A kilencvenes évek tavaszán készült, még a társadalmi változások eufóriájában írtam e kép alá, hogy vegyük bátran vállunkra a tekercseket, mert sok vécépapír fogy még el a Forradalom útján. A sepsiszentgyörgyi stadionnal szembeni utcáról van szó, ahol a pléhlemezre nyomtatott utcanév alatt focimeccset hirdető szakadt plakát állt, s még nem volt ilyen nagymenő csapatunk, alsóbb osztályban rugdostuk a labdát, de lelkes szurkolókkal, napfényben, reménykedve a gólokban, a forradalom utáni lassú szellemi és gazdasági jobbra fordulásban, a feltöltődő üzletekben.

A mai vírusos állapotban idézem fel az egykori sorban állási szokásainkat mindazokkal együtt, akik a nyolcvanas évektől kezdődően testközelből élték át ezt a népszokást, mindaddig, amíg már nem osztottak, hanem már mi kezdtünk vásárolni, és a múlté már a pletyka, a „ki volt itt előbb” polémiája, a pult alatti termék, hogy egymást támogatva közelítettünk a még be nem tört ajtók felé. Volt még valami szolidaritás a jelenetekben.

A napokban megint sikerült sort fényképezni. Egymástól másfél méter távolságban álló maszkos emberek, semmi lökdösődés, földre szegezett tekintetek, a kifelé jövők vitaminokkal telt zacskókkal hazaérve már meg sem mondják, mit osztanak. Ebben is maradt valami emberi, legalább egy másfél méteres távolságtartás.

Ez a szokatlan állapot kerestette elő azt a régi, elkopott fekete-fehér képet, irigykedve nézem a harsányan megszólaló kislányt: Vesd le már a szvettert, mama, mert tavasz van!