Különben szépek voltak a könnyei is. Sőt, talán a könnyei voltak a legszebbek.
– Valaki bömböl – dörmögte a medve.
– Valaki ordít – rivallta a farkas.
– Valaki szepeg – mekegte a kecske.
– Valaki sír! – kiáltott a róka.
– Valaki zokog – makogta a nyúl.
– Valaki rí – recsegte a borz.
– Valaki sír-rí – cincogta az egér.
– Valaki itatja az egereket – mondta a hőscincér.
– Valaki nagyon keservesen sírdogál – mondta a katicabogár.
– Ej, ki lehet? – kérdezték mind együtt.

Ez úgy hangzott, mint a karének. A medve, a farkas, a róka: basszus. A kecske: tenor. Alt: a borz és a nyúl. Az egér, a cincér s a katica: szoprán.
Az meg ott fent sírt-rítt tovább.
– Mentsük meg – mondta a medve; a medvéknek ugyanis általában jó szívük van.
– Mentsük! – vágta rá a farkas, a kecske, a róka, a nyúl, a borz, az egér és a hőscincér.
Ja, és a katica is rávágta!

Mivelhogy általában a farkasoknak, a kecskéknek, a rókáknak, a nyulaknak, a borzoknak, az egereknek és a hőscincéreknek is jó szívük van.
Ja igen, és a katicáknak is!
– De hogyan mentsük meg? – kérdezte a cincér.
– Megrázom a fát – mondta a medve.
A róka röhögött.

– Üvöltök egyet, s attól a fa elengedi – vélte a farkas.
A róka heherészett.
– Tanácsokat kell neki adni – rebegte a kecske.
A róka kacarászott.
– Helikoptert kell bérelni – így a nyúl.
A róka hahotázott.
– Fel kell ugrani az ágig – tanácsolta a borz.
A róka rötyögött.
– Avagy izé – jelentette ki magabiztosan a cincér.
A róka röhécselt.
– Mit röhécselsz, kacarászol, heherészel, hahotázol? – mérgelődött a katica. – Inkább azt mondd, hogyan menthetjük meg!
– Talán neked nincs ötleted? – kérdezte tőle a róka.
– De igenis van! – kiáltott a katicabogár. – Egymás hátára kell állnunk, úgy elérjük.
– Na lám – mondta a róka –, nemcsak hét pettyed van, de eszed is.
Eldőlt hát, hogy egymás hátára állnak. Kicsit még vitatkoztak azon, ki legyen legalul. A nyúl a rókát akarta, a borz az egeret, a kecske a katicát.
– Nem akarok megint heherészni – mondta a róka.
– Így kell felállnunk: alul a medve, rajta a farkas, aztán a kecske, kecskén a borz, rajta a nyúl.
– Hohó! – vágott közbe a katica. – Talán úgy, hogy a kecskén te, s rajtad a borz, aztán a nyúl.
– Na jó – egyezett bele a róka –, szóval rajtam a borz, a borzon a nyúl, rajta az egér, aztán a cincér s legtetején a katica. Ő épp eléri azt az egyént, aki fent bömböl.
Nosza, felugrottak egymás hátára. Legtetőn a katica.
– Egy hernyó! – kiáltotta.
– Eléred? – kérdezték a többiek.

A katica nyújtózott, de egy icipici hiányzott. Bánatosan leszólt hát:
– Még egy hangya kellene. Egy picurka hangya. Ha ráállna a hátamra, épp elérné.
– Látod – mondta dühösen a cincér –, nekem kellene legfelül lennem. Én nagyobb vagyok, mint te, én éppen elérném.
A róka erre megint heherészett.
– Ne vihogj, rázkódik tőle a májam – mordult rá a borz.
A katica meg mérgelődött fent.
– Ej, de buta vagy te, cincér! Hát azt hiszed, ha te lennél legfelül, magasabbak lennénk?
– Azt! – vágta rá a hőscincér.
– Na jó, akkor cseréljünk helyet!
Helyet cseréltek, a cincér ráállt a katica hátára, persze éppen úgy nem érte el a hernyót, mint a katica.
– Érdekes, pedig én nagyobb vagyok – csodálkozott.
A borz meg fájdalmasan felkiáltott:
– A májam!

Merthogy a róka megint csak röhécselt.
A fába szorult hernyó meg jajgatott, sírt, jajongott.
Nagyon-nagyon fába szorult.
– Azt mondod, egy hangya kellene? – kérdezte legalul a medve.
Kicsit lihegve mondta, hiába, nem volt könnyű a farkas, a kecske, a róka, a borz, a nyúl, az egér, a cincér s a katica.
– Igen, egy hangya – mondta a katica –, egy icipici hangya. Akármilyen icurka-picurka.
– Hej, hangya! Hangya! Gyere ide, hangya! – kiabálták mindannyian.

De hiába, mert éppen nem járt arra egy hangya sem. Vagy ha arra járt, nem akart segíteni. Pedig általában a hangyáknak is jó szívük van!
Egy hangya, egy kis hangya, egy icurka-picurka hangya!
Így aztán nem sikerült megmenteni a hernyót.
Sírhatott-ríhatott.