Erdélyben nőttem emberré, a kolozsvári Református Kollégiumban. A város lakosságának nagy része még magyar volt akkor, de voltak az osztálytársaim között zsidók is, bőven. Már diákkoromban elkezdtem írni.
Verseim és elbeszéléseim megjelentek olykor Erdély legnagyobb napilapjában, a kolozsvári Ellenzékben, és így bejáratos voltam a szerkesztőségbe is, ahol barátságba kerültem Indig Ottóval, Hunyady Sándorral és Ligeti Ernővel, akik véletlenül mindhárman zsidónak születtek. Ennek akkoriban nem sok jelentősége volt, mert elsősorban mind erdélyiek és magyarok voltunk, román megszállás alatt. Ott kezdte el pályafutását egy másik zsidó gyerek is, Havas Emil, aki egy szép napon bejelentette: „Nem gürcölök én itt tovább, hanem kimegyek Amerikába, és ott leszek újságíró.”
Még aznap délután átment a New York nevezetű kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatóknak külön törzsasztaluk volt, és szembeköpte az ifjúsági elnököt. A felmérgesedett diákok jól elverték, és másnap már harsogta a nagy hírt a világ minden rádiója: zsidóverés Romániában, ölik a zsidókat Kolozsvárott! Két napra rá ott volt a repülőjegy Havas Emil zsebében, és repült New Yorkba, ahol állás várt rá a New York Timesnál.
Nagy csoda volt ez, sokat beszéltek róla, de aztán a magyarellenes hangulat egyre sűrűbb magyarveréseket eredményezett, ezekről azonban nem tett említést sem a rádió, sem az idegen nyelvű újságok, s Erdély magyarjainak nem volt hova menekülniük előle. Helyzetünk egyre romlott, s végül is ránk szakadt a második világháború. Aztán a németek megkezdték összefogdosni a zsidókat, mi meg próbáltuk elrejtegetni a szerencsétleneket – ahogy lehetett. Behívtak katonának, s mentünk háborút csinálni. Fölfordult a világ. Milliók pusztultak el, milliók váltak földönfutókká.
Engem Bajorföldre sodort a vihar, ott nyomorogtam néhány évig, majd Hamburgban lettem éjjeliőr. Közben megírtam néhány könyvet is. Ebben az időben jelent meg egy aprócska elbeszélésem Kicsi Anna sírkeresztje címmel, melyben szó van egy zsidó boltosról, akit elrejt a falu, s amikor rázúdulnak a muszkák a házakra, szaladnak az emberek a zsidóhoz segítségért, de annak nincs ideje, mert a kommunista pártot kell megszerveznie a városban. Alig jelent meg ez az elbeszélés, máris nekem estek: „Antiszemita uszítás! Antiszemita náci! Hogy mer ilyesmit írni! A zsidók mindég segítették a népet!”
Így lett belőlem először antiszemita. Aztán 1950 augusztusában négy kisfiammal együtt Amerika földjére léptem. Alig köpött ki magából a nagy hajó, olcsó kis New York-i hotelszobámban megjelent Havas Emil. Végignézett, mintha sohase látott volna, és kijelentette: „Maga még fiatalember! Írásai után többnek gondoltam. Maga tehetséges! Ezért elhatároztuk, hogy megmentjük magát. Egy javaslattal jöttem.”
A javaslat ez volt: írjak nekik egy könyvet, ahogy azt ők kívánják, és „ők” bestsellert csinálnak belőle, a Readers Digest is lehozza, és filmet is készítenek. Arról azonban, hogy „miképpen kívánják”, nem volt hajlandó nyilatkozni. Én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy csak úgy tudok írni, ha tisztán látom a témát. Még fenyegetni is próbált: „Ha nem fogadja el a javaslatunkat, egyetlen könyve se jelenik meg Amerikában! Mert akár hiszi, akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió! Amerika azt lát, amit mi akarunk, hogy lásson, azt hall, amit mi akarunk, hogy halljon, és azt olvas, amit mi akarunk, hogy olvasson!”
Nem tudtunk megegyezni, és Havas úr haragosan eltávozott. Hamarosan rájöttem, hogy igazat mondott. Amikor első kéziratomat megküldtem az egyik jól ismert ügynöknek, néhány nap múlva visszajött minden magyarázat nélkül. Miután ez többször is megismétlődött, megalapítottam az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, erdélyi mintára, és később a Danubian Press nevezetű kiadóvállalatot. Vén koromra mindkettő megbukott ugyan, de azért kiadtunk összesen 22 könyvet magyarul és angolul, s a Transylvanian Quarterly, Hungarian Quarterly és The Central European Forum nevezetű folyóiratokat.
Az antiszemita jelző nagy erő itt Amerikában, azt beismerem. Nehéz küzdeni ellene. Mindössze az bosszantó kissé, hogy nem szolgáltam rá. Még csak nem is amiatt bélyegeztek meg, amit írtam, hanem azért, amit nem voltam hajlandó vaktában megírni.
De ilyen az élet! S én inkább vagyok szegény ember tiszta lelkiismerettel, mint gazdag ember, aki szégyenszemre eladja magát.
