Gyermekkoromban, és az nem is volt olyan nagyon rég, pár évtized nem mérce az emberiség történetéhez viszonyítva, bár a homo sapiens is fiatalocska még a Föld nevű bolygóhoz képest, szóval boldogult iskoláskoromban olyan tél is volt, mikor három szánkót nyűttem el. Hiába, dimbes-dombos vidék a miénk, a városból sem kell kimenni, akad épp elég ródlizóhely idebenn. A Bika-hegy volt a legkeresettebb pálya, a teraszos kiképzésű oldal három kitűnő szöktetővel rendelkezett, s ha ezeket kibírta a szánkó, lenn, a Kender utca és a Május 1. között a macskaköves útburkolat tette végső erőpróbára a fából készült felépítményt. Nem is vásároltak többé boltban szüleim szánkót, a szomszédban lakó géplakatost kérték meg, hogy némi ócskavasból előbányászott vasrudakból hegesszen össze vázat, arra cseréplécből készítsen ülést.

A szomszéd művészi érzékkel megáldott munkásember volt, napokig töprengett azon, hogyan díszítse a ródli vázát, hogy egyedi is legyen, szép is legyen, s messziről felismerhesse minden műértő, hogy az az ő keze munkája. A hosszú gondolkozást aztán még hosszabb tervezés követte, a számtalan változat közül végül egy szimmetrikus kinézetű szánkó mellett döntött a szomszéd, a siklófelület és az ülőrész közötti részt erősítési, illetve dekoratív céllal készült, betonvasból hajlított, a hegesztéseknél szépen elcsiszolt tulipánok töltötték ki, a talpakat pedig a már említett kettős funkció céljából egymásba hajló, szintén betonvasból mintázott fenyőfák tartották össze. Szomszédunk művészi hajlama abban is megmutatkozott, ahogyan a fém alkalmatosságot díszítette: a tulipánokat pirosra, a fenyőfákat zöldre, míg a vázat fehérre pingálta. De mire a festék megszáradt, elmúlt a tél, hirtelen olvadt el a hó, lett is jó nagy árvíz utána. Már nem volt fontos a szánkó befejezése, pedig csak az ülődeszkák hiányoztak róla.

Édesapám hazahozta volna, hogy maga gyalulja meg a léceket és csavarozza oda a vázhoz, de a szomszéd mindig azzal hárította kérését, hogy igazi mester félkész munkát nem ad ki kezéből. Így jött el a következő tél, annak kezdetén is, akárcsak az előző végén, miután a három bolti faródli ripityára tört, csak másodpilóta lehettem valamelyik jólelkű barát szánkóján, de hát az nem az igazi élmény, maradt hát a nejlonzacskó, és utána éjszakákon át a hason alvás, már ha bele tudtam szenderedni a gerincnyúlvány minden kis mozdulat okozta fájdalmába. De azért másnap ismét a Bika-hegyen kellett lenni. Végül karácsonyra elkészült a szánkó, de a szomszéd egy újabb ötlettől vezérelve kettős rendeltetést adott neki: az ülődeszkák közepébe kör alakú lyukat vágott, alulról egy könnyen leszerelhető csővéggel erősítve meg a lécek folytonossági hiánya okozta gyengülést.

Csillogó szemekkel nézett édesapámra, mikor szenteste előtti napon áthozta a remekművet. Nem szólt semmit, csak várta a hatást. Édesapám gyanakvó szemekkel nézte a lécek alatt lelógó csővéget, próbálta megfejteni szerepét. Hogy támpontot adjon, a szomszéd a csővégre hegesztett csavaranyákból kiálló csavarokra mutatott. Édesapám továbbra sem értette. Karácsonyfatalp, vágta ki végül a szomszéd. Soha annyira nem vártam, hogy a szoba sarkába állított fenyőfáról lekerüljenek a díszek, mint azon a télen. Már benne voltunk januárban, mire végre birtokba vehettem a szánkót. Az a tél nagyon heves volt, a rendszer meg nagyon spórlós, ezért a vakációt meghosszabbították. Az új ródli akkor sokat siklott a Bika-hegyen, és még utána is éveken át.

Mikor a fiam megszületett, újrafestettem az akkorra már kissé ütött-kopott kinézetű szánkót. A szomszéd jó munkát végzett, a Bika-hegy szöktetői sok évi intenzív használat után sem rongálták meg a szerkezetét. Néhány évig húztuk még a gyereket a szánkóval, de mire akkorára cseperedett, hogy élvezni tudta volna a havon való száguldás örömeit, elfogytak a telek. Egyre ritkábban került elő a tulipános-fenyőfás alkalmatosság, ezen a télen már csak karácsonyfatalpként szolgált.

Mondják, az ember sokat, kitartóan dolgozott azon, hogy ilyen telünk legyen.