Fábián Tibor új könyvérőlSorsunk rétegei

2020. május 4., hétfő, Kultúra

1989. december 22-e olyan vízválasztó egy erdélyi vagy partiumi magyar életében, mint a történelemben a középkor és az újkor közötti határ. Nicolae Ceauşescu diktátor bukásának pillanataira, eseményeire mindenki emlékszik, az eseményekkel járó eufória érzése, mint egy tetoválás, örök nyomot hagyott az életünkben. De nemcsak ez, hanem az ezt megelőző és ezt követő időszak hangulata is megmaradt.

A diktatúra zárt világa, fojtó, nyomasztó légköre, mint egy halotti lepel, úgy borult rá mindenre, ami élni akart. Aki pedig életre ítéltetett, megtanult együtt létezni a körülményekkel, szimbiózisban lélegezni a közösséggel. Minden egyén, minden egó, minden önmegvalósító halálra volt ítélve. Ott tanultuk meg ténylegesen, hogy igazán élni csak közösségben lehet, túlélni bármit is csak egy közösség tud. Összekapaszkodott mindenki a diktatúra árja alatt, így könnyebbnek tűnt a túlélés. Néha egy-egy merészebb vállalkozó felúszott a felszínre egy kis oxigénért, és lehozta azt az üzenetet, hogy bírni kell, nem tart már sokáig. Mindenki meglapult, közösségként összekapaszkodott, így olyanokká váltunk, mint a kő, mert valahogy éreztük, hogy a kő marad.

Igen, olyanok voltunk. Meg ilyenek. Mindenki mindent látott, de hallgatott. Érdekes, pontosabban természetes, a nemzetek fölött álló elnyomás és diktatúra bizony a legnagyobb ellenfeleket, ellenségeket is fegyverszünetre késztette. Az egy a sorsunk, egy az elnyomónk érzése olyan toleranciát, népek közötti összefogást eredményezett, amiről a párbeszédet, egymás megértését, a kölcsönös elfogadást hirdető álliberális mantrát kántálók hada nem is álmodozhat. 1989-ben jött egy ember, aki nem fogadta el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulatait követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából. Tőkés László megmozgatta a hegyeket. Ami utána következett, már nem rajta múlott.

1990 után nem lett sokkal jobb… „Micsoda egy világ volt! / Jobb, ha nem is tudjátok” – szól a háttérben a P. Mobil egyik nótája, mintha egy láthatatlan keverő tudná, mire gondolok. És már ismét a 80-as évek emlékeinél kötök ki. Nem volt áram, nem volt tévé, telefon, mégis többet kommunikáltak az emberek, mint ma. Hát nem érdekes? Nem beszéltünk meg találkozókat előre egy hónapra, amelyeket az utolsó pillanatban lemondtunk. Nem, semmi ilyen nem volt. Csak úgy beállítottak a családok egymáshoz, szomszéd a szomszédhoz, rokon a rokonhoz. Ember az emberhez. Csak úgy! És a nem várt vendéget olyan örömmel fogadták, aminek az érzését felesleges leírni, úgyse értenék az azóta születettek. Valami mindig került az asztalra. A lehető legegyszerűbb: zsíros kenyér, hagyma, héjában sült krumpli pirított szalonnával… Volt, ami volt. De élet volt.

Aztán 1990 után minden megváltozott. A diktatúrában megálló idő érzése elpárolgott, majd mintha egy autóverseny pályáján találtuk volna magunkat. Egymással kezdtünk versenyezni. Mindenki legyőzendő konkurencia lett, vagy csak egy felesleges alkatrész, amelyet jobb elhagyni, mert csökkenti a teljesítményt, jobb megszabadulni tőle a kerékcserénél, mert felesleges teher. Csak úgy száguldottunk a szabad világ fogyasztói társadalmában. Aztán a végén mindenki egyedül marad. Egy autóban. Magányosan. Egyre sivárabb tájak között száguld át az életen. Egyedül, mint mindig. És miért?

A magyar sorsnak különböző egymásra rakódó rétegei vannak, amit a magyar kultúra a kommunista diktatúra uralomra jutásáig megörökített. Ön­azonosságunk, tudatunk egymásra épülő tapasztalásokból fejlődik, tevődik össze, az írástudók feladata pedig az, hogy az adott korról nyomot hagyjanak. Így az egymásra rakódott rétegek megörökítése segít megérteni utólag egy-egy korszakot, a tapasztalatok figyelembevételével pedig könnyebb jövőt adhat a sors. A kommunista diktatúra viszont elvágta ezeket a szöveteket, nem volt megírva sok-sok évtized eseménye – összegezte Csurka István a Sorsunk rétegei című kiváló esszéjében.

Így vagyunk ezzel mi is itt, a Partiumban. Fábián Tibor, az írástudó arra vállalkozott, hogy megír egy szálat sorsunk rétegeiből*. És milyen fontos szálat! Minden egyes fejezetből emlékek özöne zúdul ránk. Egy olyan világ, amelyet talán sokan eltemettek a tudatalattijukban. Pedig ez is hozzánk tartozik, azért vagyunk ilyenek, mert ilyenek voltunk…

Szakács Árpád

* Fábián Tibor: Ilyenek voltunk – tárcanovellák. Erdély.ma Kiadó, 2020, Kolozsvár. Kapható: ideakonyvter.ro

Hozzászólások
Szavazás
Ön készül nyaralni idén?








eredmények
szavazatok száma 1594
szavazógép
2020-05-04: Kultúra - :

Betyár-regény

Az érmelléki betyárokról szóló vadonatúj regényt olvasva, csak bosszankodni tudok azért, mert ebben a felkavart világban egy ilyen munka nem juthat el oda, ahol talán nagyobb érdeklődést válthatna ki. Itt, Háromszéken például az ozsdolai betyárhistória kapcsán sok mindent megtudhattunk az ilyenszerű eseményekről, s eleddig a Rózsa Sándor-históriák keltették azt a képzetet, hogy betyárok csak ott, az Alföld szélén vagy a Hortobágyon „ténykedtek”, cselekvési területük pedig a mai korban tevődött aztán át a mi vidékünkre is.
2020-05-04: Gasztronómia - Demeter Virág Katalin:

Tűzhely körül járvány idején

Rutinosabb háziasszonyokkal, konyhatündérekkel is megesett már, hogy a hétköznapok sűrűjében nem mindig sikerült úgy helytállni a konyhában, ahogy szerettek volna – leggyakrabban bizony az idő számlájára írtuk azt, hogy mi miért nem készülhetett el konyhánkban. Járvány van, különleges helyzet, ám enni ilyenkor is kell, s most talán aktuálisabb is, mint korábban, hogy megtervezzük, mit főzünk szeretteinknek az elszigetelődés idején. Ha kedvünk s még türelmünk is maradt a bezártságban, itt az ideje, hogy kísérletezzünk, új recepteket kipróbáljunk, esetleg olyasmit készítsünk, amihez eddig nem jutott idő, netán kellő elszántság.