Vass Ildikó nem mindennapi pályafutását emlékek, történetek, élmények, sikerek, munka, céltudatosság és kitartás teszik színessé. Az egykori válogatott kosárlabdázó nemrég jelentette be visszavonulását, a jövőben pedig az utánpótlás-nevelésre koncentrál. Hét országban játszott, több bajnoki címet szerzett, sepsiszentgyörgyi színekben kupagyőztes lett, majd Luxemburgban kötött ki, ahol nyolc év után szögre akasztotta a kosárlabdacipőt.
– 24 évet játszottál profiként, nemrég viszont úgy döntöttél, hogy szögre akasztod a kosárcipődet, és a folytatásban az utánpótlás-nevelésre koncentrálsz. Miért most döntöttél a befejezés mellett?
– Mert mindennek megvan az ideje. 32 évet kosárlabdáztam. Ebből 24 évet profi játékos voltam, ez idő alatt a játék volt a munkám és egyben a hobbim is. Amikor egy kosárlabdázónak a zsigerében van a játék szeretete, és fizikailag is topon van, nyilván nem olyan egyszerű a leállás, de amint mondtam, mindennek megvan a maga ideje.
– A bajnokság felfüggesztésének pillanatában csapatod, a Gréngewald Hueschtert kupadöntő előtt állt, és a bajnokságban is jól szerepeltetek, akár kupagyőzelemmel vagy bajnoki címmel is búcsúzhattál volna. Belefért volna még egy szezon a pályafutásodba?
– Persze, belefért volna, de én hálás vagyok mindenért, amit a pályafutásom alatt megtapasztalhattam, átélhettem, elértem. Igen, a kupa és bajnoki győzelem hab lehetett volna a tortán, de nem lett. És ez nem gond, nem bánkódom egy percig sem, hogy ez a „győzelem, a bajnoki cím” elillant pont a pályafutásom lezárásakor. Minden lehetőség adott volt megszerezni, jó csapatunk volt, de a bajnokság felfüggesztése nem rajtam múlott.
– Az elmúlt nyolc évben Luxemburgban játszottál és edzősködtél. Mesélj kicsit ezekről az évekről. Milyen élményekkel gazdagodtál?
– Kellemes élményekkel. Otthon, Sepsiszentgyörgyön a tapasztalataim és a munkám révén szerzett ismereteimet szándékoztam átadni. Ezt valamiért voltak, akik nem éppen díjazták, másként gondolkodtak a kosárlabdáról, a csapatépítésről, játékos-utánpótlásról, mint én. Ezért 2012-ben Luxemburgban találtam meg a befogadó készséget, ahol a játék mellett az edzői tevékenységre is lehetőséget kaptam. Felnőtt női és férfi csapatokat, valamint luxemburgi ifjúsági válogatottat is volt lehetőségem edzeni. Szégyent nem vallottam, értékelték a munkámat, hisz mind játékosként, mind edzőként több éremmel jutalmazták az elért eredményeinket. Ez bizony jó érzéssel tölti el az embert.
– 42 évet töltesz jövő hónapban. Hét országban játszottál, több mint száz mérkőzésen léptél pályára válogatott mezben. Nem mindennapi karriert tudhatsz magad mögött. Mi a titkod, hogy hosszú éveken keresztül meghatározó játékos tudtál maradni?
– Köszönöm az elismerésed. A kosárlabdajáték szeretete és kitartó, következetes munkám eredményeként magam mögött hagyott játékos pályafutásomnak több összetevője is van. Mind felsorolni erre most nincs lehetőség. Elsősorban a háttérben sorakozó segítségekre utalok, amelyekért hálás vagyok. Hálás vagyok a családomtól, elsősorban édesapámtól és édesanyámtól kapott segítségért, biztatásért és megértésért, hiszen örömeimet, sikereimet és a kudarcaimat, szomorúságomat, nehézségeimet is megoszthattam velük. Mi a titkom, hogy ennyi ideig tudtam játszani? Több is van, a legfontosabbakat megosztom. Odafigyeltem az egészséges táplálkozásra, soha nem használtam semmilyen tudatmódosító, egészségkárosító szert, és nem voltam/vagyok irigy, a rosszindulat helyett az odafigyelést, segítségnyújtást részesítem előnyben. Életvitelemnek köszönhetően az elkerülhetetlen sérüléseimből gyorsan felépültem, mert bármennyire nem szokás, sőt megvetett a mi világunkban, én mégis bíztam az alternatív energetikai gyógymódban. Hálával tartozom ezért az energetikai gyógyászatot gyakorló segítőmnek, Bardocz Eszternek, aki az elmúlt 14 évben nemcsak a fizikai sérüléseim helyrebillentésében támogatott, hanem lelkileg is, amikor annak szükségét éreztem, mert a profi sportolónak is van lelke. Igen, ez is egyik titka a szokásosnál hosszabb pályafutásomnak. Ezúttal ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetemet és hálámat fejezzem ki barátaimnak, csapattársaimnak, és minden jóérzésű embertársamnak, aki akár egy jó szó erejéig is támogatta az utamat. Hálás vagyok a sepsiszentgyörgyi edzőimnek, tanáraimnak: Váncsa Katónak, Gyergyai Piroskának, Pál Máriának, Babin Marinnak, Váncsa Albertnek. Jakab Benke Hajnalka testnevelő tanárnőmnek is, ugyanis ő volt az első, aki felismerte a kosárlabdára vonatkozó hajlamomat, tehetségemet és mindig nagyon biztatott.
– Úgy vélem, a szótáradban nem szerepel a feladni szó. Az évek során miből merítettél motivációt?
– Mindig voltak példaképeim. Emlékszem, 13 évesen arra törekedtem, hogy úgy dobjam a hárompontost, mint Pop Vera, vagy olyan jól játsszak, mint Dumitrescu Cora. Az NBA-ben Reggie Miller volt a kedvenc játékosom, őt követtem. Utána a felnőtt román válogatottban is találtam példaképeket, Diana Ciupe, Brosovszky Mónika, Manaszesz Ildikó, Simona Mușat, akikkel később együtt játszottam, és igyekeztem tanulni tőlük. Volt szerencsém „sztár” játékosok ellen is játszani, akik a női NBA-ben a legjobbak voltak, mint például Tina Thompson, Katie Douglas, Becky Hammon, Svetlana Abrosimova, Marina Kuzina, Alba Torrens, Amaya Valdemoro és Evanthia Maltsi.
– Németországban bajnokságot nyertél, Sepsiszentgyörgyön kupagyőzelmet és két bajnoki ezüstérmet szereztél, a válogatottal a Frankofón Játékokról aranyéremmel tértél haza, valamint két Európa-bajnokságon is szerepeltél. Kapásból ezek jutottak eszembe a számtalan eredményed közül. Számodra melyik a legkedvesebb?
– Sok jó és kellemes emlékem van, számtalan elismerést, érmet is szereztem különböző megmérettetéseken, mint például a német, az osztrák, a litván, a román és a luxemburgi pontvadászat, a Frankofón Játékok vagy épp a Balti Liga. Több éven keresztül játszottam Európa-kupában, a sepsiszentgyörgyi csapattal is, ahol 16 pontos átlagom volt. Részt vettem két Európa-bajnokságon, 2005-ben a tíz legjobb dobó között szerepeltem. A Frankofón Játékokon szerzett aranyérem a román válogatott csapatkapitányaként az egyik legemlékezetesebb pillanat számomra. Sepsiszentgyörgyön a zöld-fehér mezben elért kupagyőzelem pedig azért nagyon felemelő élmény, mert akkor egy olyat sikerült megvalósítanunk és elindítanunk otthon, ami most is él, létezik, és most is örömet szerez sok embernek.
– A román válogatott jelenleg nincs azon a szinten, hogy kiharcoljon legalább egy Európa-bajnoki részvételt. A felnőttek mellett az utánpótlás-válogatottak sem a legsikeresebbek. Szerinted hogyan lehetne ismét versenyképessé tenni a romániai női kosárlabdát?
– Azt gondolom, hogy nagyobb, komolyabb figyelmet igényelne az utánpótlás-nevelés. Ebben a munkában azokat az edzőket volna jó támogatni, megbecsülni, akik értik a dolgukat, és elhívatottak az utánpótlás terén, akik az ifjúsági játékosokat kellő időben be is tudják építeni a felnőtt csapatokba. Ennek a munkának az elhanyagolása, a hiánya hosszú távon mutatkozik meg, mind a csapatoknál, mind a válogatottnál.
– Kosárlabdázóként rengeteg élménnyel, tapasztalattal gazdagodtál. Mi a legfontosabb, amit sportolóként tanultál?
– Sok mindenben volt részem a pályafutásom során, rengeteg felemelő élményben, lehangoló vagy semleges tapasztalatban kevésbé. Tehát volt lehetőségem megtapasztalni az elfogadást és az elismerést, az irigységet és a rosszindulatot is. Röviden összegzem a tanultakat: érdemes éberen a jelenben élni, odafigyelni magunkra és egymásra, és elfogadni, hogy nem vagyunk egyformák, egyik ember sem különb a másiknál, hanem más.
– Van olyan pillanata a karrierednek, ahol ha teheted, más döntést hoztál volna?
– Nincs, mert tudom, hogy mindig valami valamiért történik. Élettapasztalataim révén most azt gondolom, hogy értelmetlen a „volna”, mert az ember, legyen az profi sportoló vagy bármilyen foglalkozású, minden adott pillanatban, élethelyzetben az akkori legjobb tudása szerint, az adott fejlettségi szintje, ismerete szerint cselekszik. Az életünk és pályafutásunk során bármi lehetett volna jobb vagy rosszabb, de mindig az volt, aminek lennie kellett. A lényeg az, hogy az ember mind a kellemetlen, mind a jó élettapasztalatokból képes legyen tanulni és fejlődni.
– Számodra az edzősködés nem lesz ismeretlen terep, hiszen itthon már belekóstoltál, saját klubod is volt, amely arany- és ezüstérmet is szerzett a korosztályos bajnokságokban. Milyen célokkal folytatod az utánpótlás-nevelést?
– Az otthoni BBall6 megalapításával is az volt a célom, mint most az itteni VIBBall megalapításával. Ez a cél az utánpótlás-nevelés, a sport, a kosárlabdajáték megízlelése, megszerettetése, a következetes csapatmunka megtanítása, ismereteim átadása a gyermekeknek, a leendő kosárlabdajátékosoknak.
– A technikai tudásod átadása mellett mit igyekszel majd megtanítani a gyerekeknek? Mit tanácsolsz nekik, mi szükséges ahhoz, hogy profi kosárlabdázók legyenek?
– Elsősorban azt gondolom, hogy jó tudatosítani a 10 éven aluli gyermekben a különböző sportok, csapatmunka, a csapatjáték szerepének fontosságát. Utána jöhet a szakosodásra vonatkozó döntés. Fontosnak tartom példamutatással rávezetni az egészséges önbizalom kialakítására, ha netán az nincs. Megtanítani a gyermekeket játszva tanulni figyelmet, fegyelmet, kitartást. A majdani döntés után – a sporttehetség mellett –, ezeknek a tulajdonságoknak igen fontos szerepe lesz a választott sport, mint például a kosárlabdajáték gyakorlásában, a technikák elsajátításában. Azt gondolom, hogy amennyiben mindezt sikerül elfogadtatni a gyermekekkel – és miért ne sikerülne –, akkor az iskolai tanórákon való munka, a tanulás és a sportórákon, kosárlabdaedzéseken a technikák elsajátítására, a játékra szánt idő nem megy egymás rovására, és a „merj álmodni” bíztatást is helyesen fogják értelmezni.
