Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

A magyar kultúra napjaOstorzúgásban ének - Farkas Árpád egybegyűjtött versei

2020. január 18., szombat, Irodalom

Az irodalom selyemútjának útjelző táblái a szállóigék. Súlyos tartalmú összetétel a szállóige, második tagja az Úr szavát is jelenti. Olyan fajtája a közhelynek, amelyik elkopni nem tud, idő múlásával fényleni kezd, mint a karátos aranypénz. Elszakad a szerzőtől, ívfénnyé változik, asszociációkat kelt.

Egyéni vagy nemzeti sorsot robbant tudatunkban, ha halljuk, ha olvassuk:
Vitézek! mi lehet…, Földiekkel játszó…, Régi dicsőségünk…, Megfogyva bár, de törve nem…, Nem adhatok mást, csak mi lényegem…, Habár fölül a gálya…, Fiaim, csak énekeljetek!…, Itt a nagy halott előttünk…, Szeretném, ha szeretnének…, Semmiért egészen…, Ki viszi át…, Fától fáig…, allegro-barbaro-jelen…
Himnuszba, ódába, ditirambusba illik minden ilyen foszlány, szótömb, szóbokor. Szövegcsomók. Összefogják a hálót.

Százféle útja, módja van egy életmű megközelítésének.
Farkas Árpád most megjelent válogatott versgyűjteményét* emócióktól fűtve, boldog örömmel vehetjük újólag magunkhoz (Ez az ő szava: „Nem zabál, ha éhes, nem eszik – / az élelmet magához veszi!” (Lipovánok)
Újólag, mert valamire való irodalmár hozzá csakis visszatérhet, hisz 1968 óta (Akkor jelent meg első verseskönyve, a Másnapos ének), vagyis több mint ötven éve, jelen van az irodalomban. Olvassuk, szavaljuk, tanítjuk, idézzük. Tetemrehívása mindennapos.

Igen, boldog örömmel indulunk el az erdélyi táj ösvényén, aminek a két oldalán kakasmandikó, szarkaláb, búzavirág nyílik. Erdélyi ez a táj, nem is lehetne más, a legerdélyibb ma élő költő tere.
S mindjárt a gyűjteményes kötet elején egy vers, aminek már a címe szállóige: Apáink arcán.
Ha nem olvassuk el azonnal a verset, a cím önmagába messze visz. Doberdó nagy hegyére, a Don kanyarba, a Gulágra. Ezrek, százezrek pusztultak el értelmetlenül, fiatalon, a férfiidő legszebb korában. Zömmel családapák.

Szokás Erdélyben, hogy az elköltözöttet a kert végében, otthonos lapályban temetik el. A sírokat ellepi a fű, a harangvirág, a margaréta. Megkaszálják a hantot, a szénafüvet megszárítják, fejős tehén elé teszik. Így kerül be az elköltözött ismét az élet körforgásába.
Ez is föltámadás. Újjászületés. Azok az apák pihennek itt, a kert végében, akik mégiscsak hazatértek vad, idegen földekről, harcterekről. Nem ok nélkül nevezik ott a telket életszernek.
Szósűrítéssel, templomba illő áhítattal hangzik el a figyelmeztetés: „csak lábujjhegyen, halkan!: / apáink hűlő, drága arcán járunk.”
Felemelő és megrázó élmény a hazatérés. Tudjuk Adytól. A Föl-föl dobott kő szimbólum él a tudatunkban.

Farkas Árpád példás hűsége a röghöz, a székelységhez, Erdélyhez legendába illő. Választott szülőföldjéről, Háromszékről csak felolvasásokra, írói találkozásokra mozdul ki, éppen ezért lendül nagyot bennünk az érzeleminga, ha a megérkezés áhítatáról olvasunk. Úgy fogadja vissza fiát ez a föld, mint anya a gyermekét, szinte halljuk a gyermek József Attilát dédelgető, babusgató mamát: „A szülőföld ölébe felkap. / Csucsujgat: megjöttél szentem, / zavartan kabátgombommal / babrál, s kicsit meglepetten / tapogatja ki azt az egykori / gyermeket bennem.” (Hazatérés)
És sorjáznak későbbi köteteiben is a hűség-versek: Várad felé, Határátkelés, Idegenben, Itthoni Hamlet, Maradok…

Jeles szakírók, kiváló pályatársak nevezik egyik alkotását a versnek. A határozott névelő többet ér, súlyosabb, mint sokoldalas elemzés, stílusvizsgálat. Ízleljük csak! A Vers! Címe: Mikor az öregemberek mosakodnak…

Beépült ösztöneinkbe, zsigereinkbe, érzelemvilágunkba, tudatunkba. Ha hasonlatot keresünk, a sámánének jut eszünkbe. Farkas Árpád úgy pergeti a dobját, úgy mormol hozzá varázsigéket, hogy hasadozik bele idő és tér. (László Gyula ugyan figyelmeztet: nem a sámánok, hanem a táltosok népe vagyunk. Nem mérges gombától elkábult kerengő alakok jósoltak jövőt hajdanában az ősmagyaroknak, hanem az életfára felhágó öreg bölcsek.)

Egyszerű élethelyzet ez a prózavers. Életkép. Még azt sem mondható didaktikusan, tankönyvízűen, hogy „a költő kibontja az életképet”.
Cinezett mosdótál fölé hajolnak az öregemberek, de „keresztelőszentjánosok méltóságával” mosakodnak. A metafora megemeli őket, Európa XX. századi horizontjára, a háborúk, a harcmezők vad mezejére helyezi, ahol „bokornak támasztva a puskát”, tenyerükből isznak. A század szennyét mossák le magukról:
„Mikor az öregemberek mosakodnak, hatalmas tisztaságszomjjal hajlik a zöld vizek fölé a Huszadik Század.”

A vers fölött virrasztó szem, tekintet, a töprengő elme igyekszik megfejteni a titkot. Hogy csinálja Farkas Árpád? Milyen a viszonya a szavakhoz, a mondathoz, a prozódiához, a mindenható Ritmushoz?
Kiskönyvtárnyi szakirodalom keletkezett már az ő életéről, sorsáról, költészetéről, de a titkok kapujába még senki nem jutott el. Látszólag őszinte, nyitott művészalkat, s amikor azt hisszük, a sánc­árkon, a várfalakon belül vagyunk, akkor vesszük észre, hogy erőlködésünkkel esetleg receptet gyárthatunk. A Költőt „vaskenyér táplálja”, akárcsak izzó parázs a mese táltos csitkaját. Válogat az egymilliónyi szógarmadából, s mintha akarata ellenére hullanának bele a prózai, hétköznapi fogalmak nevei: timsó, csutak, törek, keserű gomba, turma, sáté, rezsó, parizel. Köztük néhány olyan kifejezés, amelyeket csak erdélyiek értenek.
Olvassuk, magunkhoz vesszük a verseket, s egyszer csak úgy kezdenek világítani a hétköznapi, prózai szavak, mint József Attila költeményében a „kékítő”. A szókörnyezet, a látomás mágikus ereje miatt nem érzünk különbséget a „konzervdoboz” és a „liliomsikoly” hangulati töltete és jelentéstartalma között. Mindkettőt kitüntetett szókörnyezetben használja.

De ne fedjük fel minden titkát. Nem is lehet. Az erdélyi létezés legsűrűbb közegében úgy teremt, „ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, / fényes, páncélos, ízelt bogarat.” (Babits Mihály)
Tiltó táblát állított fel ezzel a hasonlatával a poeta doctus minden erőlködő versmagyarázónak! Azt viszont megteheti az olvasó, hogy követi Farkas Árpádot a metamorfózis titokzatos alagútján.
A kötet címadó verséről van szó: Ostorzúgásban ének. Az átalakulás valóban bekövetkezik. Ő Ady Endre! Ő az Őskaján, ő a Sion-hegy vándora, ő az Utolsó Hajó kapitánya: „Mint kit a Halál becsapott, / kaján s vad ős-szomj költöget, / a Sion-hegy alján felröhög, / hogy milyen nagyon szórjuk itt / disznók elé a gyöngyöket.”

Ha túl erős az állítás, ha mégsem metamorfózis, akkor szerepvállalás, a nagy költőelőd köpenyébe burkolódzik. Korparancsra cselekszik, mert semmit sem változott a világ, esetleg romlott, kopott, pusztult, s ez mindig a költőnek fáj legjobban.
Mit tehet?
„Nem kell már lant, se cimbalom, / tornázó vágyak tora, / csak Ady Endre ostora, / csak Ady Endre ostora!”
Ez a mélypont. Az ólomkatona súlypontja. E köré gyülekeznek a nagy látomások, a parabolák, a példabeszédek, a sorsversek: A szivárgásban, A befalazott szószék, Alagutak a hóban, Fekete karácsony…
És ha érzelemhajóra akar ülni az olvasó, ott vannak cizellált, finomra kimunkált szerelmes versei. És ott vannak az „erdélyi asszonyokról” írott pompás himnuszok.

Balassitól Tóth Árpádig vezet a szivárványhíd, amelyen délceg nőalakok állnak, kik előtt térdet, fejet hajt a férfi, vagy „esti sugárkoszorút” fon feje köré.
Farkas Árpád szava zsolozsmás, mégis egyszerű, tiszta, őszinte: „Dicsértessenek asszonyok, / dicsértessenek ők, / a kínnal és gyönyörrel / ellenünk összeesküvők, / akikkel örök hadra kelvén, / benépesítjük a földet” (Áldassanak)
Ismeri az asszony-időt. Férfi-időben dedikál.

A legtöbb Farkas Árpád vers – sokszor már pusztán csak a cím – közismert, fénylő, lírai közhely, szebb szóval szállóige. Idézhetők akadémiai előadásokban, iskolai tablókra, kicsengetési kártyákra írják végzős diákok, kötetei érettségi és felvételi vizsgák tárgyai.
Lírai univerzuma beépült nemzettudatunkba.

HEGEDŰS IMRE JÁNOS

* Farkas Árpád: Ostorzúgásban ének. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiadása, Budapest, 2019

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint lesz-e előrehozott parlamenti választás idén?







eredmények
szavazatok száma 1056
szavazógép