogy ne maradjanak fizetés nélkül, de egyértelműsítettük, hogy június-júliusban mindenkire versenyvizsga vár. Ezek után három ember maradt, Moldován István prímás, zenekarvezető, Soós Árpád brácsás és Gáspár Álmos nagybőgős. Hiába, a két táncvilág között akkora volt a különbség, hogy a kettőt nem lehetett volna összesimítani.

– Mi volt a leginkább vonzó a felkérésben? Nem sajnálta otthagyni, amit sikerült sínre tennie Kézdivásárhelyen?
– Nagyon hamar egyértelművé vált, hogy Kézdivásárhelyen sem lehet tovább úgy csinálni, ahogy az előző években, azaz a gyár által alkalmazott, a termelésből kiemelt emberekkel zenélni, táncolni. Rövidesen meg is szűnt az együttes. Nekem meg a Háromszéknél azt ajánlották fel, hogy majdnem ugyanazt csináljam, csak rendszerezettebb, hivatásos közegben. Gyakorlatilag szabad kezet kaptam, és ez gyakorlatilag változatlan maradt e harminc év során. Ötletek persze érkeznek, többségük használható is, és mi ezeket felkaroljuk. Az úgynevezett muszájfeladatok, amilyen a szórványban vagy a Szent György Napok alkalmával való fellépések, inkább megtisztelők, mintsem nyűgöt jelentsenek.

– Meddig látott harminc évvel ezelőtt, mire akarta beváltani az akkor kapott biankó csekket?
– Mindenekelőtt tele voltunk ambícióval, lelkesedéssel. Számomra plusz döntéshelyzetet jelentett, hogy el kellett fogadnom: a továbbiakban már nem táncolhatok az együttesben, mint ahogy azt tettem előtte Kézdivásárhelyen. De hát igazgatóként nagyon sok tennivaló várt, mindent a nulláról kezdtünk, nem volt időm unatkozni. Amúgy is fiatalokat kerestünk, elsősorban a tehetség számított, de a vizsgán a hajlékonyságot, rugalmasságot is teszteltük, gerincproblémák, lúdtalp kizárva. Olyan embereket alkalmaztunk, akikkel szót értettünk, láttuk róluk, hogy jó munkatársak lesznek. Könczei korábbi csapatának több tagja is bekerült, de például az én kézdivásárhelyi csoportomból is alkalmaztunk két táncost.

– Hol találtak zenészeket? Hiszen a forradalom után gyakorlatilag kiürült a zenészpult, aki tehette, Magyarországra ment érvényesülni.
– Ez valóban nehéz ügy volt. A prímás, Papp István Gázsa napokkal a bukaresti események után Budapestre telepedett, a korábbi zenészgárdából csak Moldován István maradt, de tíz év múlva ő is hazament Marosvásárhelyre. Moldován István, Soós Árpád és Gáspár Álmos alkotta azt a magot, amellyel útnak indultunk, de ez a felállás is hamarosan a múlté lett. Sok nehézség után sikerül 2000-ben szerződtetnünk az abban az évben Nagyváradon végző diákokból álló Palló Zenekart. De az sem volt könnyű pillanat, amikor 1995-ben Könczei Árpád is Budapestre távozott. Azt a helyzetet azzal hidaltuk át, hogy elkezdtünk vendégkoreográfusokat meghívni, addig ugyanis valamennyi előadásunkat Árpád állította színpadra. De ő is visszajárt, az Ábelt azután rendezte. A 2000-es évben pedig létrejött a Tamási Áron Színházzal való első közös produkciónk, a Vérnász.

– Miért jelentett ez különleges mérföldkövet az együttes életében?
– Én mindig színházi embernek tartottam magam elsősorban. Az egyetemi éveim alatt Kolozsváron többször statisztáltam Harag Györgynél, a kézdivásárhelyi kihelyezésem után is a népszínháznál kezdtem, a tánc másodlagos dologként került az életembe. A Vérnász kitűnő előadás volt, rengeteg díjat hozott, és anélkül, hogy vitatnám a színészek tehervállalását, a tánc nagymértékben fokozta az előadás erősségét. Ugyanakkor a táncosok nagyon sokat tanultak a Bocsárdi László rendező irányításával zajló munkafolyamatban, az önbizalmukat is jelentős mértékben megszilárdította. Az együttes igazából akkor teljesedett ki, amikor a pallós Molnár Szabolcs irányításával egy-két év alatt összeállt a Heveder, amelyet ma nyugodtan tekinthetünk a legjobb erdélyi zenekarnak.

– Ha egy zenekar beláthatatlan ideig is képes magas szintű teljesítményt nyújtani, a táncosok jóval hamarább „elhasználódnak”. Hogyan igyekeztek áthidalni ezt a természetesnek is tekinthető fogyást?
– Elsősorban egzisztenciális okokra vezethető vissza a tánckarban zajló fluktuáció, hiszen sokáig alattomosan kis béreket voltunk képesek fizetni. Ez a jelenség többször is vezetett kritikus pillanatokhoz, szerencsére azonban ez a folyamat az utóbbi egy-két évben jó irányba fordult, és magyarországi pályázati alapokból ma már fellépési díjat is tudunk fizetni. Mindez stabilizálta némileg a csapatot, és bár ma is akadnak eltávozók, már nem Angliába mennek mindenféle munkára a megélhetés érdekében, hanem a szakmában folytatják. Ez némileg enyhíti a fájdalmunkat. Többen mentek továbbtanulni is Budapestre a táncművészeti főiskolára, aztán ottragadtak. Zsuráfszky Zoltán, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes, korábban a Budapest Táncegyüttes vezetője is többjüket elcsábította, míg le nem ültünk, és el nem mondtam neki, mennyire nem tartjuk korrektnek az itt nevelt táncosok elszipkázását. De sokan közülük kitűnő szakemberekké nőtték ki magukat, meghatározó alakjai a magyar néptáncművészetnek.

– Mitől nőtte ki magát ilyen kitűnő iskolává a Háromszék Táncegyüttes?
– Nálunk nemcsak táncolni tanulnak meg, hanem igazi előadóművésszé válnak a táncosok. Ehhez fontos iskolát jelentenek a Tamási Áron Színházzal való, időről időre születő közös produkciók. Ugyanakkor amellett, hogy remekül táncolnak, szívből csinálják, és ez látszik is a színpadon. Élik, amit előadnak. Bár a technikai képzettségük is nagyon magas, azért nem éri el az egyetemi végzettséggel rendelkezőkét, ezzel a szívvel-lélekkel való előadásmóddal mégis sok esetben kapósabbak, mint a képzettebb kollégáik.

– Ma miért akar valaki a Háromszék tagja lenni?
– Ezt mi is szoktuk kérdezni az újonnan jelentkezőktől, a legjellemzőbb válasz az, hogy itt minden mástól eltérő munka folyik, és ő ebben szeretne részt venni. Valami hasonló vonzza a Magyarországról érkezetteket is, mert ilyen is van.

– Hogyan gondoskodnak a „kiöregedő” táncosokról?
– Arra még nem volt példa nálunk, hogy a férfiak közül bárki kiöregedett volna, előtte mindenki váltott. A nőket viszont nyugdíjba vonulásukig, azaz negyvennyolc éves korukig foglalkoztatjuk, miközben természetesen nem várjuk el tőlük, hogy úgy ugráljanak, mint a fiatalok. A színpadon viszont profi módon tudják hozni, amire nekünk szükségünk van.

– Melyik produkciójuk érte meg a legtöbb előadást?
– Talán az Erdélyország az én hazám című. Egy eredetileg iskolásoknak készült, hangszereket és viseleteket bemutató, magyarázatokkal teli előadás nőtte ki magát felnőttelőadássá, nyilván kevésbé didaktikus módon. Kiváló folklórműsor volt kiváló anyagokkal, kitűnő táncosokkal, amely mindenhol nagy sikert aratott. De valamennyi jelenlegi előadásunkat nagyon szeretem, érződik rajtuk, bennük a rengeteg munka, a mérhetetlen precizitás, a profizmus – és a már említett szív. Már-már a meghatódásig büszke vagyok erre a csapatra, szeretnék velük dolgozni, míg hagyja a Fennvaló.

 

Deák Gyula

Marosvásárhelyen született 1959. május 10-én. A Bolyai Gimnáziumban érettségizett 1978-ban, hat évvel később diplomázott gépészmérnökként a kolozsvári Műszaki Egyetemen. Mérnökként Kézdivásárhelyre kapott kihelyezést 1984-ben, ahol rövid időn belül a csavargyár tánccsoportjának irányítását bízták rá. 2010–2012-ben teatrológia és művészetszervezés szakon végzett a marosvásárhelyi színművészeti egyetemen. 1990. május 1-je óta a Háromszék Táncegyüttes igazgatója. Díjak, kitüntetések: A táncművészetért díjat vette át a tánc világnapján 2012. április 29-én, a Magyar Arany Érdemkeresztet kapta 2017. július 24-én. Nős, felesége, Péterffy Csilla tanárnő. Három gyermeke, két unokája van.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye a koronavírus miatt elrendelt hatósági intézkedésekről?








eredmények
szavazatok száma 2268
szavazógép
2020-01-04: Irodalom - :

Hegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék /19. (Moyses Márton élete és tűzhalála)

Délután Kovács János tiszteletes kocsisa lószekérrel jött be Nagyajtáról, hozta magával Piroskát, a Marci nővérét, Julianna asszonyt, Jancsi édesanyját, összeszedték a személyes holmikat a bentlakásban, fölpakolták a saroglyába, s a két szürke hazakocogott velük.
2020-01-04: Színház az egész világ - Nagy B. Sándor:

Brecht sikolya

A nyári szegedi bemutatót követően októberben mutatták be a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban is a Bocsárdi László által rendezett, a Szegedi Szabadtéri Játékokkal együttműködésben készült Koldusoperát, mely Bertolt Brecht eredeti szövegéhez hűen, három felvonásban került színpadra Sepsiszentgyörgyön.