Nagy Szabolcs: A székely hadosztály 3.

2020. május 25., hétfő, História

A Székely Hadosztály viszonya a politikával
A Székely Hadosztályt vezetői – elsősorban Kratochvil – a Horthy-korban igyekeztek ellenforradalmi alakulatként bemutatni. Ennek jól körülírható és méltányolható okai voltak, ám az állítás mégsem volt komolyan vehető. Való igaz, hogy sem a legénysége, sem a tisztikara nem mutatta a forradalmi hevület jeleit, ám saját jól felfogott érdekében a hadosztály folyamatosan próbált együttműködni az országot vezető politikai erőkkel és a hadvezetéssel.

Helyzetéből adódóan nem is tehetett mást. Ugyanakkor ez a saját maga által megalapozott vád a múlt rendszerben hozzájárult a hadosztály árulási mítoszának kialakulásához s e mítosz máig tartó fel-felbukkanásához.

Egyes politikai erőknek, politikusoknak azonban a kezdetektől bajuk volt a székelyek területvédelmi törekvéseivel. Különösen igaz volt ez a szociáldemokraták baloldali ellenzékére, illetve a sok titkos párttag miatt tőlük nem is minden esetben elkülöníthető kommunistákra. Személyesen Pogány József emelhető ki, aki 1918 novemberének elejétől a Budapesti Katonatanács vezetője volt, s ezáltal nagy befolyással bírt az ország katonapolitikájára. Az 1918. október 25-től megalakult katonatanácsok behálózták a hadsereget, s a „forradalom vívmányainak” a hadseregen belüli érvényesülésére ügyeltek, mint például a rangjelzések használatának vagy a kommunikációban az alá- fölérendeltségi viszonyok megjelenésének tiltása s egyáltalán a hierarchikus viszonyok megszüntetése.

A székely tisztikar – a legénység zöméhez hasonlóan – nem értett egyet ezekkel az előírásokkal. Jó részük számára fontosabb volt a szülőföld védelme, mint a „progresszív” eszméknek való megfelelés. A hadsereg hierarchia, fegyelem nélkül nem képes működni. Ott, ahol a legtöbb esetben percek alatt kell dönteni, cselekedni, nem működik a teljes körű demokrácia, a legénység „szavaztatása” a támadás vagy visszavonulás kérdéséről. Ezt a székelyek próbálták megmagyarázni a csapatokhoz delegált bizalmiaknak, ám az általában erős ideológiai képzettséggel felvértezett katonatanácsi tisztviselők nem fogadták el érveiket. Így a váll-lapok, tisztelgések általában maradtak, viszont a helyzetet a politikai megbízottak folyamatosan jelentették Budapestre.

Mindehhez hozzájárult a csapatok ellátatlanságának kérdése is. Nehezen tisztázható, hogy a felszerelés- és az élelmiszer-utánpótlás akadozásában mekkora szerepe volt az ország általános gazdasági helyzetének, s mekkora az egyes esetekben bizonyítható budapesti szabotázsnak, de a székelyek hadvezetésbe vetett bizalmát nem erősítette a nélkülözés. Ilyen viszonyok közepette egyre nőtt a feszültség. Február elején Budapesten Pogány József egyik beszédében már ellenforradalmi alakulatként jelölte meg a Székely Hadosztályt, s a feltöltésére irányuló toborzást ellenforradalmi szervezkedésként bélyegezte meg. A beszédre egyes megszólított ezredek a debreceni sajtóban közöltek választ, melyben kifejtették, hogy elutasítanak bármilyen ellenforradalmi szervezkedést, de a számukra mindennél fontosabb honvédelmi feladataikat csak a fegyelem fenntartása mellett látják megvalósíthatónak.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után az új berendezkedéstől a honvédelem hatékony megszervezését remélték, s úgy tűnt, a Vörös Hadsereg felállításával várakozásaik be is teljesülnek. Ám a székelyek hamarosan megtapasztalhatták, hogy az új rendszerben „különutasságukat” már nemcsak a szavak szintjén nem tolerálják. A Vörös Újság hosszú cikket szentelt a Székely Hadosztály ellenségként történő bemutatásának. A csapatokhoz hamarosan minden addiginál nagyobb számban érkeztek komisszárok, akik megpróbálták a legénységet fellázítani elöljáróik ellen. Ez a törekvés általában a visszájára sült el, több esetben a tiszteknek kellett kimenteniük a propagandistákat a legénység karmai közül. De némely visszaemlékezésekben áldozatok is szerepeltek...

A hadosztály hátában található, egyes szerveiknek helyet adó alföldi városok (Nagyvárad, Debrecen, Nagykároly, Szatmárnémeti) lakossága viszont általában forradalmi érzelmű volt. Nem egy esetben a szolgálati ügyekben ezeken átutazó vagy ott tartózkodó székely tiszteket atrocitások érték. Az események miatt a székelyek több városban felléptek az őket támadó helyi direktórium ellen, ezeket az eseteket az ellen­oldal természetesen ellenforradalmi cselekményekként állította be.

A helyzet rövid idő alatt teljesen elfajult. A bizalom mindkét fél részéről visszafordíthatatlanul megingott. A front kulcspontján, Csucsán a 21. ezred helyére a Vörös Hadsereg hadvezetése a budapesti vasutasok egyik ezredét rendelte. (Más források nemzetközi zászlóaljakról tudnak.) Az új alakulat tagjai érkezésük közben a vasúti kocsikból a vezetékek porcelánszigetelőire, illetve legelésző állatokra lövöldöztek. A beérkezés után kirabolták az egyik tiszti étkezdét, majd éjjel-nappal tovább ropogtatták fegyvereiket, pazarolva az amúgy is nagyon szűkös lőszerellátmányt. Ilyen állapotok közepette indult meg a teljes frontvonalon két nappal később, április 16-án a nagy román támadás.
 

Fegyverletétel

A meginduló támadásban az új csucsai védők egy pillanatig sem tartottak ki, ellenállás nélkül megfutamodtak. Ettől kezdve védtelenül állt Nagyvárad, s emiatt egyrészt kettészakadt a védelmi vonal, másrészt a teljes északi szakaszt a bekerítés fenyegette. Nem volt más hátra, mint a minél rendezettebb körülmények között megvalósítandó visszavonulás. Az egyes alakulatok a románokkal számtalan esetben és helyszínen összecsapva vonultak vissza Mátészalka térségébe, hogy ott erőiket egyesítve még menteni próbálják a menthetőt.

Kratochvil már április elején látta, hogy végleg két tűz közé került. Ezért egy elkeseredett irreális próbálkozást tett: parlamenter útján megkísérelte a helyi antantkiküldöttnél, Gondrecourt tábornoknál elérni, hogy állítsa meg a románokat addig, amíg a székelyek megdöntik Kun Béláék hatalmát. Bár a Tanácsköztársaságot az antant ellenségesen szemlélte, annak megbuktatását nem Kratochviléktól remélte. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a követek tragikomikus viszontagságok következtében nem is tudták küldetésüket teljesíteni, Gondrecourt elutasító válasza csak a brassói fogolytáborban ért el Kratochvilhoz.

A nagy román offenzíva megindulása után alig egy héttel Mátészalka térségében csaptak össze a főerők. Az egyenlőtlen küzdelem a székelyek vereségével végződött. A hadosztály vezetői előtt több lehetőség merült fel. Az egyik alternatíva a Vörös Hadseregbe testületileg történő beolvadás lett volna. Ez ellen számtalan érv szólt. Egyrészt ekkor már néhol nyílt fegyveres konfliktusba váltó ellenségeskedés zajlott a székelyek és a vörösök között. Másrészt a hadosztály vezetői az ellenforradalmárság bélyege miatt joggal tarthattak esetleges kivégzésüktől is. Ugyanakkor a legénység jó része – bár Erdélyért, a szülőföldjéért a végsőkig küzdött volna, de – elutasította a Kun Béláék hadseregében történő szolgálatot. Lelkesedésüket az sem hozta meg, hogy a Vörös Hadseregbe tagozódás esetén a székelyekre büntető-nevelő századokba kerülés vagy jobb esetben eredeti alakulataik „szétszórása” várt volna.

A másik lehetőség a románok előtti fegyverletétel volt, amelyről már 18-án megindultak a tárgyalások. A mátészalkai vereség ezeket felgyorsította, s az egyezményt 25-én Demecserben írták alá. Ám az ezredes előtte még megkérdezte csapatait a döntésről, nem kötelezte őket az egyezményhez történő csatlakozásra. A többség mégis a fegyverletételt választotta. Döntésükben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy ügyüket veszni látták, s a románok előtti fegyverletételtől azt remélték, legalább hazatérhetnek otthonaikba. Szép számmal akadtak azonban olyanok is, akik a fegyverletételt megtagadták. Ők különböző viszontagságos utakon később csatlakoztak a Vörös Hadsereghez, azon székelyek egy részével egyetemben, akik a csucsai áttörés után már nem is tudtak egyesülni a főerőkkel. Egy részüknek kiemelkedő szerep jutott az északi hadjárat későbbi sikereiben. De az 1918 novemberében indult történet a Tanácsköztársaság bukásával sem ért véget, Kratochvil egykori katonái közül sokan még a Nemzeti Hadseregben is szolgáltak.

A román fél – megsértve az internálásról szóló egyezményt – a székelyeket hadifogságba vetette. A tisztikar zöme Brassóba, a legénység többsége a Regátba került. Innen még 1921-ben is küldtek leveleket egykori parancsnokuknak, hogy segítsen nekik a szabadulásban. Kratochvilt néhány tiszttársával a román állam elleni cselekmények miatt perbe fogták. A vádat végül – talán annak abszurditása miatt, hiszen 1920. június 4-ig Romániának semmilyen jogi alapja nem volt Erdély birtoklására – ejtették. Az utolsó katonáival egy időben az ezredes is szabadult.

A Székely Hadosztály szűk féléves fennállása, működése tehát nem sikertörténet. Ám rengeteg tanulsággal szolgál. Rámutat azokra az ilyen-olyan okokból bekövetkező hiányosságokra, melyek az amúgy is kilátástalannak tűnő hadi helyzetet tovább rontották. Annak ellenére, hogy a ’16-os betörés után szétesett román hadsereg elsősorban az erdélyi román emberanyag, illetve az itt talált k. u. k. hadianyag révén erősödött meg, nem állítható, hogy egyszerű lett volna megállítani. De az igen, hogy a korabeli magyar politika tehetett volna többet egy ütőképes hadsereg megszervezéséért. Vagy legalább gyanakvását, némely politikusa rosszindulatát időlegesen háttérbe szorítva engedhette volna a pozitív kezdeményezések érvényesülését. (Rubicon)

(vége)

Hozzászólások
Szavazás
Ön be fogja oltatni magát koronavírus ellen?







eredmények
szavazatok száma 4392
szavazógép
2020-05-25: Sport - Miska Brigitta:

Mindennek megvan az ideje (Kosárlabda)

Vass Ildikó nem mindennapi pályafutását emlékek, történetek, élmények, sikerek, munka, céltudatosság és kitartás teszik színessé. Az egykori válogatott kosárlabdázó nemrég jelentette be visszavonulását, a jövőben pedig az utánpótlás-nevelésre koncentrál. Hét országban játszott, több bajnoki címet szerzett, sepsiszentgyörgyi színekben kupagyőztes lett, majd Luxemburgban kötött ki, ahol nyolc év után szögre akasztotta a kosárlabdacipőt.
2020-05-25: Máról holnapra - Farkas Réka:

Cseberből vederbe

Peches ország Románia, újra és újra kiderül: vezető politikusainak szakértelme kimerül a hatalom megszerzéséért, megtartásáért vívott küzdelemben, az ország észszerű irányítására már sem tudásukból, sem tehetségükből nem futja. Az elmúlt évtizedek bizonyították: ellenzékben mindenki nagyon tudja, hogyan kellene felvirágoztatni kies hazáját, nincs hiány reform- és jólétígéretekből, aztán amikor helyzetbe kerülnek, láthatjuk: a magas polcra helyezett elit lehet jó pártkatona, de alig vagy egyáltalán nem konyít a rábízott területhez. Ha csak az elmúlt pár évre tekintünk vissza, megtapasztaltuk ezt a szociáldemokratáknál, és egyre szembetűnőbb a liberálisoknál is ez a jelenség.