Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

részletSütő András: Fülesek és fejszések között / 5.

2020. április 17., péntek, Emlékezet

Úgy döntöttem tehát, hogy elhagyom a padlást. Társaim közül néhányan ugyanígy határoztak. Közülük egyik-másik megszenvedett azért, hogy velem jött. A fiatal Bíró Leventét velem együtt kezdték ütlegelni, mire bemászott a teherautó alá, amely aztán induláskor a lábát roncsolta össze. Juhász Ilonát is lesegítették, bár ne tették volna! Velem együtt került a kórházba.

Akik engem követtek a távozásban: nyugodtan a padláson maradhattak volna. Utólag viszont könnyű okosnak lenni.
A padlásfeljáróban Judea ezredes fölszólított, hogy kövessem őt a betörők által megszállt termeken át, a rendőrkordon előtt.
Megjelenésünk csöndet teremtett. Hallani lehetett a zsiványok nehéz lélegzését. A gyűlölettől, alkoholtól és fáradtságtól vörösen, sárgán izzó tekintetek borzalmas látványát nehéz fölidézni. Dante poklából sem tudnék olyan mozzanatot említeni, amely kisegítene az ábrázolásban; annak érzékeltetésében, hogy miként tapadhat a védtelen emberre több száz gyilkos, az irracionális gyűlölet fenyegetésével, a vérszagra gyűlt éji vadak éhének-szomjának reszkető nyugtalanságával.

A látszat, miszerint a győztes ezredes nyilvános akasztás végett vezet kifelé bennünket, valamelyes fegyelmet teremtett.
Így nem szaggattak széjjel, nem vágtak négyfelé bennünket a hosszú késekkel. Valójában kegyesek voltak hozzánk, és csak egy-egy ökölsújtással, bokán rúgással jelezték indulataikat. A rendőrök vagy kiskatonák közönyösen nézték, ahogy a válluk fölött öklöznek bennünket.

Az ezredes néha visszanézett, és barátságosan feddő szavakkal próbálta csillapítani a bátor bitangokat:
– Ejnye, fiacskáim, gyermekecskéim! Ne rosszalkodjatok!
Mintegy hozzánk, foglyaihoz szólva hozzátette még: „Sajnos, ilyen ez a mi forradalmi ifjúságunk! Ég a tettvágytól.”

Ezért levettem hát a szemüvegemet, kabátom zsebébe dugtam. Attól kellett tartanom: ha valamelyik forradalmár ifjú öklével szembevág, a törött okuláré kiszúrhatja a szememet.
Kijutottunk aztán a boltíves kapu alá. Ez két irányból ostromlott, de valamennyire mégis védett területnek mutatkozott. A polgári és katonai hatalomnak két magas rangú képviselője – Scrieciu tábornok és a testes rendőrfőnök – már-már cinikus nyugalommal fogadott bennünket. Úgy tettek, mintha senkit semmi veszély nem fenyegetne, mintha valamilyen ünnepség kezdetére várakoznánk.
A tömeg jelen van, fáklyafényben hullámzik, és vár valamire, valakinek a megnyitó szavaira, a Himnusz hangjaira, hogy azután kezdetét vegye... a felvonulás? Nyúzás? Mészárlás? Avagy tűztánc az elejtett zsákmány körül?

A kapunak mind első, mind hátsó bejáratánál ugyancsak vérmes szemű tömeg várta már-már látható állkapocsremegéssel az áldozatát, az említett hatalmi férfiak jelenléte azonban valamelyes önmegtartóztatásra késztette a leginkább őrjöngőket is. A Bolyai tér felé pillantva rögtön láthattam, hogy a katonai teherautót ponyva borítja. Nem azt küldték, amit kértem, amit követeltünk. A kocsi szélességének megfelelő útszakaszon kétoldalt, egymás kezét fogva kiskatonák jelezték a védelmi vonalat. Rájuk nézve így szóltam a tábornokhoz:

– Ez a tucatnyi legényke képtelen lesz bennünket megvédelmezni.
– Nagyobb katonai egység nem áll rendelkezésemre – mondta Scrieciu.
– A teherautó ponyváját könnyűszerrel fogják leszaggatni – folytattam.
– Ennél biztonságosabb járművel nem rendelkezünk – mondta a tábornok.
(Másnap kiderült, hogy páncélkocsikkal is rendelkeznek, katonák ezreivel, mindennel, aminek csekély része is elegendő lett volna 19-én a Bolyai téri bandák féken tartására.)
– Akkor hát mi a teendő? – kérdeztem.
– Várnunk kell még – mondta a tábornok a szótlan rendőrfőnök helyett is, aki emlékezetem szerint semmilyen véleményt nem nyilvánított a helyzetről. Csak állt hallgatagon, titokzatosan és látszólag közömbösen.

A várakozás oka kettős volt. Egyrészt a padlásról vártak újabb öngyilkosjelölteket, másrészt arra hivatkoztak, hogy a tömeg fegyelmezetlensége miatt a tehergépkocsi még nem hátrálhatott eléggé közel a kapuhoz. Ez persze hazugság volt. A gépkocsi a két parancsnok erélyes közbeszólására egészen a kapu torkáig hajthatott volna. Csakhogy – mint később kiderült – azt a gépkocsit nem mentőnek, hanem vérpadnak szánták, a hozzá vezető kis üres teret pedig az előzetes megbotoztatás helyszíneként őriztették a kiskatonákkal. „Védelmezőink”, biztonságunk „garantálói” a kapunak kissé megemelt szintjéről mint valami páholyból óhajtották végignézni a legyilkolásunkat.

Talán egy óra is eltelt ilyenformán, gyötrelmes várakozásban és bizonytalankodásban: ki fogja közölni velünk az alkalmas pillanatot az indulásra? Avagy a visszamenekülésre, föl a padlásra. Ahonnan kis idő múltán már nem jött le többé senki sem. Társaim gyanút fogtak, nem hittek Judea ezredes rókaszavainak, miszerint „ha egyszer a teherautó elmegy, többé nem jön vissza”. Nagy és fölöttébb gyanús buzgalmában azt sem gondolta meg, hogy 79 személyt s a melléjük, védelmükre állított katonák csapatát az a 30–35 személy befogadására alkalmas gépkocsi egyszerre el sem szállíthatná. De csak mondta a magáét a padlásfeljárat tövéből, vérszomjas „gyermekecskéinek” sűrűjéből.
Később így szólt hozzám a tábornok:
– Nehéz lesz a háborgó tömeget lecsillapítani.
– Pláne, hogy meg sem kíséreli senki – mondtam, miközben újabb gyanúm támadt ennek az embernek kiléte-miléte felől.

Korábban barátságosnak tűnő vonásai most a kedélyes alamusziság jeleiként árulkodtak pudvás jelleméről. A figyelmes szemlélőben ilyen kérdés támadt: egyáltalán férfi-e? Abból, ahogyan „megmentésünket” a megye legfőbb embereként intézte, csak példátlan tehetetlensége és gyávasága derült ki. Ez minden, csak nem tábornok, vélhettük. Egy nadrágot öltött aggmenházi szakácsnő, aki államhatalmi funkciót nyert az országos szerencsejátékban.
Rendkívüli szellemi alultápláltságának újabb jeleként így szólt hozzám:
– Mit szólna ön ahhoz, ha úgy vezetnők ki innen magukat, mint akik le vannak tartóztatva? És megbilincselve.
– Én? Mi?
– Igen.
– Szó sem lehet róla! – mondtam fölháborodva.
– Kérem... – a tábornok vállat vont, mint akinek mindegy, mi történik, miután a tervét elvetettem.

Holott ez a terv része volt a pogromszervezők taktikai ravaszkodásainak. Nem volt nehéz elképzelnem, hogy mit írtak volna később a helyi szócsövükben:
„Marosvásárhely magyarjai összeesküdtek a román állam területi épsége ellen!”
„Az összeesküvők mesterkedéseit elunták a Görgény-völgyi román parasztok. Bevonultak a városba a hazát megmenteni.”
„Az összeesküvés főkolomposai az udéméristák (RMDSZ-esek) voltak.”
„Március 19-én este letartóztatták őket. Bilincsbe verten próbálták néhányukat elszállítani a rendőrségre, de sajnos a jogosan fölháborodott hazafias tömeget az önbíráskodásban már nem lehetett megakadályozni. Erdély elszakításának kezdeményezőit agyonverték.”

A tábornok csalódottan vette tudomásul, hogy nem nézheti végig az összeesküvők helyszíni fölkoncolását.
A bilincs ugyanis bűnünk letagadhatatlan jele lett volna, és egyúttal bátorítás az önbíráskodásra.
De más tervük is volt a pogromszervezőknek. Újabb elismeréssel mondom: változatokban gondolkodtak. Egyik változat így szólt: „A legjobb megoldás az lenne, ha azt a látszatot sikerül megteremtenünk, miszerint Sütőt saját emberei, »cinkostársai« verték agyon, mivel súlyos ellentét támadt köztük a padláson. A legtöbben ugyanis nem akarták öt követni a bizonytalan kimenetelű távozásban.”
A fasiszta román újságok utólagos hazugságai a történtekről minden bizonnyal előzetes tervek, változatok árulkodó jelei voltak.

Az sem véletlen, hogy a tábornok meg az ezredes, testi épségünk „garantálói” épp azokban a percekben „voltak kénytelenek másfelé figyelni”, egyébbel foglalkozni, amikor engem, tőlük néhány méternyire, leütöttek. A főügyészhez írott, orcátlanul hazudozó följelentésében Scrieciu tábornok nem csupán azt állítja, hogy a Bolyai téren románellenes, uszító beszédet tartottam, hanem azt is, hogy fogalma sincs, miként sérülhettem meg. Semmit nem látott, nem hallott a történtekről. Cinkosa pedig, az ezredes, miután több ízben is ultimátumszerűleg szólított föl engem a távozásra, a személyéhez méltó újságokban azt veti a szememre, hogy nem hallgattam rá, így vesztembe rohantam.

Az értelmetlen várakozásban már azon is gondolkodni kezdtem: miként lehetne visszajutni a padlásra? A vérszomjas tömeg a boltozatos kapunak mindkét végében erősödő morajjal türelmetlenkedett. Valaki, mintha gondolataimban olvasott volna, így szólt: „Mindjárt fölgyújtják az épületet.” Kirendelhették volna a tűzoltókat is. Nem tették.
Leültem a kőlépcsőre. Zúgó-zakatoló fejemet a karomon nyugtatva próbáltam a helyzetünket újból számba venni.
Képzeletem odavarázsolt egy kisebb páncélautót, szakasznyi fegyveres katonát is, akik megvédelmeznének. Szállítójárművel be lehetett volna farolni a kapu alá is. Odakint a ponyvás teherautót máris körülfogták; az őrjöngő tömeg fel is boríthatja. Odafentről pedig a lángok közül nincs hová ugrani.

Ezt a veszedelmet én már elképzeltem annak idején, szegény Szervét Mihállyal együtt, amikor így vallott Kálvinnak: A távolban megpillantom őt... Igen, őt... A tüzet... Az égő hús bűze csapott meg. Még élő, rángatózó zsigerek, izmok, vérerek látványa, hajbűz, körömszag, vakító fehér csontok, sercegő máj, vese, vergődő tüdő, sárga arc, amely szétrobbant, akár egy porcelánváza, fekete csonkos két fogsor az alján, a két szeme pedig bugyborékolt kocsonyásan, s végül, mint két tüzes puskagolyó, kisüvített a koponyából az agyvelő füstjével...
Nem! A padlásra vissza nem szabad menni!
Hanem csak kifelé! Bár az sem lehetséges. Önkívületben nyáladzik már a kínrímes jelszavakat üvöltő tömeg.

Meghalunk, harcolunk, ám Erdélyt oda nem adjuk! Bozgorok, ne feledjétek, ez az ország nem a tié­tek! Ha Udvarhely ma még székely, román lesz az, semmi kétely!
Hej, te bozgor, ne feledd, egyetlen nép sincs veled! Tőkés László, jegyezd meg, elevenen nyúzunk meg! Mi vagyunk az őslakók, ki veletek, magyarok!
Kétoldalt egymás kezét fogták a katonák. Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske! Ennyit ért az. De köztük üres volt a teherautóhoz vezető útszakasz.
Valaki szólt: menni kell. Vagyis lehet.
Aztán csönd lett, nagy csönd. A Bolyai téren is, a hátsó bejáratnál is. Nem isteni sugallatra történt. Valakik ezt is intézték.

(Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2001)

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Tart-e a koronavírus-járvány második hullámától?







eredmények
szavazatok száma 166
szavazógép
2020-04-17: Elhalálozás - :

Elhalálozás

2020-04-17: Kitekintő - :

Jean-Paul Garraud: Francia szemmel Orbán rekcumozásáról (Párizsi levelek)

Az Európai Unió tizenhárom országa – köztük Franciaország is – közös nyilatkozatban figyelmeztette a magyar miniszterelnököt „a jogállamiság, a demokrácia és az alapvető jogok megsértésének kockáztatása miatt”. És mégis!