4.Sütő András: Fülesek és fejszések között /részlet/

2020. április 10., péntek, Emlékezet

Az epilepsziás kollektív rohamra emlékeztető látvány mind borzalmasabbá lett. Délután fél négy körül talán kétszáz főnyi rohamosztag miatt szakítottuk meg a tanácskozást. Öt óra tájt félezernyi lehetett a székház körül gyülekezők száma. Későbben egymás után érkeztek meg a gyilkos szerszámokkal fölszerelt bandákat szállító járművek.

  • Azopan Photoarchive – azopan.ro / Bálint Zsigmond
    Azopan Photoarchive – azopan.ro / Bálint Zsigmond

Utólagos értesülésünk szerint a helyi rádió szerkesztői több ízben is beolvasták segítséget kérő szövegüket. A hadsereg közbelépését sürgették, ám a hadsereg a füle botját sem mozgatta. A rendőrség segítségét kérték, ugyancsak hasztalanul. Mi több: szemtanúk állítása szerint a rendőrök is segédkeztek a székház ostromlásában. A Bolyai téren megjelent néhány katonai jármű, ám ez csak bátorítólag hatott a lincselőkre. Őket az is harcra buzdította, hogy a közel félnapos ostrom ideje alatt egyetlen vezetői tisztséget betöltő román személy nem akadt, aki hivatalos minőségében megpróbálta volna csitítani őket. Sunyi módon hallgattak mind a városi, mind a megyei Front-tanács legfőbb vezetői, akik mellől – mint említettem – a magyar tisztségviselőket már délelőtt elzavarták.
Öt óra után módosult, tragikussá vált a helyzetünk.
Közel száz ember élete került végveszélybe. Döntésképes magyar közösség vagy vezető személy azonban odakint már nem volt. A rádió munkatársai nem tehették meg, hogy védelmünkre mozgósítsák a magyar lakosság ezreit. Ők csakis karhatalmi segítséget kértek.
A pogrom szervezői arról is gondoskodtak, hogy lehetetlenné tegyék védelmünket a Székelyföld belső tájairól.
Székelyudvarhely lakosainak ezrei álltak készen indulásra. Telefonon a késő délutáni órákban jelezték ezt a feleségemnek. Éva fölhívatta a helyi rendőrséget, hogy mondanák meg, mi a helyzet az ostromlott székházzal. A válasz megnyugtató volt. Senki sincs veszélyben! Engem pedig – mondták – ki is mentett a rend­őrség. Katonai terepjárón szállítottak el „valahová”. Évának ama válaszára, hogy akkor már haza kellett volna érkeznem, a drót másik végén – hol lehetett az? – „óvatossági eljárást” emlegetett valaki. Így tehát Éva azt tanácsolta az udvarhelyieknek, hogy maradjanak otthon, elmúlt minden veszedelem.
Történt pedig mindez azokban a percekben, amikor a gyújtogatók már benzines kannákkal kezdtek forgolódni a Bolyai téren. Ezt látva tűnődésbe estem: milyen lesz majd vajon a tűzhalálunk? Ekkor nyilallt belém újból e név: Szervét Mihály. És a tűzhalál!
Később azt kellett megállapítanom, hogy azért foglalkozom a halál gondolatával, mert csak időnként veszek részt a védekező cselekvésben. Közel százan nyilván nem férhetünk el a padlásfeljáró nyílása körül; a gyújtogatókat mindössze hárman-négyen riogatták cserépdarabokkal. A „munícióhordásban” időnként magam is részt vettem, de port, amely ugyancsak tűzoltó anyagnak bizonyult, nem gyűjtöttem. Ha jól emlékszem, egyetlenegy műanyag vödör került elő valahonnan. A közelébe se férhettem.
Valaki listát készített rólunk. Később tudtam meg: hetvenkilencen voltunk.
Bizonyos, hogy társaim is átélték akkor a közelgő tűzhalál gondolatának kínjait. Különös, hogy mégis mindenki nyugodtnak látszott s fegyelmezetten vett részt az önvédelmi küzdelemben. Volt, aki cserepet hordott a nyíláshoz, mások szakértelemmel törték kettőbe, háromba, hogy okosan gazdálkodjunk az anyaggal. Szinte törvényszerű, hogy ilyenkor a gyengébb idegzetűek pánikba esnek, a nők elsírják magukat stb. A mi csapatunk úgy viselkedett, mintha Gárdonyi egri várvédőinek feltámadott egysége lett volna; óbégatásnak, jajveszékelésnek senki sem adta át magát.
Hanem ellenkezőleg: még kacagtak is némelyek, amikor valamelyik gyújtogatót odalent fültövön találták. Jómagam több ízben is rászóltam atyailag a padlásablaknál gyülekezőkre, hogy ne hangoskodjanak, ne mutogassák magukat. Joggal lehetett attól tartani, hogy ha az ostromlók eleven arcot fedeznek föl, újabb támadási módszereket eszelnek ki.
A gyújtogatási kísérlet idején voltak csöndesebb negyedórák is. Ilyenkor nem kellett cseréppel, porral védekezni. Valaki literes üvegekben vizet nyújtott föl. Ittunk belőle, majd azután képedtünk el: meg is mérgezhettek volna! Nem tudom, ki szervezte meg, hogy a magyar vérre szomjas tömeg szeme láttára felnyújtották nekünk az üvegeket.
Voltak percek, amikor a vastag gerendák valamelyikén ülve megpróbáltam elképzelni, vajon mit csinálnak éppen a családom tagjai. (...)
De bárhogyan rajzottak is a gondolataim: semmilyen kiutat nem láttam. Csak Isten csodája segíthet rajtunk! Valószínűleg mindnyájan így gondoltuk ezt. Mind a hetvenkilencen.
Közben mégis törtem a fejem: a szabadulás mécsesreményével milyen irányba lehetne tapogatózni?
Alant a fejszés emberrengeteg.
A téren dühöngő őrültek fokozatosan növekvő üvöltözése.
Marad tehát az ég magassága, a repülés abszurd vágya, Ikarosz kalandja. Így okoskodtam tehát: ha alulról, a székház termeiből keltik a tüzet, csakis a tetőn át menekülhetünk. De hogyan? Gyilkosaink ölébe, nyakába ugorva? Ha pedig a tetőszerkezetet gyújtják föl, akkor a padlásfeljárón kellene leereszkednünk. De micsoda tülekedés támad itt a füstben, majd a lángok között! A gyújtogatók pedig, a székház termeiből idejében kimenekülve, a kapu előtt fognak várni minket nagy röhögéssel.
Harsány röhögés közben fognak mindannyiunkat gondosan agyonveregetni. (...)
Mászni kezdtem a gerendán fölfelé. A keresztkötéseknél jobbra-balra kapaszkodva mind fönnebb jutottam, majdnem a tetőnyereg magasságáig.
Ott azután megpihentem, lovaglóülésben egy gerendára telepedtem, a másikat két karommal átöleltem, hogy le ne potyogjak valamiképpen.
Ott tűnődtem legalább fél óráig a menekülésnek egy olyan lehetőségén, amelyet társaimnak is ajánlhattam volna.
Később azt vettem észre, hogy másvalaki hasonló módon méregeti a padlás magaslatait. Egymásra néztünk. Tekintetünk jelezte csak a reménytelenséget.
Tófalvi Zoltán följegyzéséből értesülök utólag a következőkről: „Este fél kilenc után rendkívül veszélyessé vált a helyzet: a kiszórt papírokat, nyomtatványokat, könyveket, újságokat meggyújtották, az épület, a padlásfeljáró felgyújtásával fenyegetőzött a tömeg. Ekkor hívtam újra Sütő András lakását. Éva kétségbeesett hangját azóta is hallom: mi van Andrással? Amikor elmondtam, hogy az épület felgyújtásával fenyegetőznek, Éva kiejtette kezéből a telefonkagylót. Még hallottam, hogy kétségbeesett zokogása visszhangzik az ismerős lakásban. Valaki helyére akasztotta a kagylót.”
A gyújtogató szándék nem sokkal ezután tényként, valóságos hírként sújtott ugyancsak telefonon Évára. Ekkor, nyilván az eszméletlenség határán, homlokát olyan erővel verte a falba, hogy az agyrázkódás következményeit mindmáig szenvedi.
Nem tudom, az alkonyatnak melyik szakában szóltak, hogy valaki, egy román fiatalember akar beszélni velem. A padlásfeljárat torkában állt, onnan szólt föl hozzám jóindulattal:
– Sütő úr, nagyon kérem, jöjjön le, hagyja el az épületet.
– Miért kellene elhagynom? – kérdeztem.
– A végveszély elkerülése végett – mondta.
Azt kérdeztem tőle, miért csak engem szólít föl a távozásra.
Hiszen itt sokan vagyunk, és mindannyian életveszélyben. Vagy együtt távozunk innen, vagy maradunk mindahányan.
Válasza, magyarázata homályos volt. Szavaiból olyasmit hámozhattam ki, hogy föltétlen védelmet nem garantálhat, de mindent megtesz békés távozásom érdekében. Ajánlatát, amelynek oka, háttere homályos volt, nem fogadtam el. A fiatalembert arra kértem, üzenjen azonnal Ion Scrieciu tábornok úrnak, hogy valamennyien követeljük, biztosítsa távozásunk lehetőségét. Kötelessége ezt megtenni, hiszen a megye vezetője, a hadsereg és a rendőrség fölött is rendelkezik.
A tábornok úr helyett Judea ezredes jelentkezett.
Fejszés, botos, emberi mivoltukból kivetkőzött, vörös szemű lények tömegéből szólt föl a padlásra, engem kéretvén a feljárathoz. Megkérdeztem, mit óhajt. Határozott, pattogó hangon közölte velem, hogy mihamarabb el kell hagynom az épületet, különben végzetes veszedelembe sodródunk valamennyien. Megismételtem a kérdést: miért csupán engem szólít föl a távozásra? Miért nem valamennyiünket? Az ugyancsak zavaros magyarázatból olyasmi derült ki, hogy mindenekelőtt én vagyok a feszültség, a tömegőrület oka, táplálója, ezért a társaimra nézve is jót tenne a távozásom, melynek biztonságát ő garantálja. Társaim egyöntetű véleménye alapján azt is kértem az ezredestől, hogy közölje azonnal a tartalékos tábornokkal: életveszélyben vagyunk, gondoskodjék a gyilkos bandák szétosztásáról, küldjön katonai járművet érettünk, de olyat, amelynek rakterét nem ponyva borítja; amely – ha egyszer fölszálltunk rá – védelmet jelenthet számunkra a fejszés támadók ellen: Judea úr válasza az volt, hogy hiú reményeket fűzök a tartalékos tábornok jóindulatához. „Azért kérem őt – mondtam –, mert vele januárban még szót tudtam érteni.” „Ami volt, elmúlt!” – mondta cinikusan az ezredes.
De úgy távozott, mint aki mégis intézkedni fog az életünk megmentése végett.
Nem tudom, mennyi idő telt el az ezredes újabb megjelenéséig.
Akkor is csak velem volt hajlandó tárgyalni. Közölte, hogy kívánságunknak megfelelően a hadsereg teherautója várakozik ránk a kapu előtt. Ugyancsak kérésem szerint megérkezett Scrieciu tábornok úr is, szabad elvonulásunk másik „garanciája”. Ha pedig nem lennénk hajlandók elhagyni a padlást, mindazért, ami be fog következni, senki semmilyen felelősséget nem vállal. Figyelmeztetett, hogy a felbőszült tömeg mindenre képes, így például könnyen megeshet, hogy festékkel öntik le a padlásfeljárót. „S akkor vége mindennek!” Mondhatott volna benzint, nyersolajat is. Azt is mondhatta volna, hogy ha élve kapnak el bennünket, akkor a hodáki parasztok marószódával égetik ki a szemünket. Nyilván mindenről tudott, amit ellenünk megterveztek, hiszen egyik legaktívabb részese volt a nap eseményeinek. Az viszont gyanús volt, hogy miért éppen hozzám ragaszkodik őkelme a távozás dolgában. Vele együtt pedig a már említett ismeretlen férfiú is, aki állítólag később is mellettem volt a sürgősségi klinikán.
Társaim majdnem egyöntetűen a maradás mellett döntöttek. Véleményükkel, miszerint az ezredes úrnak egyetlen szavát sem szabad elhinni, magam is egyetértettem. De akkor már határozottan úgy véltem, hogy az elszabadult állati indulatokon senki sem tud, nem is akar erőt venni. Mindegy, hogy az ezredes mit hazudik és miként akar engem meglincseltetni: a végveszély elkerülhetetlen. Ha konokul ragaszkodom a maradáshoz: porrá égünk valamennyien. Ha megkísérlem a távozást a felajánlott módon, vagyis a félszájúlag hangoztatott rendőrségi védelem és a hadsereg teherautójának igénybevétele révén, akkor talán... talán halovány reményem lehet az életben maradásra. Azt is tudtam, erős meggyőződésemmé lett a tapasztalatok alapján, hogy ha elhagyom az ostromlott padlást: a biztos tűzhalál veszélye mindannyiunk feje fölül elmúlik, és valamilyen csoda folytán föltűnik a megmenekülés lehetősége.
Úgy döntöttem tehát, hogy alászállok a vérszomjasok közé. A még védett padlásról a védtelenség állapotába.
(Káli István erről így vélekedik a Fehér Könyvben közölt emlékezésében: „Sütő Andrásban felülkerekedett a jóérzésű ember vak bizalma a többszörösen kiadott tiszti becsületszó iránt. Neki nem volt alkalma többször is áttekinteni személyesen a tanácselnök úr gerincének röntgenképét.”) Hogy nem lett volna? Több ízben is. (…) De nem erről van szó. Nem is holmi vak bizalomról, önáltatásról, avagy balekségről.
Egy adott helyzet parancsáról van szó.
Bizonyossá lett bennem, hogy ha nem távozom, ha nem engedek a többszöri, ultimátumszerű fölszólításnak: mindannyian elhamvadunk a tűzben. Meggyőződésemmé vált, hogy határozatommal társaim életben maradását is szolgálom. Ha én akkor egy teljesen értelmetlen, sőt, az összes padlásra menekült halálát jelentő konok maradáshoz, „egységhez” ragaszkodom: az végzetes lett volna. Hiszen semmilyen segítségre nem számíthattunk, és arra sem, hogy az őrjöngés végső határáig fölhergelt tömeg hajlandó lenne abbahagyni a székház ostromát; hogy képes lenne tudomásul venni a kudarcát. Ehhez először ki kellett volna józanítani, netalán emberségében újjáteremteni.
A továbbiak engem igazoltak. Hála Istennek, ösztönöm nem csalt meg.
(Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2001)
(folytatjuk)

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Ön szerint feljut-e a mostani idényben a SuperLigába a Sepsi OSK?









eredmények
szavazatok száma 748
szavazógép
2020-04-10: Elhalálozás - :

Elhalálozás

2020-04-17: Kitekintő - :

Jean-Louis Harouel: A balliberális politika bűne (Párizsi levelek)

Nélkülözné az objektivitást, ha nem értékelnénk számos, a történelem során megvalósult liberális politikát. Napjainkban viszont már több állam liberális politikáját csak bűnügyi fogalmakkal lehet pontosan leírni. A baloldali liberális ideológia által vezérelt kormányzati politikákra gondolok. Mivel a jobb és a bal közötti határ már évtizedek óta a liberalizmuson belül húzódik, megkülönböztethetünk jobb- és baloldali liberalizmust.