A doni kálvária

2020. január 16., csütörtök, Történelmünk

Hetvenhét évvel ezelőtt, 1943. január 12-én vette kezdetét a magyar királyi 2. honvéd hadsereg súlyos áldozatokkal járó visszavonulása a Don-kanyarból, amely a „voronyezsi” vagy a „doni katasztrófaként” ismeretes. Az 1942-es nyári német offenzívába bevont román és olasz hadseregek is nagy veszteségeket szenvedtek, a románok 158 ezer, az olaszok pedig 122 ezer főt vesztettek. Habár a szovjet 40. hadsereg visszavetette a honvédeket, hadműveleti céljukat mégsem érték el a szovjetek, ugyanis nem tudtak sztálingrádi méretű katlant képezni a magyar 2. hadsereg körül. (...)

  • Sepsiszentgyörgyi megemlékezés. Fotó: Albert Levente
    Sepsiszentgyörgyi megemlékezés. Fotó: Albert Levente

(…) A magyar fél a hosszas tárgyalások végén egy hadsereg kiállításához járult hozzá. A keleti hadszíntérre küldendő közel 207 ezer fős hadsereg várható alkalmazása, területi és időbeli határai, személyi és anyagi veszteségeinek pótlása a tárgyalások során nem került szóba. (...)

A közhiedelemmel ellentétben nem „felesleges elemekből” tevődött össze a magyar 2. hadsereg állománya, hanem emberanyag szempontjából az ország területét egyenlően terhelték le úgy, hogy a fiatalabb korosztályokat minél kisebb mértékben vegyék igénybe. Ezért a kivonuló sorállomány 20 százaléka volt tényleges szolgálati idejét teljesítő honvéd, a fennmaradó hányadot a 30–45 év közötti korosztályok tartalékos állománya adta. Mivel a megnagyobbodott ország lakosságának közel 20 százaléka nemzetiségi volt, ezért úgy állították össze a kivonuló alakulatok legénységi állományát, hogy a nemzetiségek is arányosan kivegyék részüket a hadkötelezettségből. (...) A magyar 2. hadsereg tábornoki kara mellett az ezred- és zászlóaljparancsnokok zöme 45–50 év feletti volt, és becsülettel végigszolgálta az első világháborút. Ebből adódóan sokuk már nem tudta elviselni a harctéri megpróbáltatásokat, s pár hónap után betegen került a hátországba. A század- és szakaszparancsnokok esetében a hivatásos tiszthiány erősen éreztette hatását. (...) A mozgósított hadsereg 7000 főt kitevő tiszti állománynak felét, majd 1942 őszétől már több mint felét a tartalékos tisztek alkották. (…)

Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes több ízben is kérte a Heeresgruppe B ígért segítségét, hiszen a magyar 2. hadseregtől délre a románok és az olaszok vonalait már áttörték a szovjetek. 1943. január 2-án érkezett be a magyar–olasz állások érintkezési sávjába a Hans Cramer vezérőrnagy vezette kombinált hadtest, amely a B Hadseregcsoport 700 km-es védelmi szakaszán az egyetlen hadműveleti tartalék volt, s amelynek bevetését csak a Führer engedélyezhette. 1942 őszén a súlyos takarmányhiány miatt, nehogy a hadsereg lóállománya teljesen tönkremenjen, annak nagyobb része a frontvonal mögött 100–150 km-rel hátrébb létesített lóátteleltető állomásokra került. Ez a magyar 2. hadsereg 60 ezres lóállományának közel 80 százalékát érintette. Ezáltal a hadsereg mozgékonysága szinte a nullára csökkent, hiszen megfelelően gépesítve csupán az 1. tábori páncéloshadosztály volt, a tüzérség nagy része, a gyalogság és az egészségügyi alakulat javarészt lovakkal rendelkezett.

A sztálingrádi hadművelet részeként 1943. január 12-én indult meg a szovjet „gőzhenger” a magyar arcvonal-szakaszon. (...) Az erős „pergőtüzet” követően Uriv–Sztorozsevoje térségében indult meg a 7. könnyű hadosztály állásai ellen a páncélosokkal támogatott, kb. két hadosztály erejű gyalogsági támadás. A szombathelyi 35. gyalogezred parancsnoka, Vécsey Béla alezredes erről a következőket jelentette: „A tömegben támadó gyalogságnak (…) legjellemzőbb vonása, hogy minden tűzzel szemben érzéketlen volt (…) Mind a tisztek által megvizsgált hullákon, mind a nagyobb számban fogságba esett gyalogosokon a teljes leittasodás jelei voltak kétségkívül megállapíthatók.” A túlerejű támadás felmorzsolta a magyar védelem egy részét, ennek ellenére a többi honvéd alakulat ellenállása nem roppant össze. Sztorozsevojénál a losonci 23. gyalogezred bakái tartották állásaikat. A balassagyarmati 23/II. zászlóaljat január 12-én tizenegy harckocsikkal támogatott gyalogsági támadás érte. Délután 16 óra 19 perckor jelentették, hogy: „Az állás előtt erősen nőnek az orosz hullahegyek.” A következő nap délelőttjén megindított tizenkettedik tömegtámadásnál már a magyar állások mögött is megjelentek a szovjetek, de a 23-asok véres szuronyharcban kitörtek. Másnap, január 13-án Jány vezérezredes korlátozott célú ellentámadást indított Uriv tehermentesítésére, de a kegyetlen hideg és az időközben beérkezett szovjet erősítések miatt a kezdeti térnyerés után a magyar-német csapatok elakadtak. A szovjet páncélos ékek és a sítalpakon közlekedő gyalogság megkerülte az urivi hídfő északi és déli védőkörletét, és nyugati irányba haladtak tovább. Január 14-én a reggeli órákban Gyevicát teljesen körülvették, a 35. gyalogezred I. és II. zászlóaljának lőszere elfogyott, ekkor Vécsey Béla alezredes feltűzette a szuronyokat, és elrendelte a kitörést, ugyanígy tettek Sztorozsevojénál az egri 14-esek is.

1943. január 14-én a helyzet tovább súlyosbodott, hiszen Scsucsjénál 45 perces tüzérségi előkészítés vezette be az újabb szovjet támadást. Három hadosztály és kb. 100 harckocsi intézett támadást a hídfő előtti állásokat védő négy magyar zászlóalj ellen. A nap folyamán a 12. könnyű had­osztály kisebb-nagyobb ellenlökéseket hajtott végre, hogy az ellenséget kivesse állásaiból, de eredménytelenül. Tíz óra leforgása alatt elveszítette harcoló állományának 70 százalékát és tüzérségének 100 százalékát! A hőmérő higanyszála lassanként mínusz 46 fok alá süllyedt, s ekkor már az állásaikból kivetett honvédek elsősorban azért harcoltak, hogy éjszakára legyen fedél a fejük felett. A III. és IV. hadtest katonái kilátástalan harcot folytattak már január 12-étől, de a VII. hadtest honvédei még állásaikban tartottak ki, végül január 17-én, a kora reggeli órákban megkezdhették a visszavonulást. A III. hadtest szovjet nyomásra elszakadt a magyar zömétől, s a német 2. hadsereg utóvédjeként harcolt 1943. február 1-jéig, mikor is a hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy – a magyar hadtörténelemben példátlan módon – feloszlatta és sorsára hagyta a reá bízott katonák tízezreit. A III. hadtest részei harccsoportokba verődve kicsúsztak a szovjet gyűrűből, s csakúgy, mint a VII. hadtest részei, melyek az olasz és német visszavonulást fedezték, végül beérkeztek 1943. február elején a magyar gyülekezési körzetbe, Kijev környékére. A Don partjáról utoljára a 9. könnyű hadosztály vált le január 24-én.

A harcok alatt a sebesült honvédek többsége elesett. (...) Azokra sem várt jobb sors, akik szovjet hadifogságba estek, mivel a Vörös Hadsereg nem volt felkészülve nagyobb tömegű hadifogoly élelmezésére, elszállásolására, egészségügyi ellátására. 1943 telén-tavaszán ezért pusztult el oly sok magyar hadifogoly. Azoknak a földi maradványait, akik ottmaradtak az orosz hómezőkön, a helyi lakosság temette el. A bevonuló szovjet katonák a korábban gondosan kialakított magyar hősi temetőket a földdel tették egyenlővé.

A 2. hadsereg személyi vesztesége 1943. január–február folyamán kb. 50 ezer hősi halott, 50 ezer sebesült és 27–28 ezer hadifogoly, vagyis közel 127–128 ezer fő volt. A nehézfegyverzet teljes egészében elpusztult, az összesített anyagi veszteség közel 70 százalékos volt, amely összegszerűen 367 millió pengőt tett ki. A magyar 2. hadsereg maradványai 1943. április 24. és május 30. között tértek haza Magyarországra.

Babucs Zoltán (Magyarságkutató Intézet)

Hozzászólások
Szavazás
Ön be fogja oltatni magát koronavírus ellen?







eredmények
szavazatok száma 4454
szavazógép
2020-01-16: Család - :

Búcsú a dohánytól?

Több évtizednyi dohányzásellenes kampány után először csökkent világszerte a dohányos férfiak száma az Egészségügyi Világszervezet (WHO) elemzése szerint. A nőké már régebb visszaesett.
2020-01-16: Történelmünk - :

Nemzetközi sikerek (Ötéves az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület)

A hivatalos bejegyzésének ötéves évfordulóját január 16-án ünneplő Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület igen mozgalmas fél évtizedet tud maga mögött. Legnagyobb sikereként könyveli el, hogy munkáját értékeli a nemzetközi szakmai közösség: tavaly a Genealógiai és Heraldikai Világszövetség tagjává fogadták olyan körülmények között, hogy a nemzetközi konföderáció alapszabályzata szerint egy országból csak egyetlen címertani és szintén egy családkutató szervezet vagy intézmény lehet a világszövetség tagja, és csak kivételes esetben más is. Ez kivételes eset, hiszen Romániából az Országos Heraldikai, Genealógiai és Pecséttani Bizottság, valamint a jászvásári székhelyű Sever Zotta Genealógiai és Heraldikai Intézet már tagja volt a nemzetközi szervezetnek.