Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Részlet a Hazai tükörbőlTamási Áron: A világ megtelik jövendővel 1.

2020. március 14., szombat, Emlékezet

Így érkeztünk meg a negyvennyolcas új esztendőhöz, mely nemcsak nekünk és Erdély országának lett nevezetes, hanem együttvéve az egész magyar honnak, sőt a tágabb világnak is. Mutatóban kaptunk is mindjárt egy figyelemkeltő ajándékot erre az új esztendőre, mert az egyházi főtanácstól szigorú irat érkezett, mely megtiltotta mind az egész iskolának, hogy politikát tárgyaló beszédeket folytassunk, avagy efféle könyveket olvassunk.

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

Midőn ezt rektor uram, Szász István kihirdette az egybegyűlt ifjúságnak, lopva mindenki minket keresett a szemével, mert elterjedt és igaz dolog volt, hogy az ablakból való esti szavalásokkal mi, arabus hetesek megtettük a magunkét. Annyit el is értek a tilalommal, hogy a sereglett néphez, mely esténként továbbra is egybegyülekezett az ablakunk alá, hangos szóval nem szólottunk. De dugott helyén megvolt a háromszínű magyar zászló, melyet a játszótéren elvenni akartak volt annak idején a német katonák; s bizony mi azt csináltuk, hogy kellő kémlelés után Bong Ferenc minden este kidugta az ablakon a zászlót s az egybegyűltek feje fölött egyszer-kétszer meglobogtatta, majd utána ismét a dugott helyére tettük hamar.

Ebből aztán hangos szónál is többet értett a nép.

Bennünk pedig örvendett a szív, hogy a honszerelem lángjának mégis csak találtunk egy kicsi nyílást; s ami ezt a nyílást tágítaná, folyton szimatoltuk és lestük az afféle hírt. Így például igen fellobogtunk, midőn elterjedt az iskolában, hogy Dósa Elek uram, a Wesselényi barátja s a nagy jogi tudor, már dolgozza a törvényt, melynek alapján eggyé lesz Erdély és Magyarhon. S ez igaz is lehetett, mert nagy dolga miatt Dósa professzor uram igen gyéren járogatott bé az iskolába, s amikor mégis mutatta magát, a nagy tanár urak úgy vették körül örökké, mint szomjas emberek a kutat.

Ilyen buzogva múlott el az első hónap s úgyszólván böjtelő február is; úgyszólván, mert szökő esztendő lévén ez a negyvennyolcas február még nyert egy huszonkilencedik napot, mely nemcsak azért lett nevezetes, mert ritka vendége vala az évnek, hanem egyéb miatt is. Ezen a napon ugyanis, a déli időben, olyan hír terjedett el, hogy Franciahonban lázadás ütött ki s a nép haragja már el is kergette a királyt. Egyszerre nagy nyüzsgés támadott mind a tanulótermekben, mind pedig künn a gangokon, hol a tanár urak sietősen tünedeztek, nem szólván semmiről nekünk. Ebben a süket izgalomban végre Horváth Mihálynak olyan gondolata támadt, hogy Deák Farkas fusson el haza s otthon az ő hírharang atyjától kérdezze meg, hogy mi igaz a franciák zendülése körül s főleg a királyt csakugyan megszalasztották-e. Bár olyan szorgos tanulóidőben nem lett volna szabad távozni az iskolából, Deák Farkas a mi szavatosságunk mellett mégis elment.

No, várni kezdtük.

Elmúlott a délebéd is, melytől ugyan sokat nem híztunk, de Deák Farkas nem jött. Mi történhetett? Párisba ment vért szagolni, mondta Kutyavetyi, melyen mi igen jól nevettünk, mert Deák Farkas oly finnyás volt, hogy még a piros víztől is elsápadott volna, nemhogy a vértől. De mégis, miért nem jön?! Kutyavetyi kedvet csinálván hozzá, mindenki mondott valami okot.

– Az atyja – szólott Bong Ferenc – most olvassa neki Franciahon történetét.
– Még egy nadrágot vesz! – mondta Bartalis.
Csak az a hallgatag Lőte nem akart szólani.
– Hát te mit mondasz, Jósep? – kérdeztem tőle.
– A ház tetején van – mondta Lőte.
– A ház tetején?!
– Igen – toldá meg komolyan az illyefalvi –, onnét nézi messzelátóval a párisi zendülőket.
– Meri? – kérdeztem.

Lőte el sem nevette magát, úgy felelte:
– Hogyne; egy élete, egy halála!
Igy múlattuk még jódarabig az időt, ide-oda dőlve a nagy kacagástól; míg aztán csakugyan megjött Deák Farkas. Illetve nem is megjött, hanem szapora szuszogással és keze-lábával csapongva, békalimpált a szobába.
– Jöjjetek hamar! – mondá nagy izgalomban. – Jöjjetek, mert Gunár mestert ünnepli a nép!

Nem tudtuk ugyan, hogy ki az a Gunár mester, de mégis szaladva mentünk valahányan, csakhogy valamit láthassunk. Zsivalyogva és röppenve haladtunk le a Kisközön s által a nagy piactéren, hol egy kicsit már csendesebbre fogtuk az iramodást. Megcsillapodván az első hirtelen buzdulás után, akkor jutott eszünkbe, hogy közrevegyük Deák Farkast és megkérdezzük tőle, hogy valójában hova is megyünk hát s ki az a Gunár mester. Fityegő izgalmából már ő is sokat elhullatván az úton, végre mondani kezdé, hogy a Holdvilág utcába megyünk, mivel ott lakik monszőr Gunár, kiről mindenki tudja a városban, hogy kicsoda. Ha azonban mi mégsem tudjuk, mint ahogy ámuldozva látja, akkor röviden elmondja. Tudni illik, ez a monszőr Gunár egy valódi francia, ki még akkor vetődött volt valahogy a városunkba, amidőn Napóleon az orosz földről húzódott vissza a maradékaival. Azóta is itt lakik monszőr Gunár a Holdvilág utcában, nagyon szegényesen egy kicsi rozoga házban, mert bizony abból élde­gélt mostanáig, hogy egy-egy magános tanulót francia nyelvre tanított.

Hát ezt meghallottuk s mindjárt tudtuk, csak azt nem értettük még akkor sem, hogy miért bajlódik a nép egy ilyen szegény emberrel, aki semmiben sem hibás.
Deák Farkas felemelte a két karját, s mintha mi olyan szamarak volnánk, hogy a csendes szót nem is értenők meg, úgy kiáltotta:
– Ünneplik!
– S miért? – kérdeztem.
Erre még nagyobbat kiáltott:
– Azért, mert francia!

Egymásra néztünk mi, többiek, hogy mit tud ez a Deák Farkas; sőt, valamelyik el is harsantotta, hogy éljen! Erre Deák Farkas még nagyobb éljent kiáltott, hogy felülmúljon minket; s azon mi igen kacagni kezdettünk, mert egészen úgy esett az ő kiáltása, mintha önmagát éltette volna. Ezzel a mulatsággal aztán el is érkeztünk a Holdvilág utcába, ahol egy roggyant házacska előtt embereket láttunk állani. S nicsak, ott állott az öreg Gunár mester, a házacska nyitott ablakában, mely annyira alacsony volt, hogy a kicsi szakállas francia csak meggörbülve tudott kifelé beszélni rajta. De azért igen nagy hevülettel beszélt a kevés embereknek; s meglátván, hogy érkezésünkkel mi jócskán szaporítjuk azokat, nagy üdvözlésekkel integetett felénk. Aztán a szószólást még nagyobb tüzeléssel folytatta, igen dicsőítvén a párisi népet és a szaladó ördög barátjának nevezvén a királyt. Nagy figyelemmel hallgattuk ugyan, hogy mily igaz módon és furcsán beszél a mi nyelvünkön, de szavainál jobban ámuldoztunk az ő sápadt, öreg arcáján. Ami nem is volt csoda, mert arcának a jobbik oldalát vérpatak futotta végig, mely a szakállát is megöntözte alább; s a homlokán pedig akkora dagadások voltak, mint egy-egy jókora dió.

Nagy áhítattal egy szegény úrember állott mellettem, egészen gyűrődött, kopott kaputban.
– Mi történt véle? – kérdeztem halkan a kaputostól.
– Sok minden, kevés idő alatt – felelte amaz.

Ismét figyelni kezdettem, nehogy a szokatlan szavakból, melyek a francia száján szilajkodva hányták a cigánykereket, sokat találjak veszteni. S oly ügyes volt az öreg mester, hogy jóformán észre sem vettem s hát a szónoklásból már a csendesebb beszédre szállott alá; majd abból is alá lopakodott a csevegésbe, míg aztán egyéb nem maradt, csak a szapora nevetgélés. Közben pedig az emberek dugogatták be a fejüket az ablakon és harsányan ámuldoztak.
Én ismét a kopott úremberrel váltottam kevés szót.

Majd ettől egyet s amattól mást kérdezgetve, hamar megtudtam az egész valót. Ez pedig röviden annyi volt, hogy hallván a vásárhelyi nyomott emberek a franciák bátor tettét, valamely módon a pártolásukat akarták nyilvánítani. Eljöttek hát ehhez az öreg Gunár mesterhez, mint egyetlen eleven franciához, ki a városban élt. S bő ajándékot hozván neki, hogy ez a derék francia harmincöt esztendő múltán tovább szükséget ne lásson, őt nagyban ünnepelni kezdették, ki-ki buzdítólag emelgetvén az ő ajándékát, mely leginkább sonka és kolbász volt, vagy szalonna s cipó. Eme váratlan és valódi tisztelet mindjárt tiszta lelket gyújtott az öreg mesterben: vagyis midőn hallotta, hogy őt úgy akarják ünnepelni, mint királykergető franciát, akkor szabadkozva kezdé mondani, hogy ő bizony királypárti. Az emberek azonban nem akarták ezt fülükbe venni, hanem dobálni kezdették rá a sok cipót és a darab szalonnákat, miközben egy-egy sonkával fejbe is verték, suhintván is reá néhányat a kolbászokkal. S mit ad isten, ezen a módon úgy meggyőzték őt végtére, hogy amint hallám is az előbb, a királyt már a szaladó ördög barátjának nevezte.

Hát mit lehet erről mondani?
Hümmögtem magamban, hogy néha mily váratlanul és vigyorítva biccent az élet; aztán magam is benéztem az ablakon s csakugyan láttam, hogy a kicsi szoba félig volt étek alamizsnával, ottan egymásra dobigálva.
– No, ezt is láttam – mondám.

Aztán szállingózni kezdettünk már hazafelé, s amint elgondolkozva men­degéltem volna, tisztogatva magamban a gondolatokat és a rég melengetett álmodásokat, hát egyszer Könczei odaereszkedett mellém, s mint valami titkot, azt mondta nekem:
– A mi szabadságunk nem ilyen lesz!

Jobban el sem találhatta volna, hogy bennem is mi gomolyog; s nemcsak az esett jól nekem, hogy reményemhez ily bizakodással szólt, hanem annak fölötte még az is, hogy ki karácsony óta folyton duzzogott, éppen most találta meg a szót. Vállára tettem hát a karomat s szívbéli egyetértésben úgy mendegéltünk tovább, még dalolgatva is későbben.

Este nagy tanácskozást folytattunk mind együtt valahányan s határozatba vettük, hogy bármi történjék is, egymáshoz szoros barátsággal leszünk; Deák Farkast pedig és engemet megbízott hivatalra jelölt a kamara, vagyis az arabus hetes. Eszerint Deákot arra szólította a közóhajtás, hogy ama naptól kezdve nyomozza a külhoni eseményeket; engemet pedig arra, hogy ügyeljem Erdély állapotát. Köszöni szépen, mondá sima Deák, ő a nagy világot kalandozni fogja, de adják melléje Horváth Mihály barátját, ki a magyarhoni események nyomozója lenne. Látván, hogy Horváthot mily örömmel adják: én is magam mellé kértem Bartalist és Kutyavetyit. Bartalist azért, hogy az erdélyi szegénység állapotáról gyűjtsön híreket, Kutyavetyi pedig a birtokos nemesek és a németek felől tegye ugyanazt. Ugyanakkor javallottam azt is, hogy Könczei legyen az események krónikása, Lőte József pedig a józanító tréfamester, nehogy hűbele módon ugorjunk valamibe belé. Ezeket is elfogadván a kamara, végül kikiáltottuk, hogy a fej pedig Bong Ferenc legyen, ki minden este számadó gyűlést tartasson a kamarában és a továbbiak felől parancsot adjon.

No, jól van.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a Román Kupa döntőjébe?








eredmények
szavazatok száma 1142
szavazógép
2020-03-13: Közélet - Demeter Virág Katalin:

Újabb két eset, növekvőben a lakhelyi megfigyelés alatt lévők száma, bűnügyi eljárás indul (Koronavírus Háromszéken)

Négyre emelkedett a COVID-19 esetek száma Háromszéken, öt háromszéki lakos karanténban van, a rendőrség pedig bűnügyi eljárást indított nyitott két kovásznai polgár ügyében a betegség terjedése elleni védekezés megakadályozása okán.
2020-03-14: Emlékezet - :

Utassy József: Zúg március