Felvillanyozódott az egész falu, soha nem látott munkakedv fogta el az embereket, mindenki szépítette rendezte a portáját, az emberek mosolyogva, ragyogó szemmel jártak-keltek.

Én abba a mérhetetlen gyászba születtem bele 1932-ben, amit a mi családunknak Trianon okozott. A szüleim már dolgoztak az első világháború kitörése előtt. Egy nagyszerűen megszervezett virágzó országban telt fiatalságuk, feldolgozhatatlan, egész életüket beárnyékoló csapás volt, amikor egyszerre csak egy idegen ország polgáraiként, kisebbségi sorban találták magukat. Ezt tudtam, és éreztem, hogy jóvátehetetlen fájdalmat hordoznak a szívükben, ahányszor szóba került Trianon, annyi év után is, mindig könnyes lett a szemük, de mégis csak most kezdtem megérteni ennek a bánatnak a mélységét, midőn láttam, hogy egy évtizedet fiatalodnak, amikor megcsillant a reménysugár, hogy megérhetik a jóvátételt.

Így mi is részt vettünk a nagy készülődésben, az egész falu elindult, ki Brassóba, ki Szentgyörgyre zászlónak való anyagot beszerezni, a lányoknak magyar ruhához valót vásárolni. — Ebben a faluban nem volt népviselet a székelyruha, régi fényképeken a lányok ünneplőnek magyar ruhát viseltek. Mire mi is elindultunk, a zászlóhoz még kaptunk anyagot, de a nővéremnek és nekem a ruhához édesanyám már csak égszínkék selymet kapott. Nagyon szép magyaros ruhát varratott belőle részünkre, fehér organdi blúzzal és köténnyel, a pruszlikrészt fehér selyemfonallal, magyaros mintával hímezte ki, és teklagyönggyel díszített fehér selyemfonallal kihímzett gyönyörű párta is készült hozzá, amit aztán soha nem viselhettünk. — Örömteli békés készülődéssel teltek ezek a napok, senki még álmában sem gondolta akkor, hogy milyen sötét árnyék vetődik nemsokára a falura.

Aztán eljött a várva várt nap, édesapám előkészítette az asztal nagyságú Háromszék-térképet és a jóval kisebb, eddig a szekrény mélyén lapuló Nagy-Magyarország térképet, két jól meghegyezett ceruzát. És boldog várakozással ültünk le a rádió mellé. — Úgy emlékszem, hogy este vagy éjszaka volt, a villanylámpa fénye jól megvilágította a térképet, édesapám a bemondó szavát követve húzta az új határvonalat, mi repeső szívvel követtük a tekintetünkkel. Már Háromszéknél tartottak, amikor — most is hallom a szörnyű szavakat: itt eltér a határ az Olt vonalától, és mesterséges határral kivágja a megyéből Hidvég, Árapatak és Erősd községet. — Ebben a pillanatban az édesapám megbicsakló kezében lévő ceruza hegye tőből kitört.

Most is látom magam előtt a két sápadt arcot, a remegő ajkakat, a lepergő nehéz könnycseppeket, éreztem, hogy bennük egy világ dőlt össze. Akkor, ott ért véget végérvényesen a gyermekkorom, akkor döbbentem rá, hogy az élet nem egy vidám séta egy szebb, derűs vidéken, jöhetnek váratlanul olyan akadályok, melyek leküzdhetetlennek látszanak, de kell lennie bennünk lelki erőnek, erkölcsi tartásnak, mellyel mindig helyt tudunk állni.

Abban az időben Hidvégen még kevés embernek volt rádiója, reggel már sokan jöttek kérdezni, hogy mi a helyzet. Mikor a szüleim elmondták a szomorú valóságot, nem akarták elhinni, sokan valósággal rájuk támadtak, hogy rémhíreket terjesztenek, annyira hihetetlennek tűnt, de aztán, estefelé már az egész falu dermedt csendbe burkolózott a megváltoztathatatlan tények hatására. Most már nem emlékszem, hogy másnap vagy pár nap múlva, de egyszerre csak azt láttuk, hogy pakolnak az állami hivatalok, teherautóra rakják az iratokat, a berendezést, a községházát, a csendőrőrsöt és a postát is átmenekítik az Olt túlsó partjára, a Brassó megyéhez tartozó Földvárra. Ezek szerint még ők sem tudták elhinni, hogy ez a lehetetlen helyzet igaz. Ezt látva feléledt a faluban a remény, úgy döntöttek, hogy aznap, amikor Sepsiszentgyörgyre bevonul a magyar hadsereg, lovas küldötteket menesztenek a parancsnokhoz, arra kérik, hogy Hidvéget is foglalják el. Aznap a középiskolás diákok is tüntetést szerveztek, nemzeti kokárdákat tűzve a mellükre vonultak keresztül-kasul a falun, és hangosan követelték, Hidvég maradjon Háromszék része, estére visszajöttek a küldöncök azzal a várható válasszal, hogy nincs módjukban változtatni a határ előírt vonalán. Akkor a diákok is szétoszlottak, hazajött a bátyám is, megkésve. Emlékszem, éppen tíz órakor ültünk le vacsorázni, amikor megdöngették a kaput. Édesapám rögtön kinyitotta, vagy hat szuronyos katona rontott be, megragadták a bátyámat, kihurcolták, és azonnal fellökdösték a kapu előtt álló teherautóra, ahol már ott voltak a tüntetésen részt vevő társai. Édesapám is akart menni, de nem engedték, az őrsön aztán reggelig pofozták őket, akinél nemzetiszín kokárdát találtak, még külön is kapott, volt aki ijedtében lenyelte a kis piros-fehér-zöld szalagot. — Valószínű, ez az esemény is hozzájárult ahhoz, hogy a szüleim, mint akkor sokan mások, a Magyarországra való áttelepülés mellett döntsenek. Már azokban a napokban a hidvégi két tanerős egyházi iskola mindkét tanítója elbúcsúzott, és családostul Észak-Erdélybe települt.

Édesanyám kérvényt írt a magyar tanügyi minisztériumba, melyben állást kért, a kérvényt átjuttattuk Szentgyörgyre, ismerős postázta, tíz nap múlva megjött rá a válasz, Bihar megyébe nevezték ki, szolgálati lakás is áll a rendelkezésére — írták —, édesapámnak egyelőre nem tudnak állást biztosítani, de rövidesen elrendeződik az is.

A hidvégi legények, akiknek akkor kellett katonának menniük, majdnem mind átszöktek Szentgyörgyre, a legtöbben a magyar csendőrségen tudtak elhelyezkedni. Szinte minden éjjel hol innen, hol onnan lehetett hallani baromfiricsajt, egy-egy fiú jött haza, hogy az édesanyja kakasától vigyen tollat a csendőrkalapra. Ezekkel a fiúkkal lehetett lebonyolítani a levelezést, ekkorra már őrizték a határt, de közben Hidvégen kezdett kialakulni egy új foglalkozási ág: a vezetőké, akik határőrök — grănicerek — egy-egy csoportjával kapcsolatot létesítettek, és így vállalták jó pénzért egész családok átmenekítését is a határon. Kiderült, hogy csak egy zsák holmit pakolhatunk, azt a vezető viszi, és mi még egy kis csomagot, amit elbírunk a több kilométeres úttalan utakon az erdőben. Ennek az elhatározásnak esett áldozatul Virág, a tehenünk, mely már több mint tíz éve családtagnak számított: el kellett adni, hogy meglegyen a pénz az akcióhoz. Úgy éreztem, hogy ezt nem élem túl, itt hagyni a házat, a kertet, a macskákat, Vitézt, az Oltot, mindent, ami az eddigi életet jelentette. Közben Csia Pál, az esperes Brassóba gyűlésbe hívta a még itt lévő lelkészeket, már nagyon sokan elmentek, és a lelkükre beszélt, kérte őket, mielőtt elszánnák magukat az áttelepülésre, gondoljanak arra, hogy itt marad a dél-erdélyi magyarság értelmiségi vezetők nélkül, nem lesz magyar iskola, még a templomban sem hallhat magyar szót, rövid időn belül elveszti anyanyelvét, magyarságtudatát, nagyon-nagyon nagy felelősség hárul a még itt lévő lelkészekre és tanítókra. — Három keserves, tépelődéssel tele nap és éjszaka után döntöttek a szüleim: maradnak, pedig tudták, hogy mit vállalnak.

Nehéz évek következtek, a dél-erdélyi magyarság legnagyobb megpróbáltatásainak évei, a mi falunkban ráadásul a határ menti zónára vonatkozó különleges intézkedések terhe is ránk nehezedett.

Közben a családunk is örökre szétszakadt. A bátyám utolsó éves lett volna, a nővérem pedig utolsó előtti éves a brassói református kereskedelmiben, mindketten nagyon jó tanulók. A tanárok behívatták a jó tanulók szüleit, és figyelmeztették őket, hogy itt nem lesz jövőjük, nem fognak tudni bejutni egyetemre, azt tanácsolták, át kell szöktetni őket Magyarországra. Megint nagy gond szakadt a szüleim nyakába.

Hidvégnél három kilométer széles sávban az erdőben, ha nem úgy alakul minden, ahogy előre megbeszélték, azonnal lőhettek a granicserek. Édesanyám nem bírta ezt a gondolatot elviselni, inkább azt választották, hogy Bölönnél szöknek át, ahol az Olt volt a határ, és ott egy olyan szakasz, melyen ha áteveznek, csak két-három percig haladnak a hídon őrt állók látómezejében. Persze itt is meg kellett keresni a megfelelő embereket, akik megszervezték az egészet. A bölöniek határátlépővel jöttek dolgozni naponta a földjeikre, azokkal megüzente édesapám a bölöni kollégájának, beszéljen a magyar határőrökkel, hogy a kitűzött napon, ebédidőben — ez volt a legalkalmasabb időpont — kössék le a román őrök figyelmét valamivel, édesapám végig a közelben tartózkodott, hogy este beszámolhasson a történtekről. Szegény édesanyám egész nap könnyekkel küszködve reszketett a két gyermeke életéért.

Az első különleges intézkedés, úgy emlékszem, az volt, hogy házkutatást tartottak a tanultabb vagy jobb anyagi körülmények közt élő magyar családoknál, térképeket, fényképezőgépeket kerestek, elvitték a rádiókat is. Erre már számítottak a szüleim, a térképeket a nyári konyha falába vájt üregbe falazták, s egy polcot helyeztek rá — ott is maradtak örökre. A fényképezőgépet a diófától északra, három lépésre ástuk el fényes nappal. Biztosan valaki figyelte, mert amikor négy év múlva ki akartuk ásni, már sehol sem volt. A rádiónkat édesapám barkácsolta, igaz, elsőrangú német alkatrészekből, nagyszerűen működött, minden világadót lehetett fogni vele, a hangszóróját hosszú dróttal lehetett rácsatolni, így hallgathattuk a másik szobában, a teraszon, sőt, még a kertben is.

Édesapám ezt a hangszórót felvitte a padlásra, mindenféle lomok közé tette, a házkutatásnál nem jöttek rá, hogy a rádióhoz tartozik, mi pedig azt mondtuk, hogy a rádió el van romolva, hiába próbálgatták, persze, nem szólalt meg, így otthagyták, mi pedig minden esetre kapuzárás után tudtuk hallgatni.

A falun az Olt hídján át haladt a Háromszéket Brassó megyével össze-kötő országút. A hídra állandó őrséget állítottak, mert a falu olyan határ menti zónába esett, hogy ki is, be is csak engedéllyel lehetett közlekedni, idegen csak rokonhoz vagy ismerőshöz jöhetett meghatározott időre, és mi is csak engedéllyel mehettünk ki a faluból. Minden héten többször is be kellett utazni Brassóba — fél óra vonaton — friss hentesáruért vagy hivatalos ügyekben is. Nekem, az alig nyolcéves kislánynak is névre szóló engedélyt állítottak ki, melyen még a vezetéknevet is lefordították: Laurenţiu Hilda. Ilyen alkalmakkor a szüleim a lelkemre kötötték, hogy a vonaton meg ne szólaljak, gyakran hallottuk, hogy a robogó vonatról dobtak ki embereket, mert magyarul beszéltek. Különben már az első héten minden hivatalos helyen megjelent a tábla: ,,vorbiţi numai româneşte", hogy ez miként valósult meg, nem tudom, mert akkor Hidvégen nagyon kevesen tudtak románul. Most közel 70 év elteltével, a fiatalok elvándorlása, az öregek kihalása és az idegenek beáramlása következtében, már többségben vannak a románok, a mostani választások alkalmával váltotta fel az RMDSZ-es polgármestert valamelyik román párthoz tartozó jelölt.

Az óvodában 1920 óta csak román óvónő volt, megtanultuk a Tatăl nostrut és a Trăiască regelét, s aztán játszhattunk kedvünkre. Trianon után a református egyházi magyar iskola az egyház kultúrházában működött, ahol két kisebb terem és egy előszoba állt rendelkezésünkre. Nem tudom pontosan, mikor kezdték építeni az új egyházi iskolát, főleg közadakozásból és közmunkából, de a háború utolsó éveiben készült el. Arra emlékszem, hogy édesapámnak nagyon sokszor kellett Bukarestbe utaznia, jól felpakolva, hogy különböző engedélyeket megszerezzen, de végül egy nagyon szép, korszerű, három tantermes, külön szertárral, irodával, egyedülálló tanító részére egy szobával rendelkező iskolát építettek, a lépcső cementjébe azt öntötték: ISTEN HOZOTT, 1945-ben az új rendszernek csak ezt kellett eltüntetnie, s aztán dicsekedhettek 40 évig, hogy milyen szép iskolájuk van.