Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Sütő András: Fülesek és fejszések között 2. /részlet/

2020. március 28., szombat, Emlékezet

Március 17-ére műsoros estet hirdettek. A budapesti Magyar Televízió vendégművészeit vártuk, de már nagy veszedelmet sejtő aggodalommal. Cselényi Laci joggal hangoztatta, hogy neves magyar művészek, televíziós személyiségek élete forog kockán a terror sújtotta városban. Azonnal intézkedtünk is: „Az előadást el kell halasztani.” De késő volt már. „A házat eladták”, a vendégek elindultak volt Budapestről. Aztán megérkeztek, előadásukat 17-én este megtartották, jómagam is felolvastam egy elbeszélésemet. Nem túlzok, mondván, hogy ilyen forró hangulatú estre nem volt még példa az elképesztően zsúfolt Nemzeti Színházban.

És csodák csodája! Odakint a városban mintha jó szél fújta volna el a zavargásokat. Később egy minden lében kanál, félnótás magyarországi valaki a Magyar Televízió szervezte előadást – balett-táncot, versmondást, magyar és román dalt, operaáriát stb. – közönséges „magyarkodásnak” nevezte, anélkül, hogy jelen lett volna. Szinte hihetetlen viszont, hogy a román sajtó sovénjei ez alkalommal nem hördültek fel. A műsor különben a sajátos erdélyi testvériségi hagyomány és a művészet egyetemességének jegyében alakult. Közönségünk a budapesti vendégművészeket és a helybeli Maros együttes román szólistáját egyaránt vastapssal ünnepelte.
Március 19-én délelőtt úgy reméltem, hogy közírói gondjaimban is elmerülhetek; kéziratok között szöszmötölve próbáltam fölszedni immár sokadszor megszakadt gondolatszálakat. De korai volt a reményem. Valaki csöngetett. A városra szabadult újabb pokolról hozott hírt. Fanatizált román csoportok lepték el a főteret, a színház környékét, az egyetem udvarát. Folytatódik, amit korábban elkezdtek. Rombolnak, ordibálnak, Kincses Előd leváltását követelik, „kijelentéseket” üvöltenek és „jósolnak” is. A kijelentés így hangzik: „Román Erdély sohasem lesz magyar Erdély!” A jóslás pedig: „Egyetlen gazdanyelv lesz itt: a román nyelv!”
Későbben az RMDSZ megyei vezetői közül jöttek el néhányan, aggodalmasan. De nem sejtették ők sem a véres veszedelmet. Jómagam a szövetségalapítás idején kötött egyezségünk szerint nem foglalkoztam közvetlen módon szervezeti ügyekkel. Azzal sem tehát, hogy mi történik a környéken: a közeli román falvakban, a Maros mentén és a Görgény völgyében. Gyenge egészségi állapotom azt sem tette lehetővé, hogy magam olvassam föl Bukarestben a Román Televízió számára írott tiltakozó közleményünket. Mi volt ez? 1988-ban amerikai emberi jogi csoportok angol nyelvű plakáton tiltakoztak a Ceaușescu-diktatúra s az erdélyi magyarság üldözése ellen. Ezen a plakáton pedig a Trianon előtti Magyarország térképvázlata jelezte, hogy melyik az a keleti tartomány, Erdély, amely nem tartozik már Magyarországhoz. Amely ma Románia része, az üldözött magyarok által lakott terület. A Vatra Românească pogromszervezői ezt a térképet szánták adunak a román tömegek félrevezetésében. A titokban sokszorosított plakát dátumát meghamisítva átrajzolták 1988-ról 1990-re, a térképet pedig annak igazolásaként mutogatták mindenfelé, hogy Ceaușescu bukása után a magyar revizionisták Erdély elrablására készülnek.
E hamisítás ellen s a fokozódó magyarellenes uszítás beszüntetését követelve olvasta be Kincses Előd nevemben az említett szöveget. Mellette láthattuk a bukaresti tv képernyőjén munkatársát, Jakabffy Attilát, attilában.
Jellemző ama feszült napok hangulatára, hogy a román gépkocsivezető, aki azért kapta fizetését, hogy a fronttanács megyei alelnökének, Kincses Elődnek a rendelkezésére álljon, a bukaresti utazásra szóló utasítást megtagadta. Mintha tudta volna, hogy főnökét rövidesen elzavarják a leitatott hodáki parasztok. „Menjen az úr vonattal!” Azzal sajnos már senki sem törődött, hogy a plakát, amely ellen tiltakoztam, hol és milyen példányszámban fokozza a román lakosság Erdélyt féltő érzelmeit. A pogromot – mint utólag kiderült – már régóta szervezték, ám ezzel a mi részünkről a teljes gyanútlanságban senki sem törődött. Különös, hogy a környező falvakban a pogromszervezők akácfa botokat, husángokat rendeltek meg termelőszövetkezetektől, és erről tömegek tudtak, kivéve mindazokat, akiknek hátára szánták azokat. Ó, szentséges gyanútlanság! „Így történt, ami megesett 1916-ban is” – mondta valaki.
Jönnek, jönnek! Mindent összetörnek! Szinte percenként érkezett valaki a lakásunkra újabb jelentéssel. Ez viszont igen kevés volt ahhoz, hogy a helyzetről átfogó képet nyerhessünk. A támadás szervezőinek erőfölénye az államhatalomban betöltött szerepükből eredt. A telefonközponttal, a fegyveres erők egy részével, karhatalommal ők rendelkeztek; állami autóbuszokkal, teherautókkal ők rendelkeztek; a környékbeli falvak polgármestereinek ők küldhettek utasításokat; a pogrom szervezésébe, a parasztok mozgósításába bevont ortodox papok marosvásárhelyi irányítóik utasításai szerint cselekedtek. Ezt persze tagadják. Elszólásaikkal azonban sokan elárulják őket. A libánfalviak bandájából való, Cofariu nevű fejszés atyafi, akiből Iliescu úr nemzeti hőst kreált, így nyilatkozott egy televíziós riporternek: „A pap kihirdette a templomban, hogy ha megszólalnak a harangok és a szirénák, indulnunk kell Marosvásárhelyre.” Pap tudta nélkül harangokat nem lehet megszólaltatni. Községi vezető tudta nélkül szirénát nem szabad megszólaltatni. Későbben ugyancsak Cofariu egy budapesti riporter előtt a nyilatkozatát visszavonta, mondván: „Kómában volt, amikor harangról, szirénáról beszélt.” Mi a kóma? Mély öntudatlansággal, eszméletlenséggel járó állapot, amely gyors orvosi beavatkozás hiányában halállal végződhet.
Ilyen állapotban nyilatkozott tehát Cofariu a tévékamera előtt. Magam is láttam őt akkor: a „kómát” ültében és normálisan beszélgetve szenvedte el, miközben meztelen talpait súrolgatta. De volt még őkelmének rendkívül figyelemreméltó más nyilatkozata is. Fejszés, dorongos, vérengző társai között azért utazott Marosvásárhelyre, hogy szeretett rokonát meglátogassa. Így került aztán – teljesen ártatlanul – abba a helyzetbe, hogy mivel ő is támadott, leütötték, Cseresznyés Pál pedig be­lerúgott. Ezért a rúgásért tízévi börtönnel sújtották; kártérítésként pedig egymillió lejt ítéltek meg. Egész életére szóló havi járadékot kell fizetnie Cofariunak. Aki valóban eredeti és régi magyarverő. Tetteit igen érdekesen indokolja. Doronggal indul rokoni látogatóba. Libánfalva ortodox papja különben azt üzente nekem, hogy vétkeimet ő megbocsátotta. Íme egy másik eredeti szellem!
Tudtuk, hogy mi a veszély, ám ellene semmit sem tehettünk. Autós barátaink közül ketten-hárman vállalkoztak arra, hogy bejárják a várost, hírt hoznak a várható eseményekről. Lakásomat figyelték, az RMDSZ székházát hasonlóképpen, így attól a lehetőségtől is megfosztottak, hogy szükség esetén orvost hívhassunk. Komikus, apró lények lehettünk a hatalom nagyítóüvege alatt. Nyilván röhögött is ijedt kapkodásunkon. Közelünkből már korábban eltűntek mindazok, akik funkciójuk tekintélyével, súlyával próbáltak volna rendet teremteni. Kincses Előd életveszélyes támadás elől vidékre menekült. Király Károly, Maros megye hivatalos vezetője, aki elvileg a helyi hatalom fölött is rendelkezett, előző napon utazott vissza Bukarestbe. Helyettesének (I. Scrieciu tábornok) szerepét, felelősségét, mulasztásait és pogromszervezőkkel való cinkosságát alaposan ki kellett volna vizsgálni. Nem volt, aki ezt testületileg követelje, véghezvitesse. Ehelyett önmaga fordult a legfelsőbb ügyészséghez olyan vádirattal, amelyben Tőkés, Kincses, jómagam és mások elítélését kérte. Hazugságainak elképesztő gyűjteménye alapján elképzelhető, miként viszonyult a márciusi pogromhoz, azok szervezőihez.
Amikor már minden jel arra mutatott, hogy a tüntetésen kívül támadással is számolnunk kell, legfőbb gondunk az lett, hogy elhárítsuk valamiképpen a román–magyar véres összetűzést. Fejszével levert utcatáblák, bevert kirakatok, letépett, felgyújtott magyar nyelvű színházi plakátok jelezték a pogrom kezdetét. Szemtanúk szerint a Petőfi téren a költő nevét hirdető táblát dia­dalordítás közepette verték le a falról, majd tűztáncot járva – hiszen a Vatra Românească tűzhelyt, tűzfészket jelent – fejszével próbálták darabokra vágni. A meggyalázott táblát valaki kimentette Budapestre, ahol az MDF, mementóként, falra helyeztette. Följajdult erre a Magyar Narancs nevű újság: „Már megint bántják a marosvásárhelyi románokat!” De nemcsak aggódott, hanem röhögött is ez a magyar újság; ifjú olvasóit próbálta elszórakoztatni négykézláb járó szellemeskedéssel, miszerint: annak a Sütőnek a marosvásárhelyi pogrom alkalmával ki is verték meg nem is a szemét, hi-hi-haha! (Világritkaságok gyűjteményébe való ez, mint az ötlábú borjú, meg a sörivás, gombócevés rekorderei.) Ennél már Judea ezredes úr is humánusabb módon vélekedett, azt állítván a helyi napilapban, hogy olyan szemet, amely nem létezett, nem lehet kiverni. Ezt a román tévé marosvásárhelyi tudósítója nemzetközi konferencián is hazafias hévvel hangoztatta. Nos, a megyeháza elé vonult, gyújtogatásra és öldöklésre kész román paraszti tömegek követelésének engedve a Fronttanács beadta a derekát. Alelnöki megbízatásáról lemondatta Kincses Elődöt. Elképzelhető, mennyire ismerték a Görgény völgyéből, Libánfalváról, Hodákról, Dédabisztráról, a Mezőség közeli falvaiból behozott parasztok Kincses Előd politikai tevékenységét a megyei Fronttanács keretében. Talán még azt sem tudhatták, hogy fiú-e vagy leány. Azt cselekedték, amire a Vatra Românească vezérei fölbujtották őket.
Volt, aki Kincses lemondása miatt ellentüntetést javasolt. Ezzel nem értettem egyet. Véres áldozattal járó felelőtlenség lett volna. Kincses Előd törvénytelen, puccs­szerű megfosztása közügyi megbízatásától: fölháborító, de ő maga sem helyeselné, hogy ezért fegyvertelen magyarokat vonultassunk tüntetésre, fejszés-láncos-dorongos tömegek ellen; minden kegyetlenségre képes őrjöngők ellen, akiket „diszkréten” a hadsereg, a rendőrség egységei is támogatnak. Mind aggasztóbb híreket hoztak a városból. Tájékozódni kellett volna mindenről, ami történik, ám ehhez nem volt semmilyen „információs bázisunk”. Nem működött az RMDSZ megyei szervezete, nem létezőnek bizonyult az országos központ, így hát arra tettem kísérletet, hogy az ország vezetőjét, Ion Iliescut tájékoztassam a várost fenyegető véres veszélyről.
Csak közvetett módon sikerült hírt adnom magunkról. Gálfalvi Zsoltot március 19-ének délelőttjén három vagy négy ízben hívtam föl telefonon Bukarestben, s arra kértem: vegye föl a kapcsolatot Király Károllyal, kérje meg a nevemben is, hogy azonnal tájékoztassa Ion Iliescut, akinek határozott, rendteremtő intézkedéseit várjuk. Gálfalvi mindannyiszor visszahívott engem, jelezvén, hogy mit sikerült, mit nem sikerült elintéznie. A harmadik vagy negyedik hívása fölcsillantotta bennem a reményt, ám a keserű kételyt is. Királynak sikerült Iliescuval beszélnie, tájékoztatta őt a marosvásárhelyi állapotokról, de a szigorú és gyors intézkedés dolgában „meglehetősen bizonytalan, kétértelmű ígéretet kapott”.
Aztán újabb hír jött. Ellentüntetésekre készülnek mégis a gyárak magyar munkásai. Az én telefonomat már kikapcsolták a központban. Gyorsan autóba ülve olyan házba mentünk valakihez, ahol még működött a telefonkészülék. Azonnali körhívással próbáltuk megállapítani: valós hír-e az ellentüntetés kezdete? Új helyünkön is elnémult a tárcsahang. Követtek bennünket, és valószínűleg CB-rádión utasították embereiket az elszigetelésünkre. Akik még velem voltak – pl. Borbély László –, terepszemle végett elindultak az üzemek felé. De senki sem térhetett már vissza. Én átmentem az Erdélyi Figyelő szerkesztőségébe. Ott még működött a telefon. Évát próbáltam fölhívni a lakásunkon. Nem sikerült. Papírt kértem a gépírótól. Valamikori főszerkesztői szobámban elkezdtem írni egy fölhívást a város magyar lakosságához. A rádiónak szántam, de már nem juthatott el a stúdióba.
Fél év múlva láttam viszont egy borítékban, amelyet sógornőm tett félre számomra. Vértől ázott kabátomat mosva bukkant rá annak belső zsebében. Befejezetlen kézirat. Arról szóltam benne, hogy Kincses Előd és Jakabffy Attila leváltása ellen tiltakozunk, de maradjon minden magyar otthon vagy a munkahelyén. Ne tegye ki senki magát az agyonveretésnek. Arra kértem őket, hogy a várost megmocskoló csürhét ne azonosítsák a román néppel, sem Marosvásárhely becsületes román lakosaival.
– Menni kell azonnal! – lépett be N., akit szövetségünk Bolyai téri székházából küldtek értem.
A félbemaradt kiáltványt zsebre vágtam, majd Évát próbáltam újból fölhívni. Az volt az érzésem, hogy sokáig nem fogjuk látni egymást. A szerkesztőség telefonja is süket volt.
Akkor már egymagam voltam. Társaim, akikkel lakásomról elindultam, még mindig nem jöttek vissza. Volt, akit csak ’90 nyarán, Amerikából való hazatérésem után kérdezhettem meg: mi történt vele? Hová tűnt el azon a napon?! Menni kellett a székházba. Amikor elfogadtam a megyei elnöki tisztséget, azt mondtam: csak életbe vágóan fontos ügyekben számítsanak rám.
Ez most olyan ügy volt.

(folytatjuk)

(Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2001)

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy őszig zárva maradnak az iskolák?







eredmények
szavazatok száma 2307
szavazógép
2020-03-28: Kiscimbora - :

Varró Dániel: Szösz néne

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
ott ül a teraszán Szösz néne.
2020-03-28: Világfigyelő - :

Hulljon a férgese (Svédországi levelek)

Liberális külön utak a nyájimmunitásért
Teljesen értelmetlen intézkedés – mondta a nagy svéd járványügyi szakember, Anders Tegnell, amikor Dánia lezárta a határait. Tegnell elle­nezte az iskolák bezárását is, mert szerinte a fertőzés a gyermekeknél enyhe lefolyású, és ők nem terjesztik tovább a vírust. Egyébként is, ha bezárnák az iskolákat, akkor a szülők kiesnének a munkából, pedig rájuk válsághelyzetben nagy szükség van. Jó időben, jó helyen, jó intézkedéseket kell hozni, ez a svéd álláspont.