Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Rodostói pestisjárványok Mikes Kelemen leveleiben

2020. május 22., péntek, Kultúra

Akár ma is elhangozhatna a mondat, hogy „nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni”, csakhogy éppen Mikes Kelemen írta le háromszáz évvel ezelőtt. A Törökországi levelekben a fejedelem hű íródeákja olyan egészségi tanácsokat adott a képzelt zágoni nénjének, amelyeket ma mindennap látni a tévében. No de mit csinál egy száműzött, amikor száműzetése helyéről is száműzetésbe kell mennie – a pestis elől? Unatkozik, imádkozik, kevesebbszer ír, és reméli, hogy minél hamarabb véget ér a karantén.

Hogy Mikes Kelemen is a pestis áldozatául esett? Bizonyára így van, és erre talán azért nem kapjuk fel a fejünket, mert időskorában halt bele a kórba Rodostóban. Pedig Mikes Kelemen a szatmári békét követően hazamehetett volna Zágonba, de nem ment. Inkább II. Rákóczi Ferenccel tartott, még akkor is, ha csak Rodostóban vált az emigráció megbecsültebb tagjává, például ott már a fejedelem asztalához ülhetett; igaz, a „főkurucok” naplóiban még akkor is csupán szürke udvari alkalmazottként emlegetik, sőt, az egyik külföldi emlék­író, amikor véletlenül megemlékezik Mikesről, bornírt embernek, korlátolt eszűnek mondja.

Hogy kettőjük közül ki a féleszű, arra sok szót nem érdemes pazarolni. Elég, ha csak elolvassuk Mikes Kelemen főművét, a Törökországi leveleket, amelyek már majdnem háromszáz évesek, mégis mainak, frissnek érezzük a mondatait magyar nyelvének eredetisége, játékossága és jóízű iróniája miatt, hisz könnyebben ráhangolódunk, mint akár évtizedekkel később élt írók munkáira.

A pestis, amely a fejedelemnek a szabadságharc végén oly sok bosszúságot okozott, Törökországban sem hagyta nyugodni őket. Erről Mikes részletesen beszámol a képzelt konstantinápolyi nénjének, és érdekes, hogy a karantén mentálhigiénés következményeit is részletesen feltárja – amikor már hetek óta vesztegelnek kint, egy sátorban, keserűen megjegyzi: „Többet nem írhatok, mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban vagyunk.”

1721-ben kelt levelében, amelyben leírja Rodostót, megemlíti, hogy négy nemzetiség – török, görög, örmény és zsidó – lakja a várost, de egymástól annyira elkülönülten élnek, hogy „nem elegyednek essze, és amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna; némelykor csak a törökök között vagyon és másutt nincsen, némelykor csak a zsidók között, a görögök vagy csak az örmények között”. Egy év sem telik el e sorok le­írása óta, és „a pestis itt igen kezd sétálni”, Bercsényi Miklós három cselédje, meg a jezsuita papjuk is belehalt, ezért Mikesékhez mentek lakni, aminek a levélíró nagyon örült, hisz „a kis Zsuzsi” is velük jött, akinek sokat udvarolt, de a lány végül a főgenerálist választotta, nem az íródeákot: „erre azt fogja kéd mondani: jaj! hogy gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról. Édes néném, amég élünk, addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkot csak kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem.”

No de mit kell tennünk járvány idején? A gyakori, szappanos kézmosáson kívül jobb tanácsot Mikes Kelemen óta senkitől sem hallottunk: „Az egészségre, édes néném, az egészségre kell most igen vigyázni, sohasem volt nagyobb szükségünk reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kédért, mert a’ nem tréfa. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és reméljük, hogy a jó Isten megtart bennünket. Amen.”

1722 júniusában azonban már Bujukálliból címezi a leveleit, mert a pestis végül annyira elkezdett dühöngeni, hogy három mérföldnyire kellett elmenniük Rodostótól, és kint sátoroztak a mezőkön.

„Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorult udvarházban, vagyis majorban vagyon szállva. A városban a pestis egészen elhatott, vagyon olyan nap, hogy másfélszáz embert is eltemetnek. Közöttünk még senkit nem temettek, noha a cselédek közül kettőn is volt pestis, de kigyógyultak belőlle. Mindazonáltal már tovább nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész háznépestől. A’ való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenül nevetünk. Ugyanis ocsmány nyavalya ez: reggel jól vagyon az ember, estvefelé megbetegszik, és harmadnapjára eltemetik.” Mikes ekkor jegyzi meg ironikusan: „A bujdosó magyaroknak a bujdosásban is bujdosni kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az Istennek bujdosó fiához.”

Az egyik levelében vicces anekdotát is feljegyzett Bercsényiékről, amelyet érdemes egészében idézni a csattanója miatt: „Annak az öreg úri asszonynak az ágyékán valami kis dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talám pestis. Senkinek nem szóllott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg. Valamely orvosságot sem mért kérni, hanem a jó buzgó asszony estve, mikor lefekütt, az ágya mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást, mindaddig, valamég el nem oszlott, és mindenkor nagy titkon. És csak akkor mondotta meg az úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az ő áitatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk.”

Ez a tréfás jókedv persze eltűnt, amint a főkurucok közül Esterházy Antal tábornagy belehalt az első járványba, de az év októberében már visszamehettek Rodostóba, ahol a pestis igen megdézsmálta a városiakat, „nem is emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis lett volna, mint az idén. De Istennek hálá, megszünt, és mi itt vagyunk.” Legközelebb 1726-ban jelent meg ismét a járvány, és Mikes akkor már megelégelve a megpróbáltatásokat így sóhajtott fel: „Jaj! édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis: ma jól lenni, holnap meghalni, éppen nem vigasságra való állapot. Nem tudom, ki hozta közinkben azt a nyavalyát, de bár ott maradott volna, ahonnét jött. Mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más országokra. Példának okáért azt tartják, hogy a himlőt saracénusok hozták Európába. Azt a nyavalyát Ámérikában a vademberek csak azoltátol fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozájok járnak.”

Mikes Kelemen és a hűség szinte rokonértelmű szavak, hisz végig Rákóczi Ferenc mellett maradt, akkor is, amikor a rodostói évek elején az édesanyja kijárhatta volna neki a kegyelmet. Akkor nem kért belőle, a fejedelem 1735. évi halála után már nem volt választása, és amikor misszilis leveleiben leírta, hogy „a keresztet nem válogatni, hanem viselni kell”, nem lódított, hiszen mindig is e krédó szerint élte az életét. Az utolsó keresztje pedig súlyos volt: Mikes Kelemen Rodostóban halt meg 1761. október 2-án hetvenegy éves korában a városban dühöngő pestisjárványban. Társai mellé hantolták el az örmények és magyarok temetkezőhelyére. Ő volt az utolsó magyar bujdosó, aki Rákóczi Ferenccel együtt ment ki Rodostóba.

Pataki Tamás/magyarnemzet.hu

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy őszig zárva maradnak az iskolák?







eredmények
szavazatok száma 2125
szavazógép
2020-05-22: Elhalálozás - :

Elhalálozás

2020-05-22: Kultúra - :

Czakó Gábor: Palacsintahaza

Nem szoktam járni úgynevezett kulturális meg irodalmi rendezvényekre, de most elmentem, mert kíváncsi voltam: valóban meghalt volna nyelvédesanyánk, hogy emlékkonferenciát rendeznek a tiszteletére? Derék és igényes beszédek hangzottak el, szép zongoraszót is élvezhettünk. A tudós előadók röviden beszéltek, tömören, és kerülték a kínos kérdéseket, például azt, hogy szép anyanyelvünk szerkezetét, belső természetét, eredetét, működését ifjúságunknak nem tanítják, valószínűleg tudósaink zöme sem ismeri. Ez tabu.