A járvány Kuncz Aladár emlékiratregényébenA spanyolnáthából a vörös pestisbe

2020. május 8., péntek, Kultúra

Borzalmas lehetett lázálomban hánykolódni egy szalmazsákon, dögrováson lévő barátok mellett úgy, hogy a lehullt kenyérmorzsákért patkányok csatáztak a betegek fekhelyei között – az Île d’Yeu börtönerőd mélyében, a kazamatákban 1918 karácsonyára már szinte minden magyar megbetegedett, alig csipegettek a Vöröskereszt-bizottság ünnepi lakomájából, a bifsztekből és a lekváros kásából. Kuncz Aladár, a Fekete kolostor írója is belázasodott. Ekkor nevezték el a szobájukat halálkamrának.

  • Négy év embertelen szenvedés után a Tanácsköztársaság fogadta itthon őket. Fotó: Fortepan / Schoch Frigyes
    Négy év embertelen szenvedés után a Tanácsköztársaság fogadta itthon őket. Fotó: Fortepan / Schoch Frigyes

Sorozatunk előző részét az író mondataival zártuk, amint elgondolkodott azon, hogy mi lett volna velük, ha öt fogolytársuk nem betegedik meg a spanyolnátha-járvány legelején, és a járvány kitörésének idejére felgyógyulva nem ápolja őket. Amikor az őrökkel együtt már az egész citadella megbetegedett, a francia katonaorvos kitanította az ápolásra öt fogolytársukat, akik két orvosságot alkalmaztak: „A torkot és a mellet jóddal beecsetelték, és égő vattával levegőtlenített poharakat raktak mellre és hátra, hogy a vérkeringést a megtámadott helyeken felfrissítsék.”

Azonban – mint Kuncz írja – az esti órákban a betegség ijesztő körvonalai még élesebbé váltak: „Dudás rettenetesen köhögött. Stein Móric vért köpött, amely végigfröccsent a takarómon. Rubin arca izzó fehérséggel világított, mintha magára öltött volna minden fényt, mint sírkövek az éjjeli temetőben. (…) Borzalmas karácsonyéjszaka volt. A két legsúlyosabb beteg: Dudás és Stein Móric egy percre sem hunyta le a szemét. Az aviatikus szüntelenül köhögött. Azt kellett hinnem, hogy a tüdeje megszakad. Hangja már nem volt, elgyötört tüdejéből és légzőcsövéből csak fulladásszerű, rekedtes hörgések törtek elő, mintha a betegség csontkeze mind szűkebbre és szűkebbre szorította volna össze a torkát.”

A Haláltánc Île d’Yeu-ben nemcsak a legszívszorítóbb, hanem a legemberibb fejezete is a Fekete kolostornak, amelyben a nagybeteg a saját életét kockáztatva segít haldokló társainak, akikkel már négy éve osztozott a rabkenyéren. Kuncz, ha pár percig jobban volt, a társain segített, vizet vitt nekik vagy megigazította a takarójukat, és mint írja: „Különben mindnyájunkon valamely feszült várakozás vett erőt. Éreztük, hogy a halál jár köztünk, és nem tudtuk, hogy áldozatul kit szemel ki. Legrettenetesebb volt teljes magunkra hagyottságunk érzése. (…) A betegség a legkülönbözőbb fajtáiban jelentkezett. Voltak, akik egy-két napos lázzal és könnyű torokgyulladással megúszták. Soknál tüdőgyulladásba ment át a kór. Mások a gyomrukra panaszkodtak. Volt, aki úgy őrjöngött, hogy a fekvőhelyére kellett kötözni.”

Ám szilveszter éjjelén az író azt érezte, hogy erőre kap, 1919 májusában pedig végre szabadon engedték a maradék foglyokkal együtt. Azonban hazafelé a vonaton sem lélegezhetett fel Kuncz Aladár, mert mint írja, utazása közben „borzalmas hírek érkeztek arról is, hogy a betegség milyen arányokban pusztít Németországban, Ausztriában és nálunk. Rokonaink, ismerőseink közül életben kapunk-e valakit, ha majd egyszer hazamehetünk?”

A Fekete kolostort csak évekkel később írta meg, eleinte pár különálló részletet közölt különféle lapokban, de nem érhette meg regényének közönségsikerét. A Fekete kolostor megjelenésének évében, 1931-ben Kuncz Aladár már a halálos ágyánál fogadta Kosztolányit, Babitsot és Móriczot, akik azért keresték fel, hogy kifejezzék nagyrabecsülésüket a regény és az író iránt. 1945 után elhallgatták a könyvét, csak a hatvanas években jelent meg újból. Pomogáts Béla irodalomtörténész kutatásai szerint a kommunista cenzorok jónak látták, ha a mű utolsó mondatát megcsonkítják, így az akkori és a rendszerváltozás utáni kiadások is ezzel a mondattal zárták a regényt: „Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk.” A teljes, csonkítatlan mondatból rögtön megértjük, miért szúrta a kommunisták szemét: „Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk, az egyik szomorúságból egy másik, még nagyobb szomorúságba.” Kuncz tényleg azt érezhette akkor, hogy eben gubát cseréltek, hisz négy év embertelenségének, oktalan gyűlöletének elszenvedése után a Tanácsköztársaság napjaiban egy olyan hazába érkeztek vissza, amely ha tágas is volt, de úgyszintén börtönnek tűnhetett.

Most, amikor a koronavírus miatt ismét több emberségre és együttérzésre van szükség, fontoljuk meg Kuncz Aladár monda­tait, amelyeket könyve legelején írt: „à la guerre comme à la guerre! [Hja, ez a háború!] Kár olyan büszkén e mögé a kegyetlen közszólam mögé bújni. Jónak, gyöngédnek, figyelmesnek lenni éppen akkor érdemes, amikor baj van. A szerencsés körülmények között gyakorolt figyelem csupán udvariasság, igazi humanizmussá csak a veszedelmek között válik.”

Pataki Tamás (Magyar Nemzet)

Hozzászólások
Szavazás
Ön készül nyaralni idén?








eredmények
szavazatok száma 1594
szavazógép
2020-05-08: Elhalálozás - :

Elhalálozás

2020-05-08: Nyílttér - :

Ionapot, pé-szé-dé (Mai levelünk)

Annak idején a kommunista hatalom fejpénzért eladta a szászokat a Német Szövetségi Köztársaságnak. A sors fintora, hogy 2020-ban Johannis, a románok elnöke a románokat adja el Németországnak, Ausztriának: idősgondozónak, spárgaszedőnek, kórházi ápolónak. Úgy látszik, a románok nemcsak koldulnak, rabolnak, fosztogatnak, hanem dolgoznak is. És mindezt úgy, hogy ez a munkaerőexport nemcsak a legelemibb higiéniai feltételeket, de az állam által kihirdetett és a köznépen szigorúan számon is kért katonai rendeleteket sem tartja be. A megoldás: Ionapot, pé-szé-dé.