Mikor még a gyárak is bíztak a sajtó erejében, meghívták munkatársait, hogy lássák közelről, csarnokon belül-kívül ugyanazon a mínusz tízes hőfokon hogyan dolgoznak, akik nemrégiben még zömét adták a jobb életkörülményekért kiáltó, a diktatúra bukását követelő tömegnek.
Kilencvenkettő januárjának utolsó napján a gépgyár havas gumiszőnyegein a lábnyomok alkotta grafikákat alakítottuk tovább saját recés bakancstalpainkkal, közben babonásan vészjelként idézgettük, hogy ennek ki kell múlnia ahhoz, hogy feltámadhasson, de csarnoki vezetőnk se merte komolyan gondolni a jóslatot, mikor fokozatosan oszladozni kezdett a gumi fölött a hóréteg, hirtelen a félhomályban fel-felcsapó lángoszlop fogadott, körülötte egymást váltó, meggémberedett kezeiket melegítő munkások. Ennek is ki kell aludnia, hogy újra fellángolhasson, gyártottuk tovább a közhelyeket időnkénti figyelemelterelőként az egész épületet átszövő nyomott hangulatban. Másnap lapunkban tudósítás jelent meg a fagypont alatti állapotról, szerzője hozzáfűzte, hogy már csak a jelszavak fűtik a dolgozókat „Tulajdonos –Termelő – Haszonélvező” minőségben.
Ekkor még működik a szomszédos csarnokban a gyár egyik büszkesége, a felszerelésekor nyolcmillió lejre értékelt ionikus nitridáló berendezés. Működtetője, Biró Csaba mester a napokban kerestette elő velem a nyolcvannyolcas felvételt, mondván, semmilyen más képi emléke nem maradt, mert nemcsak az értékes szerkezet került a szemközti vastemetőbe, de a fotók is nyomtalanul tűntek el a táblákról, de maguk a táblák is darabokra törtek.
A vastelepen a domborzattá alakult fémszerkezetek egymás fölé emelkedő halmai gyönyörű fémjátékokat produkáltak, így lettek az alkatrészek igazi fotótémák. Ide került az egykori szerkesztőségünk földszintjén működő ólomnyomda berendezésének nagyobb része is. Hirtelen hiányozni kezdett a megszokott ólomgőz, a cinkmarató műhely savas vegyszereinek szaga, a nyomdászok zsörtölődése, ha késtem a fotók előhívásával. Abban a szép, digitálismentes világban újra tudatosult bennem, hogy a fényképész sötétkamrája mindig nyugtató, mindentől óvó menedék volt.
A vastelepek fémjátéka számos fotóst, festőt vonzott bűvkörébe. Legemlékezetesebben a Nagyváradról Magyarországra települt Jovián György mutatta meg, felfokozva a fények, kontrasztok feleselését méretes vásznain, egy részét sorozatának 2015-ben az EMŰK-ben is láthattuk, mint számvetést az enyészet, a kiszolgáltatottság gondolatával. És a rombolás-újjászületés fintoraként érkezett nemrégiben a hír, hogy Nagyváradon a Patria mozi homlokzatára készült egykori Három fa című mozaikját egyik napról a másikra leverték. Ugyanis a mozi helyén bevásárlóközpont épül, ahol a fáknak hely már nem marad. S kérdéses, hogy lesz-e, kell-e rekonstrukció, vagy fák hiányában maradjunk meg a bontások, a fémdombok keltette élményeinkkel.
