Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Kolerajárványok a 19. században

2020. április 2., csütörtök, Történelmünk

Pestis, feketehimlő, kolera, spanyolnátha – a járványok végigkísérték, sőt, olykor alakították az emberiség történelmét. Az utóbbi évtizedekben a HIV, a SARS, a madárinfluenza, jelenleg pedig a koronavírus megjelenése figyelmeztet arra, hogy a modernizációs folyamat során elhatalmasodott magabiztosságunk túlzottnak, végső soron hamisnak bizonyult. Az ember a tudomány és a technika fejlődése ellenére nem lett teljhatalmú ura környezetének – írja Fónagy Zoltán, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének kutatója a március 20-án közölt Járványok című sorozat felvezetőjeként a mindennapoktortenete.blog.hu oldalon.

  • A kolera letiporja a győzteseket és a legyőzötteket is – Robert Seymour rajza, 1831
    A kolera letiporja a győzteseket és a legyőzötteket is – Robert Seymour rajza, 1831

A kutatót a 19. századi magyar történelem, főleg a társadalom- és művelődéstörténet érdekli, különös tekintettel a hétköznapi élet, illetve a mentalitás történetére. Az alábbiakban a szerző „A lehető legnagyobb rettegést idézte elő” – Kolerajárványok és védekezés a 19. században című, 2014. október 19-én közölt tanulmányából tallóztunk részleteket.

Mivel a kolera terjedési módja sokáig rejtély maradt, gyógyítására pedig nem ismertek valóban hatékony módszert, a 19. századi emberek képzeletében hatalmasra nőtt a fenyegetése. Ez volt az első járvány, amely a modern közegészségügy felügyelete alá került, sőt, a nemzetállamok egészségügyi intézményrendszerének létrehozásához éppen a ragály adott hathatós öntözést.

A középkor és a kora újkor embere három veszély ellen fohászkodott segítségért: „A pestistől, az éhínségtől és a háborútól óvj meg minket, Urunk!” A 18. század során Európa végleg megszabadult a három csapás közül az elsőtől, de az évszázadokon át rettegett „fekete halál” helyett a 19. század első felében megjelent a nem kevésbé félelmetes kolera. A „század pestise” Magyarországon 1831 és 1915 között öt nagyobb és több kisebb rohammal pusztított, s összesen legalább egymillió áldozatot követelt.

 

Az első találkozás az „epekórsággal”

A 19. században legsúlyosabb emberveszteségét 1831-ben szenvedte el Magyarország: a nagy kolerajárványnak mintegy negyedmillióan estek áldozatul Magyarországon és Erdélyben. Természetesen a legnagyobb riadalmat is ez a ragály, az ismeretlen veszedelemmel való első találkozás váltotta ki.

A betegség először 1817-ben hagyta el Indiát, ahol több mint ezer éve „őshonosnak” számított. A fertőzés az 1826–28 között a Kaukázusban, Örményország és Karabah területén zajló orosz–perzsa háborúban harcoló cári hadsereggel jutott el Moszkváig, majd kereskedők és az 1830-ban kirobbant lengyel felkelés ellen küldött katonaság hurcolta el azt a magyar határ közelébe. Galíciából 1831 tavaszán máramarosi fuvarosok hozták át a ragályt a Magyar Királyság területére, majd sószállító tutajosok terjesztették el a Tisza mentén.

Az egészségügyi hatóságok tehetetlenül álltak az ismeretlen betegséggel szemben. Terjedését a korábban a pestis ellen alkalmazott rendszabályokkal: útelzárásokkal, vesztegzárral próbálták megállítani, sikertelenül. (Míg a pestis bolhacsípéssel, illetve cseppfertőzéssel terjedt, a kolera emberi ürülékkel szennyezett ivóvíz és élelmiszer útján – szerk. megj.) 1829-ben marhavész tombolt, ezt igen kemény tél, majd árvizek, nyáron pedig pusztító aszály követte. E két nehéz esztendő nélkülözéseitől elcsigázott népet kétségbe ejtette, hogy a hatósági intézkedések megakadályozták a végre bőségesnek ígérkező termés betakarításában.

A betegség rejtélyesen gyors terjedése, hirtelen lefolyása, súlyossága, a koleratemetőkben előre megásott tömegsírok, az eleinte éjjel-nappal zúgó harangok, később az elhunytak azonnali, szertartás nélküli elföldelése az apokalipszis hangulatát idézte fel.

A helyzetet súlyosbította a hatóságok és orvosok tanácstalansága, egymásnak ellentmondó intézkedései, tévedései. A járványtól és ínségtől leginkább sújtott északkeleti megyékben a kétségbeesés, valamint a nemesi vármegye közegei és a földesurak iránti bizalmatlanság a magyar történelem utolsó jobbágyfelkeléséhez vezetett.

 

A nagy járvány a fővárosban

Pesten július 4-én állítottak fel karanténokat az országutakon érkezők számára, majd „július 12-én reggel 8 órakor az összes Budára és Óbudára vezető utak, bejárások is a kolera betegség miatt elzárattak”. Az óvintézkedések dacára 14-én a kolera már elragadta első áldozatát Pesten. (…) A hatóságok az egészséges lakás, jó erőnlétet biztosító táplálkozás, tiszta ivóvíz és rendszeres tisztálkodás mellett éppen a nyugalmat ajánlották megelőzésként. „Minden erőből azon kell igyekezniök, hogy a haragtól, bosszúságtól, szorongattatástól, gyötrelemtől és félelemtől magokat megoltalmazzák” – tanácsolták a rémült lakosságnak.

A betegek számára ideiglenes kolerakórházakat létesítettek, s a Szent Rókusban is kialakítottak egy részleget. Szélhámosok raja kínálta csodaszerhez illő árakon a „csalhatatlan” gyógyszereket. A járvány egész augusztusban dühöngött a városban; csúcspontján egy nap alatt 130-an haltak meg. A halálos áldozatok száma 2000 körül járt, a megbetegedettek száma ennek a kétszerese lehetett. Szórványos esetek szeptember 22-ig fordultak elő, majd a járvány magától megszűnt.

 

Kolera és szabadságharc

Egy 1835–1837 közötti kisebb járvány után a kolera 1848–49-ben okozott ismét komolyabb veszteséget. A járvány 1848. július 20-a körül jelentkezett, először Erdélyben. Augusztus közepén már a Tisza vidékén pusztított, októberben pedig a fővárost is elérte, de eljutott a Felvidékre is. Mivel az orvostudomány gyakorlatilag tehetetlen volt a betegséggel szemben, még mindig csak a terjedését próbálták megakadályozni. A Honvédelmi Bizottmány októberben koleraügyi bizottságot hozott létre. Ez folytatta a kolerakórházak felállítását (a betegek elkülönítése céljából), a papok közvetítésével higiéniai és táplálkozási tanácsokkal igyekezett ellátni a lakosságot, és figyelemmel kísérte a járvány terjedését. A pánik elkerülése érdekében vesztegzárakat nem állítottak fel, ezek 1831-ben amúgy is hatástalanoknak bizonyultak. A tél beálltával a járvány megszűnni látszott, hogy aztán 1849 nyarán annál hevesebben törjön ki újra. A kolera júliusban Magyarország egész területén pusztított, csak szeptembertől kezdett csendesülni. (…)

A fertőzés nem kímélte a hadseregeket sem. Június végén, július elején három hét alatt tizenötezer orosz katona esett áldozatul a járványnak. (Mindeközben harci cselekményekben alig vesztett embereket a kétszázezres intervenciós sereg.) Haynau seregének több ezer katonája betegedett meg a komáromi csata idején. Kossuth július 14-i szegedi kiáltványa ugyan a kolerát a „magyarok istenének” mennyei eszközeként írta le, amelyet a szabadság ellenségeire bocsátott, ez a fegyver azonban kétélűnek bizonyult, hiszen a járvány a magyar honvédséget és a polgári lakosságot is sújtotta. Áldozatainak pontos számát nem ismerjük, ám a pusztítás arányait jelzi, hogy 1848-ban 30, 1849-ben pedig 75 százalékkal magasabb volt a halálesetek száma, mint az előző öt év átlaga.

 

Kolera minden évtizedben

A harmadik nagyobb kolerajárványt 1854–55-ben szenvedte el az ország. Ez nem volt olyan heves, mint az 1831-es, de sokkal hosszabb ideig tartott. A fővárosban 1854 októberében jelentkeztek az első megbetegedések, s a járvány 14 hónapon át szedte áldozatait. Közben többször is megszűntnek hitték a fertőzést, ám az újra és újra feltámadt. A kortársak a polgárházaknál elszállásolt császári-királyi katonaságban gyanították a fertőzés forrását: sokak szerint a Galíciából és Erdélyből odavezényelt csapatok indították útnak újra és újra a betegséget. Pesten összesen 3520 megbetegedést regisztráltak, s a betegek több mint fele, 1848 most is meghalt. Budán és Óbudán ugyanezen idő alatt 1477-en betegedtek meg és 507-en haltak bele.

A negyedik nagy járvány 1866-ban dél felől a Duna mentén, a kereskedelmi utakat követve szivárgott be az országba. A fővárosba az Al-Dunáról hajón érkezett utasok hurcolták be először a kolerát. Szórványos megbetegedések után augusztusban tört ki járványszerűen, és három hónap alatt négyezer megbetegedést, illetve közel kétezer halálesetet jelentettek be Pesten. Ismét jellemző gócot képeztek azok a házak, ahol katonák voltak beszállásolva.

A betegség terjedését országszerte nagyban segítették az ekkor zajló porosz–osztrák háború miatti nagy csapatmozgások, amelyek északnyugatról is útjára indították a betegséget. Pozsony, Nyitra és Trencsén vidékén is súlyos járvány tört ki, amely nemsokára elérte Esztergom, Komárom és Fejér megyét is. Ezúttal a kb. 150 ezer megbetegedettnek közel fele, legalább 70 ezer ember esett áldozatul a járványnak. Pesten a 4082 betegből 1944-en haltak meg, Budán pedig 1240 megbetegedést és 539 halálesetet jelentettek.

 

Az utolsó nagy kolerajárvány

Az utolsó „középkori típusú” nagy demográfiai válság 1872–1874 között sújtotta az országot. Az ezúttal is Oroszországból kiindult járvány 1872 márciusában jelent meg Máramarosban, és 1873 szeptemberére egész Magyarországon elterjedt a fertőzés.

„Városunk lakossága az 1872-ik év alatt folytonos aggodalommal nézte ama szomorú emlékezetű kolerajárvány közeledését, mely városunkban egy álló évig dühöngött, és ez idő alatt 2500 emberéletnél többet ragadott sírba, de több mint kétszer annyi embert támadott meg” – kezdte beszámolóját Budapest statisztikusa, Kőrösy József az utolsó nagy kolerajárványról. A fővárosban az első megbetegedést Budán észlelték 1872. október 8-án, és a következő 11 nap alatt 24 halálesetet regisztráltak. (…) A hideg beálltával a járvány csaknem teljesen megszűnt. A kolera azonban a tavasz beköszöntével újult erővel támadt fel. Az összes addigi járvány méreteit meghaladta a kolerás esetek száma: Pesten 5284 megbetegedést és 2558 halottat számoltak össze.

A kolera, amelyet éveken át tartó rossz termés és ennek következtében egyes vidékeken éhínség kísért, három év alatt mintegy 400–450 ezer halálos áldozatot követelt a Magyar Királyságban. A vérveszteség méretét mutatja, hogy a népességszám csak hat év múlva érte el a járvány előtti szintet!

Bár kolerajárványok az első világháborúig rendszeresen sújtották az országot, a kitörések ekkorra igencsak megszelídültek. A fővárosban a betegség 1886-ban például 520, 1892–93-ban 636, a világháború első éveiben, 1914–15-ben 162 halálos áldozatot szedett. A védekezés szervezetté, mondhatni, rutinszerűvé válásával ezeknek a járványoknak a veszteségét már ezrelékekben is alig lehetett kifejezni: ekkoriban inkább csak a riadalom volt nagy, nem a veszély. Különösen nagy ijedséget okozott jelentkezése 1892–93-ban, az akkori ötezer áldozat azonban már eltörpült a harmincas és a hetvenes évek katasztrófái mellett. Szerepe volt ebben a higiéniai viszonyok javulásának – mindenekelőtt a városok csatornázásának –, de a figyelő- és bejelentőrendszer javulása is hatékonyabbá tette a terjedés meggátlását.

Fónagy Zoltán

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a Román Kupa döntőjébe?








eredmények
szavazatok száma 1143
szavazógép
2020-04-02: Sport - :

Sportvilág

Autósport. A világot sújtó koronavírus-járvány, illetve a Romániában érvényben lévő szükségállapot miatt az Ifjúsági és Sportminisztérium által kiadott rendelet értelmében március 16-tól elhalasztottak vagy töröltek minden sporteseményt az országban.
2020-04-02: Család - :

Kerüljenek helyükre a dolgok (1.)

Alaposan moss kezet, fertőtleníts, nézd meg, mit fogsz meg, tartsd be az előírt távolságot, a könyökhajlatodba köhögj, tüsszents – soroljuk gyermekeinknek mindennap az egészségmegőrző szabályokat. És miközben megkönnyebbülten hátradőlünk, mert mindent elővigyázatosan elvégeztünk, bekúszik a tudatunkba a kérdés: milyen nyomokat hagy bennük az a terhelés, amelyet a megváltozott élet, a bezártság, a bizonytalanság okoz?