Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Moyses Márton élete és tűzhalálaHegedűs Imre János regénye: Az ötödik kerék 24.

2020. február 22., szombat, Irodalom

X. Fekete monológ Bolyai Jánoshoz (3.)
Most itt vagyok a kolozsvári börtönben. Az a város ölel körül, ahol téged megszült az édesanyád. Benkő lány volt, gyenge idegzetű. Édes anyaföldemen, Erdővidéken a leggyakoribb név.
Erre is predesztinált volna a sors engem, Bolyai János? Izzanak az idegszálaim, és sokkolnak, akárcsak téged?

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

Nem tudom, mi az, amit az iszonyatos kínzások hatására elmondtam, s mi az, amit elhallgattam. Emlékezetem kihagy, de kínoz a gondolat, arra is rákényszeríthettek, ami nem történt meg, ami nem hangzott el. A hazugság a SZEKU éltetője, oxigén, amely nélkül létezni nem tud.

Félek az álmaimtól! Rövid időre, ha lekoppan a szemem, rémséges alakok bukkannak föl, műtőasztalon fekszem, orvosok hajolnak fölém fekete köpenyben, fekete gézálarc a szájukon, aránytalanul nagy, idétlen fekete fityula a fejükön, érzem, felvágott hasamban vájkálnak, turkálnak, nagyot löknek a májamon, szekusok ezek, nem orvosok, hatalmas ordítással ébredek.

A drága szülőföld is felrémlik, mintha Lőrinc nagybátyám udvarán lennék, lángoló tarajú kakas ugrik le a tyúkpajta létrájáról, szalad a csűr felé, viszi a tüzet, ordít a nagybátyám, veder vízzel önti le, de a víz nem oltja ezt a tüzet, valamilyen ismeretlen térben tűnik el a csűr, a pajta, a nagybátyám, a kakas.

Kilyukad alattam a cella betonpadlója, aknában zuhanok lefelé zavaros félálomban, tudom, ez az egyenletesen gyorsuló szabadesés, foszforeszkálnak az akna falai, a priccs alattam áttüzesedik, óriásbéka nyitott szájába csapódom, torkában lógok fejjel lefelé, ez a nihil kútja, innen se le, se föl, fekete pokol fekete lángjai borítanak el.
Keresztre feszítenek az álmok, János! Segíts rajtam, Bolyai János! Hogy lehet elűzni a rémálmokat? Az állandó virrasztás nem segít, az csak előkészíti az iszonyatot.
Megbolondultam volna?

Mint kéményből vézna füst, úgy száll ki belőlem a lélek.
A második ítélet után is kihallgatásra rendelnek. Ugyanaz a sátáni és kényelmes szadizmus: bűnös vagyok, bizonyítsam az ártatlanságom. Bizonyítsam reflektorfénnyel a szememben, pofon-záporok zuhatagában, hasba rúgások előtt és hasba rúgások után, hogy ártatlan vagyok.

A kolozsvári börtön 10. cellájának vagyok a foglya. Pállott a levegő. Fulladozom. Légszomj gyötör. Mindennap hányok. Úgy érzem, ellenségem lett az egész világ. Önmagamban sem bízom. Furcsa, torz alakot látok álmomban. Én lennék az? Gyakran álmodom, mert csak rövid idegig koppan le a szemem. De az ember nem láthatja saját magát álmában! Igen, úgy látszik, megbolondultam.
Szeretnék örökre elhallgatni. Ezt is csak neked mondom, Bolyai János. Te is visszavonultál Domáldra, vidéki magányodba. Ott töprengtél a világ mulandóságáról és az emberi hiúságokról.
Nem akarok beszélni! Hamarosan betelik a két év. A SZEKU veszett kutyái a két esztendő minden percében az aligátorok alattomosságával kényszerítenek megszólalásra, vallomástételre. Meggyűlöltem a legszebb emberi képességet, a beszédet! Néma akarok lenni, nem akarok többször megszólalni! Azonos szóval nevezzük meg ugyanazt. Lingua. Nyelv. Gyűlölöm a nyelvet! Költő akartam lenni, nyelvművész, most a nyelvet gyűlölöm eszeveszettül.

Tudod, mire akartak rávenni? Ha kikerülök innen, legyek az ő emberük. Dolgozzam nekik, ahogy mondták, s mindenem meglesz. Kapok állást, jó fizetést, lakást. Legyek besúgó. Legyek Júdás.
Hallod, János? Hallod ezt, Bolyai János? Roncs vagyok, szétverték az arcom, mint perkálvászon csíkjai, úgy lógnak a semmiben az idegszálaim, és ezek a gyehennás ebek a legnagyobb hitványságra akarnak rávenni.

Hát nem! Ezt nem! Ha ők nem tudják, hogy a hitványságnak van határa, akkor tudom én! A pokol lépcsőjének is van egy utolsó grádicsa, amelynél meg kell állni. Nincs tovább!
Kilógott a matracomból néhány kenderszál. Kóc. Ez segít rajtam. Megkötöttem a nyelvem, s fölakasztottam magam az emeletes vaságyra. Elsötétült a világ, csak ordításokra emlékszem, s arra, hogy a felcserszobában zsibbasztó nélkül varrja vissza a nyelvem a SZEKU felcsere. Vagy talán még csak nem is felcser. Böllér. Elviselhetetlenül fáj! De meg is nyugtat. Most már nem tudnak faggatni, és nem tudnak Júdás-sorsba lökni. Beszédképtelen lettem. Börtöntársaim elhúzódnak tőlem, nyilván elmeháborodottnak tartanak, nem tudhatják, hogy a némaság tornyába menekültem. Vallatóim fölé emelkedtem! Képtelenek tovább kínozni. S meg is büntettem magam, ha kínzatás közben olyant is mondtam, ami társaimnak, barátaimnak ártott. Szakad meg a szívem a drága, nagyszerű barát, Szokoly Elek miatt! Vajon ő szabadlábon van, vagy már őt is behozták? A verseimet nála hagytam. Megegyeztünk, veszély esetén elássa kék füzetemet a kertben, a bánsági humusz jó titokőrző.

Milyen a szabadság íze, János? Akkora szellem voltál, hozzád nem ért föl a földi mocsok, száguldásodat még gondolatban sem tudták követni a kortársaid.
Milyen a szabadság íze, Bolyai János?
Ezt az egy vallomást szívesen meghallgatnám tőled, ha élnél. Csak az Úristen lett volna képes arra, hogy veled hallgatási fogadalmat aláírasson.
Szabadság?!

Mondd! Könyörgöm, mondd! Milyen a szabadság íze?
Két év után elbocsátottak a börtönből. Aláíratták velem a nyilatkozatot, hogy hallgatni fogok, mint a sír. Hallgatási fogadalmam dátuma: 1962. november 21.
Nem éreztem a szabadság ízét, János! Mondd, van íze a szabadságnak?
Ismét szállítottak. Rabvonat, rabszállító kocsi, rend­őrautó.
Úgy raktak le családi házunk pitvarában, mint egy cafatokra szaggatott rongyot.
Édes Vicuska fogadott sikoltozva, drága nővérem, Piroska vett gondjaiba.
Az áldott nők ápoló keze, gyógyító tekintete, lélek-melege az utolsó menedékünk.
De a szabadság ízét most már soha, soha nem érezhetem meg, János!

XI. Zöld hályog

Mint hó alatt a búzavetés, úgy élt évszázadok, évezredek dunnája alatt a falu. A Föld párája nem tudott elszállni a légbe, visszatartotta a takaró, melegítette a gyökereket, dolgozott a természet, a sejtek titokzatos világában szunnyadt a kenyér. Ez volt a falu. A kenyér ígérete.

Halálos döfést a bolsevizmus mért rá. A fényes szelek fölkavarták s elhordták a puha takarót, a hó nem védte többé a termést, csonttá fagyott az áldás.
Egy ilyen csonttá fagyott faluba, Nagyajtára vitte haza a milícia terepjárója Moyses Mártont. Zord, mogorva novemberi ködben érkeztek meg 1962. november 22-én este tízkor.
Boldog az a fogoly, akit kiraknak a börtön kapuja elé s szélnek eresztik.

Ő még a karjait sem tudta felemelni, hogy megtörülje a szemét, az orrát, hogy fölvegye a kabátját. Visszanyomorították a csecsemőkorba. Azért szállították haza a szülői házba, hogy legyen másnak gondja, baja egy haldoklóval. A SZEKU beteggondozással nem foglakozott. A SZEKU csak arról gondoskodott, hogy legyenek páciensek, hogy legyenek nyomorékká vert áldozatok.
Piroska és Éva ápolta. Az első napokban etették, gyenge csirkehúslevest főztek, adogattak neki kanállal, egy csebret hoztak be, hogy elvégezze a dolgát, betakargatták az ágyban, s néma csendben tettek-vettek a lakásban, mert testvérük minden zajra, edénykoccanásra felriadt, felkiáltott, védekezésre emelte a karját, ha közeledtek hozzá. Nem voltak biztosak abban, hogy ismeri őket.
Dagadt, eltorzult arcában alig lehetett felismerni az egykori vonásokat, örökre eltűnt arról a vidám kópéság, a kedves huncutság. Szája helyett lyuk éktelenkedett, nyelve helyett alaktalan húsdarab.
Torz falu-bálványt lehetett volna megmintázni róla. Azt tették a faluval is, amit vele.

Vagy feküdt az ágyban, s nézte a plafont, vagy ült naphosszat az asztal mellett. Kezei kétoldalt lógtak, ajkai lefittyentek, szemei kidülledtek, szavai kristályvázába költöztek, hogy megmaradjanak tisztáknak, hogy ne fertőzze meg őket a világ mocska, hogy ne árassza el azokat az ösztönök szennyes habja.
Beszélni nem tudott, de benn, a lélek és az agy barlangrendszerében kóvályogtak a gondolatok, tompán, szaggatottan, ahogy a kőmalom őröl, jött elő a múlt.
– Uramisten! Kiskátét olvastam fel Virágnak szép-arcú fűzfa alatt, a Nagy-Küküllő partján. Minden szavára emlékszem. Éppen csak fonákjára fordult minden. Hogy is hangzana az most, amikor ecet lett a vízből, békasó a violából? Szodoma és Gomora kénköves, tüzes esője a drága szavakból?

„Elszivárgott a létem, Virág! Üszök a gyermekkorom. Jégverembe hulltak az álmaim. Megvetemedtek a szavaim. Bitang konkvisztádor az ember. Agyam redőit gyalulták simára a csikaszok. Kútba hullott kő a szövetségünk. Lábatlan ólomkatona lettem. Mirigy vartyog a lelkem helyén. Viperafejű virágok nyílnak börtönrácsokon.”
– Vajon hol van ő most, és mit csinál? Talán már édesanya? Bizonyára eltemette a múltat. Eltemetett engem, a pestisest.
Testvérei integettek, mutogattak neki, eléje rakták a zöldséget, a paszulyt, a krumplit, s ő rámutatott, melyiket főzzék, süssék meg. Lerajzolták a csirkét, a kacsát, ha húslevest akartak főzni, fölmutatták a kedvenc, kék porceláncsészéjét, az a tejet jelentette, amelyet a szomszédasszony hozott kantáros fazékban.
Este levetkőztették, s tejszínnel kenték be a hátán, a két csuklóján, a bokáján a forradásos, gyulladt sebeket. A bilincsek nyomai örökre megmaradnak.
Lassan, alattomosan terjedt a hír. Moyses Márton hazajött.

Mintha leprás beteget fuvarozott volna Nagyajtára az őrsparancsnok. Az emberek óvatosan pillantottak körül, s ha nem volt olyan személy, akitől rettegni kellett volna, odasúgták:
– Moyses Márton hazajött.
Féltek. Mártontól, a béna, félhalott falutársuktól féltek. Úgy féltek tőle, mint a lólábú embertől, mint a fehérasszonytól, mint a tüzes rúdtól, a lidérctől, a temetőkert kísértetétől. Tisztátalanságot éreztek. Valamilyen rossz szellem szállhatta meg – gondolták az emberek –, különben nem szállt volna szembe ezzel az újkori pestisjárvánnyal. Érezték, rokon ez a kór a sárga veszedelemmel, az is keletről jött, de épeszű ember félreáll, kitér, elbújik vagy meghajol, földig görnyed a torz bálvány előtt, s meghúzódva igyekszik láthatatlan maradni.
Féltek Marcitól. Bajt hozhat rájuk. Ha meglátogatják, akkor őket is a rendszer ellenségeinek tarthatják. Soha nem lehet tudni, ki a besúgó, ki milyen följelentést küld a SZEKU-nak. A besúgó mindig hozzáad valamit ahhoz, amit látott, amit hallott, a besúgó önmagát adja fel, az elvetemültségét, a gonoszságát csatolja a jelentéshez.
Különös, furcsa pestisjárvány volt ez. Valaha erdőkbe bújtak el a döghalál elől, de most attól rettegtek, aki sorsuk javításáért áldozta fel az életét, az egészségét.

Az orvostól félt a beteg.
Közeledett a tél. Jött a karácsony. A két áldott testvér fenyőfát szerzett, feldíszítették, gyertyát gyújtottak, s lesték Marci arcát, mozdul-e azon legalább egy izom.
Kifejezéstelenül bámult a semmibe. Szemei kimeredtek, a szempillái nem mozogtak. Akkor jött ki a száján torz kiáltás, amikor elkezdték énekelni: „Mennyből az angyal…”
– Ne!
Ijedten hallgattak el. Nem kellesz, angyal! Nincs helyed ott, ahol a sátán az úr. A beteg lélek képtelen fogadni a mennyei hozsannát, a beteg lélek képtelen örülni a kisdednek, a jászolnak, a Megváltó születésének, a beteg lélek számára gennyes kelevény a külső világ.

Ilyen volt az első karácsonyuk Marci szabadulása után. Csak a testét lökték ki a betonfalak közül, szelleme, lelke ott maradt a börtönben.
A tél sem kegyelmezett, méteres hó hullott, aztán egy fagyhullám kékre festette azt, s ha fölkelt a nap, szikrázott a milliárd zúzmarakristály a fákon, úgy befagytak az ablakok, hogy nem lehetett kilátni a kertre, az udvarra, Piroska lámpát gyújtott, hogy Marci tudjon legalább belenézni a régi, kedves folyóiratokba, amelyeket nem vittek el házkutatáskor.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a Román Kupa döntőjébe?








eredmények
szavazatok száma 1157
szavazógép
2020-02-22: Élő múlt - :

Wass Albert: Így lett belőlem antiszemita

Erdélyben nőttem emberré, a kolozsvári Református Kollégiumban. A város lakosságának nagy része még magyar volt akkor, de voltak az osztálytársaim között zsidók is, bőven. Már diákkoromban elkezdtem írni.
2020-02-22: Képzőművészet - :

210 éve született Barabás Miklós

Mikor született a nemzet festője?
Feleslegesnek látszik a kérdés, hiszen a művész pontosan leírta Önéletrajzában: 1810. február 22-én született. Azonban a magyar művészettörténet-írásban és -publicisztikában mindegyre felbukkan egy másik dátum, amely szerint Barabás Miklós 1810. február 10-én született. Kiragadott példaként említem a Zádor Anna és Genthon István által szerkesztett Művészeti Lexikont és a Magyar Életrajzi Lexikon, 1000–1990 javított és átdolgozott kiadását. Néhány nagyon fontos szakmai kiadványban a festő születésének napját nem említik meg.