A több évtizede rügyező, mára már a Covid-19, illetve a Covid egy híján 20 hatására méregtermővé váló jóslatokból és világvégi jövendölésekből sokunknak elege van már Európában. Kicsinyhitűségünket második természetünkké tette a minden részletében ideológia- és hatalomvezérelt tudatipar.
Az elektronikus kütyük kikapcsolása után minden gyanússá válik, annyira belevésték a tárgyiasított rosszat a nyugati vagy nyugatiasított kelet-európai ember lelkületébe. És egy ilyen – a progresszív, átnevelő áramütésektől hajszolt, de a politikailag korrekt villanypásztorral megállított – európai tömegből szeretnének hadra fogható sereget szervezni a vesztegzár utáni világgazdasági válság ellen.
A kérdőjeles cím arra is utal, hogy a vírus okozta helyzet után másképp kell működtetni az EU-t, ha túléli. Kérdés, hogy van-e politikai akarat hozzá.
Az Európai Gazdasági és Monetáris Uniót a maastrichti szerződés hozta létre. Az 1993-ban hatályba lépett szerződés tartalmazza a Gazdasági és Monetáris Unióba lépéshez szükséges konvergenciafeltételeket: egy tagállam inflációja legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a három legkisebb rátát felmutató állam átlagát; az átlagos kamatráta legfeljebb 2 százalékponttal haladhatja meg a három legkisebb inflációs rátát felmutató állam kötvényeinek átlagos kamatát; az államháztartás hiánya nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát, az államadósság pedig a GDP 60 százalékát.
A Franciaországban 2018 vége felé kirobbanó sárga mellényes tüntetések egyik követelése éppen a háromszázalékos kritérium felmondása volt. Lám, amit az ember nem tud elérni a hatalmi kényszer ellen, eléri helyette a vírus. Nemcsak a tagállamok kormányai, de az EU elöljárói is lemondhatnak a „híres” maastrichti „kötelékekről”. Az Európai Központi Bank 750 milliárd eurót bocsátott a tagállamok rendelkezésére, és hajlandó ennél tovább is menni, ha szükséges. Ha ebben tagállami egyetértés lesz, a megszorítások végét jelentheti mindez. Németország, Hollandia és Ausztria kitartana a megszorító politika mellett, amiből azonban a déli országoknak végleg elegük van. Az eurózóna és a kétsebességes Európa-terv veszélybe került. Jacques Delors is kilépett 94 éves magányából, hogy elmondja: az EU nagybeteg.
Mindig volt egy kis gond azokkal, akik az Európai Egyesült Államok léte mellett érveltek. Ez az álom – amely mindenkinek megjelenik ifjúkorában – tetszetős, ahogy szimpatikus a mellette szóló érvek nagy része is. Amit viszont nehéz megértetni velük: jóhiszemű törekvéseiket egy pusztító ideológia sajátította ki magának, ahogy az történni szokott a történelem során minden nemes, jobbító szándékú eszmével. Ez az ideológia a mindent szabad (valakiknek) elvén és a globalizáció kényszerén alapul. Ami a legrosszabb benne: tagadja az állami szuverenitás elvét, a határok szükségességét és a nemzeti hovatartozás élményét. (Azokat, amelyekre a legnagyobb szükség van a katasztrófák idején.) Ez az ideológia egyrészt leszűkíti az embert a fogyasztói mivoltára, másrészt rászoktat az amerikai márkás látványcivilizációra, a szappanoperákra, a hollywoodi horrorra. A szórakozás malmaihoz szoktatott homo festivus szenved bennünk a vesztegzár miatt.
Az uniós polgár a Piac üllőjén és a Jog kalapácsa alatt alakul, s ezért olyan, amilyen. A gyárak, a termelőegységek, így az egészségügyi ipar jelentős részének máshová költöztetése (spontán privatizáció) oda vezetett, hogy Kínából várjuk a szükséges felszereléseket, és Tajvantól, Dél-Koreától kap leckét Európa arról, hogy miként kellene megvédenie helyben lakó vagy idetóduló „polgárait”.
Anatole France Nobel-díjas író 1905-ben írt, A fehér kövön című, jövőt kémlelő regényében írta, hogy az Európai Egyesült Államok határait villanyáram fogja védeni, s a hadserege egy emberként óvja majd a „kivívott szocializmust”. (A látnok író szerint 2270-ben embertársaink Afrikában még tőkés rendszerben fognak élni.) Európa viszont gondtalan: „Egy kis, szemüveges ember ül valahol egy kapcsolótábla előtt. Ő a mi egyetlen katonánk. Csak meg kell érintenie egy gombot, s máris megsemmisül egy félmilliós hadsereg.”
Anatole France előbb-utóbb tiltólistára kerülhet, mert sérti a politikailag korrekt korparancsolatot. Még jó, hogy csak tucatnyi, a Gutenberg-galaxisba ragadt ember olvassa őt, s így nem jut el a közfelháborodást szító média ingerküszöbéig. A fehérek rég elhunyt világhírű íróit előbb-utóbb cenzúrázni fogják, hiszen napjainkban Kína, Távol-Kelet és az arab világ országai befolyásolják döntően a világszervezetek döntéseit. Európa ideológiailag szított pártpolitikai csihi-puhiban aprítja magát a kölcsönös undorig. France uram kis szemüveges embere pedig várja a repülőn érkező kínai maszkot.
Az Európai Bizottság továbbra is hallgat a bevándorlásról: csak a vírus és a gazdasági válság van a napirendjén. Aztán a minap az EU csendesgazdája, Németország ismét bekeményített: még a pandémia keltette válság sem ok az európai pénzügyi szolidaritásra. Nincs koronakötvény! – ismételgeti Merkel. Erősítsük, ahogy tudjuk, az európai kohéziót, de pénzügyileg nem léphető át a vörös vonal. Berlin megtagadta az EU-s tagállamok egészségügyi válság okozta adósságainak összesítését. A pénzügyi piacokon a 27 tagállam nevében történő ilyen kölcsönfelvétel ugyanis alacsonyabb kamatlábakkal járt volna. Ez volt egyébként Macron terve is.
Németország most a hollandok társaságában folytatná a neki kedvező, jól bevált utat. A Berlin–Amszterdam tengely nem enged a délieknek: továbbra is élvezné az egységes piac előnyeit. Azaz: folytatják az alacsony jövedelmű iparágak tömeges áthelyezését Kelet-Európába, és megy tovább az agy- és munkaerő-elszívás – többnyire alacsonyabb bérekért. Ilyen a sajt és a desszert a berlini menüben.
Itt lenne az alkalom megállítani azt a Merkel-féle szemfényvesztő politikát, amiért a rövidebbet a keleti és a déli államok húzzák – köztük Franciaország is. Az államok akkor lépnek, ha a gazdasági mulasztásaik miatt vagy a rájuk kényszerített gazdaságpolitikát követve a körmükre ég a gyertya. Most ilyen időket élünk. A „die rote Linie” parancsolata után jobban fénylik Merkelék talmi humanizmusa: felhatalmazás nélkül hívták meg és engedték be az ázsiai és afrikai bevándorlók tömegét. (Fél évszázaduk volt német családtámogatási rendszer kidolgozására!)
Száz év múlva Afrika és Ázsia európai csücskében lehet-e még emlékezni arra, hogy a német (és társult) tőke, illetve politikai szóvivői más kontinensre „tettek” a történelem lottóján, és nem mutattak pénzügyi szolidaritást a spanyolok, az olaszok, a franciák, a görögök és mások iránt? Az unió politikai tervében voltak valaha nemes célok is, de a profithajsza ma már mellőzi azokat.
S. Király Béla
